Oldalak

2014-12-14

Más baja nem a miénk?

Rosszul lett a boltban, volt aki átlépte, és tovább vásárolgatott, és aki végül mentőt hívott hozzá, az meg ellopta a pénztárcáját, hallgatom a sztorit a rádióban. Szörnyülködnek a műsorban, hogy ez rettenetes, hová jutottunk. Olyan is volt, aki minden áron be akart jutni a boltba, pedig látta, hogy a mentősök épp újraélesztenek valakit, de ő akkor is akciós pelenkát akart venni, mert az itt olcsóbb. Ilyen önzők lettünk, ezt tette velünk a... nem is tudom mi, de a rendszerváltás után történt az biztos. És nem mindenki ilyen, például a rádióban beszélgetők azok odamentek volna, és segítenek, meg minden, de sokan aztán nem. És rettenetes, és szégyellje magát, és monnyonle! Egy darabig én is csak háborogtam, aztán elgondolkodtam.
Ítélkezni könnyű, megérteni már nehezebb, tenni ellene meg szinte lehetetlen, de az igazi pofon akkor jöhet, ha mi magunk kerülünk hasonló helyzetbe. Egy ismeretlen összeesik. Elméletben mindannyian tudjuk, hogy mit kéne csinálnunk ilyen esetben. Odamenni, megpróbálni segíteni, ha rosszul van, segítséget (mentőt) hívni hozzá. Szóban természetesen mindannyian ezt tennénk. És valószínűleg komolyan is gondoljuk. A probléma általában nem ott van, hogy az emberek nem akarnak segíteni egymásnak, hanem ott, hogy nem sikerül egyértelműen azonosítaniuk a helyzetet, melyben valaki a segítségükre tarthat számot. Mivel sosem olyan egyszerű a dolog, hogy egy ismeretlen összeesik.
Azt az ismeretlent besoroljuk egy kategóriába, és feltételezésekkel élünk, hogy miért fekszik a földön. Ha egy terhes kismamáról vagy egy elegáns öltönyt viselő fickóról van szó, felismerjük, hogy egészségügyi vészhelyzet van. Ha egy lerongyolódott hajléktalan az illető, akkor biztos csak részeg, ha egy tréningruhás tini, akkor be van lőve. És beindul a védekező mechanizmus, nem akarunk kapcsolatba kerülni ilyen problémás alakokkal, és meg is indokoljuk, hogy hát magának csinálta, egyébként is sietünk, nem érünk rá, úgy kell neki, minek iszik, aki nem bírja, hülye drogos, dögöljön meg az ilyen.
Ha egy buszmegállóban mellettünk esik össze valaki, és rajtunk kívül nincs ott más, egyértelmű a helyzet, hogy nekünk kell segítenünk. Minél zsúfoltabb a buszmegálló, annál kisebb a felelősség, amit érzünk, illetve figyeljük a többiek reakcióit, ők hogyan értelmezik a helyzetet. Az is előfordulhat, hogy húsz ember áll, ás arra vár, hogy majd a másik tizenkilenc csinál valamit. Egy üzletben még kisebb a felelősségünk, elvégre ott vannak az alkalmazottak, az ő üzletük, az ő problémájuk, az ő dolguk.
Hogy ennek mi köze a rendszerváltozáshoz? Azt tesóm magyarázta el. A régi rendszerben nagyon kevés dolog volt "magánügy". Ami valamennyire is érintette a többieket, az "közügy" volt, és foglalkoztak is vele a hatóságok. És az emberek is. Ha az utcán, egy padon aludt valaki, akkor igazoltatta a rendőr, hogy vajon közveszélyes munkakerülő-e, esetleg botrányosan részeg, és egyébként is, a szocialista embereszménnyel nem fér össze az ilyesmi, és visszatetszést kelt az emberekben, közbotrányt okoz. És az emberek tényleg így érezték, felébresztették az illetőt, hogy mit csinál itt, nincs dolga? Mert zavarta őket, szokatlan, furcsa dolog volt.
Manapság egyáltalán nem szokatlan és furcsa, hogy valaki hajléktalan, munkanélküli, és egész nap nincs más dolga, mint ül, fekszik a padon, és várja, hogy teljen az idő. És kicsit zavarba is jövünk, ha ilyet látunk, bűntudatunk lesz, hogy nekünk jobban megy (de azért annyira nem, hogy segíteni akarjunk, megosztani másokkal, amink van), esetleg félünk, hogy mi is ilyen sorsra juthatunk, és inkább lefordítjuk a fejünket, nem is akarjuk látni. A kommunizmusban közös volt a termelőeszközök tulajdonjoga és az egyén szociális problémáiért vállalt felelősség is. A mai demokráciában a termelőeszköz magántulajdon, a probléma magánügy.
Ez így már egészen érthető és világos... is lenne. De szerencsére csak előforduló (rossz esetben gyakori) jelenségről és viselkedésről beszélhetünk, nem pedig általános szokásról, szabályról. Megesik, hogy odafigyelnek egymásra az emberek. Mondjuk azt sem állíthatom, hogy ez lenne általános. Talán az segít, ha beszélünk róla, ha emlékeztetjük egymást, oda kell figyelnünk másokra. Persze az is jellemző, hogy leginkább annak ragadja meg a figyelmét ez a téma, aki egyébként is hajlamosabb segíteni másoknak. Szóval nem tudok megoldást, nem tudom, hogyan kéne felrázni az embereket, megváltani a világot, csak annyit tudok tenni, hogy igyekszem nyitott szemmel járni, és tudatosabbnak, mások problémáira érzékenyebbnek lenni.

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

"emlékeztetjük egymást, oda kell figyelnünk másokra."

Ebből nekem az jön le, hogy az egymáson segítés nem ösztönös, hanem tanult dolog.

AncsaT írta...

Úgy vélem, ez így is van. A segítségnyújtás, hogy odafigyelünk a másikra, vigyázunk egymásra, az nem jár közvetlen és azonnal érzékelhető előnnyel a túlélésünk szempontjából, ezért ez nem alakul ki ösztönösen. Ezt tanulni kell. Vannak olyan társadalmak, ahol a segítségnyújtási kötelezettség csak az ugyanahhoz a néphez, törzshöz, családhoz, vallási közösséghez stb. tartozókra vonatkozik, idegenekre nem terjed ki. Sőt, előfordul, hogy miközben a szűkebb közösséghez tartotók egymás közt nagyon figyelmesek, segítőkészek, az idegenekkel kifejezetten ellenségesek. (Gondolj egy kannibál törzsre!) Szóval igen, ez nem ösztönös, hanem tanult dolog.

Megjegyzés küldése