Oldalak

2017-09-25

Selyem

Szerencsés vagyok, van 2-3 olyan ismerősöm, akik ha kipostolnak egy olvasott könyvet, esetleg kimondottan ajánlják (néha még el is küldik elektronikusan, amit nem győzök megköszönni), akkor nem kell gondolkodnom, bátran nekiállhatok elolvasni, mert biztos nem fogok csalódni. Mostanában több könyv is így jutott el hozzám, és az egyikről az új Joël Dicker könyvről akartam írni, de az elég összetett, annak még ülepednie kell. Ezzel viszont most végeztem, és tele vagyok mindenféle érzéssel. Gondolattal kevésbé, és ha ez leülepszik, akkor inkább csak hangulat marad belőle, arról meg nehéz mit írni. Szóval Alessandro Baricco: Selyem. Az elő- utó- akármiszó szerint nem szerelem, csak egy történet, vágyról és fájdalomról, fehér zenére (zajra?) komponálva.
A bevezető nem beszél mellé, ami a történetben van, az tényleg nem szerelem, vagyis szerelem is van benne, csak egész végig nem arra figyelünk, de az is ott van, kontrasztnak, és főként, hogy legyen min rágódnunk olvasás után. A történet egyszerre tényszerű, ugyanakkor allegorikus. Dokumentarista módon precíz a dátumokkal és a helyszínekkel, és közben meseszerű. Főleg az ismétlődő részek, ahol leírja az utazást, mindig ugyanazokkal a szavakkal, egyedül a Bajkál-tó neve változik évről évre, hogy a helybeliek hogyan nevezik. Ami paradoxnak tűnik, de talán mégis igazuk lehet az ott lakóknak, a tó minden évben más arcát mutatja, hát miért kéne mindig ugyanúgy hívni? A szerelemmel is ez a baj, egyszerűen szerelemnek mondjuk, pedig nincs két alkalom, mikor egyforma volna.
Faraghatunk rá definíciót, de az sosem lesz pontos. Mindig akad majd egy példa, ami kilóg a meghatározásunk kereteiből. Vagy ha kellően tágan értelmezzük a fogalmat, akkor abba beletartozik majd olyasmi is, ami nyilvánvalóan nem szerelem. A nyelv és a közös tapasztalás csodálatos módon, mégsem teszi értelmetlenné a szó használatát, többé-kevésbé mindenki érti, mire gondolunk alatta. De persze sosem pontosan. De ez elnézhető, csak az tragikus, ha egy pár két tagja értelmezi merőben eltérő módon a fogalmat. Kérdés, hogy ez ez esetben beszélhetnek-e szerelemről. Vagy csak szerelmekről, mindegyikük a sajátjáról.
Vágy és fájdalom. Vajon ezek kötelező tartalmi elemek a szerelemben? A beteljesületlenségre utalnak, de szerelem-e az, ami nem teljesül be? Bár ez a beteljesülés elég szerencsétlen kifejezés, valaki még a végén testi együttlétre gondol alatta. A szerelem, ha kellő óvatossággal próbálkozunk a meghatározással, valami olyasmit jelent, hogy szerelmünk tárgya különleges fontossággal bír számunkra, és szeretnénk, ha ez az érzés kölcsönös volna. A beteljesülés csak annyit jelent, hogy kölcsönösen megbizonyosodunk róla, az érzéseinket viszonozza a másik fél.
Lehet, hogy objektív akadályok választanak el minket, mint fantasztikus novellában, ahol egy ember szerelemre lobbant egy fagyos, cseppfolyós ammóniában gazdag világról való kristályos szépségű lény iránt, akinek a testhőmérséklete valahol a -80°C környékén lehetett. Mielőtt elváltak, levették a kesztyűjüket, és kezet, csápot, akármit fogtak, megérintették egymást. Az ember fagyási-, a lény égési sérülést szenvedett. Persze nem komolyat, csak annyit, ami majd emlékezteti őket egy darabig, hogy életükben egyszer fizikailag is érintkeztek. Ami egyébként értelmetlen dolog volt, sőt kimondottan őrültség, de kölcsönösen szükségük volt rá, hogy kifejezzék az érzéseiket, amit másképp nem tudtak beteljesíteni. De a tudat, hogy a másik pontosan olyan őrült, ugyanúgy vágyja azt, aminek áthághatatlan korlátai vannak, már elegendő a beteljesüléshez.
Ez a szerelem univerzalitását jelentené, hogy az idegenekkel talán nem értjük meg egymás gondolatait, talán nem is lehetünk huzamosabb ideig egymás közelében, nem nyújthatunk egymásnak igazán semmit, se anyagi, se szellemi értelemben, de attól még vonzódhatunk egymáshoz. A gondolat szép, tartok tőle, az Alien filmek közelebb járnak a realitáshoz, táplálékot vagy lárvabölcsőt hamarabb látnának bennünk az idegenek, mint szerelmük tárgyát. Bár az egész alienes szörnyűségnek van valami ocsmányul szexuális tartalma, a legdurvább erőszakra emlékeztet, ahogy az arcmászó beleerőlteti egy emberbe a tojócsövét, és belepetézik. Tök rémálom, de vissza a szerelemhez.
A szerelem mivel rokonítható? A vágyakozás, kívánás áll hozzá közelebb, vagy inkább a barátság? Nekem egyértelműnek tűnik a dolog, mert vágyakozhatok egy hatalmas tengergyümölcsei pizzára, kívánhatok egy üveg sört is, és közben a pizzának meg a sörnek nem kell engem akarnia. Az egyoldalú barátság viszont érezhetően sántít valahol. Akár a beteljesületlen, vagyis nem kölcsönösen viszonzott szerelem. Ami megoldja a "szerelem első látásra" kérdését is. Hogy az nem létezik. Első látásra vágyakozhatunk, kívánhatunk valakit, de a szerelemhez meg kell ismerni egymást. A barátságnál is, lehet valaki az első perctől kifejezetten szimpatikus, és ez is lehet kölcsönös, de el kell teljen valamennyi idő, meg kell ismerjük egymást, hogy kimondhassuk, barátok vagyunk.
A barátságnak ki kell állnia az idők, és esetleg pár konfliktus, rázós helyzet próbáját. Mert ha nem, hiába voltunk egymásnak szimpatikusak. Mikor választania kell, és az anyagi előny fontosabb, mint én, ha a másik eladja nekem a tönkrehajtott autóját, amit már senki nem akar megvenni, mivel én bízom benne, és elhiszem neki, hogy semmi baja. Ha mással szívesebben tölti az idejét, másokkal mulatozik, én csak akkor kellek, ha maga alatt van, ha vigasztalni kell, az sem barátság. A szerelem is akkor lesz szerelem, amikor elmúlnak az izgalmas, első idők. Amikor már nem lessük kíváncsi várakozással kedvesünk minden szavát, mert már tudjuk előre, hogy mit fog mondani. Ha már nem remeg a kezünk az izgalomtól, mikor megérintjük, mert mintha a saját testünkhöz érnénk, olyan természetes, otthonos érzés.
Azt mondják, a megszokás a szerelem halála. Ez olyan, mintha azt állítanánk, a másikat megismerve odalesz a barátság, mert már nem nyújt semmi szokatlan, izgalmas, érdekes újdonságot. Ami marhaság, mert a barátságnak pont a bizalom a lényege, hogy tudom, mit várhatok, mire számíthatok. Egy barátnak nem kell folyton sziporkáznia, elkápráztatnia a nagyszerűségével, elég ha ott van, és tudom, szükség esetén számíthatok rá. A szerelemtől miért várnánk mást? A barátomat sem fogom cserbenhagyni, csak mert láttam valahol egy érdekes embert, aki szórakoztatónak tűnt. Persze a szerelemben kicsit sérülékenyebbek az emberek. A barátságba belefér, hogy egy este elmegyek sörözni és dumálni egy kollégával, aztán hazamegyek.
Ahogy abban sincs semmi fura, ha hárman-négyen vagyunk nagyon jó barátok. Persze, hallottunk a poliamoriáról, és tudjuk, vannak nyitott kapcsolatok, ahol a féltékenység nem zavar be. De az ilyesmi egyelőre inkább ritka furcsaság, mint elterjedt gyakorlat, és meglehetősen gyanakodva tekintünk az ilyen módon élőkre, és aggódunk, hogy ennek valószínűleg nem lesz jó vége. Talán csak azért, mert a hagyományos társadalom alapja a hagyományos család, és minden, ami ettől eltér, ezen alapnak a megingatásával fenyeget, és ettől elbizonytalanodunk. Félünk, hogy enélkül az alap nélkül mi lesz? Ha a kétszereplős párkapcsolatot kihúzzuk alóla, talán az egész társadalom összeomlik. Talán igen, talán nem. Talán csak átalakul, és előtte még kavarog egy darabig. Mindenesetre elég riasztónak tűnik a lehetőség.
Talán a homofóbok sem embertársaik szexuális és érzelmi kiteljesedésének akarják az útját állni, nem elnyomni akarják a másságot, és kötelező normává tenni a saját ízlésüket, hanem csak félnek. Félnek, hogy a társadalom összeomlik. Félnek, akár csak mi. Persze, én már tudom, hogy ha két nő alkot egy párt, attól a társadalom nem dől össze, és a gyerekek két nőnemű szülővel felnőve is normális emberek lesznek. Ki tudja, talán kilenc szülővel, akik négy nemhez tartozónak vallják magukat, sem lenne másként.
Talán a szerelemnek elég annyi is, hogy kiemelkedően fontos vagyok a szerelmemnek, nem kell az, hogy én legyek a legeslegeslegfontosabb. Bár azért valószínűleg titokban mégiscsak vágynánk rá. Vagy talán nem mindenki. Mert lenne, akinek akadna más fontos dolog is az életében. Ha mondjuk a társadalom egyenértékű sikernek könyvelne el egy tudományos vagy művészi eredményt is. Ha nem az minősítene egy nőt, hogy milyen jól sikerült férjhez mennie, és szült-e már annyi gyereket, hogy a férjnek már ne érje meg másik nővel újrakezdeni. Oké, kicsit messzire kalandoztam, de egy osztálytalálkozó ezt hozza ki az emberből. Ha szinte mindenki elvált, legalább már egyszer, akkor aztán kérdezgetjük, hol van itt a szerelem?
Azt hiszem, nem jutottam közelebb a meghatározáshoz. Talán csak annyiban, hogy azt látom, mi nem a szerelem. Számomra. Mert talán másnak máshol húzódnak ezek a határvonalak. Persze kérdés, muszáj-e tudnom meghatározni a szerelmet, vagy elég az is, ha felismerem, mikor szembejön velem? És baj-e, ha idővel rájövök, mégsem volt az szerelem? Ha legközelebb másmilyennek találom a szerelmet? Talán nem. Talán ha szeretek, és szeretve érzem magam, akkor az épp elég. És mindegy is, minek nevezem.

7 megjegyzés:

Névtelen írta...

Na, hát akkor csak annyit mondok, hogy félreolvastam az egyik mondatodat, méghozzá ezt: "A szerelem is akkor lesz szerelem, amikor elmúlnak az izgalmas, első idők." És képzeld, úgy is volt értelme. Sőtpláne :) Ezt olvastam ugyanis: "A szerelem is akkor lesz szerelem, amikor elmúlnak az IRGALMAS, első idők."
Meg még azt akarom mondani, hogy kell olyan, hogy az ember legalább egyszer leírja valakinek, hogy: JÖJJÖN VISSZA, VAGY MEGHALOK!
(Vagy egyszer-kétszer :)
Legalább az irgalmas időkre. Vagy a fene se tudja.
Szép estét!
Natos voltam

AncsaT írta...

Madam Blanche erre csak annyit mondott, hogy hagyja a csudába, nem hal bele, maga is tudja.
Ez a vágyakozás, nem a szerelem. Hervé mit tudott a nőről? Csak annyit, hogy van benne valami különleges, mert nem keleti metszésű a szeme, a sok keleti arc közt. Talán ha nem Japánban látja, nem tűnik különlegesnek, és észre sem veszi. A nő mit tudott Hervéről? Szintúgy semmit, csak hogy messziről jött, és nagyon más, mint az itteniek. Feltehetően az egyetlen volt, aki rá mert nézni.
Elképzelem, mi történik, ha Hara Kei odaajéndékozza a nőt Hervének. Mit kezdenek egymással? Hisz még közös nyelvük sincs, amin beszélni tudnának egymással. Mikor kezdene hiányozni Hervének a felesége hangja?
Azt hiszem, nagyon könnyű és kényelmes szerelembe esni, szerelmet képzelni, valahol idegenben, messze távol, miközben tudjuk, hogy otthon hűségesen vár ránk valaki. Hervé csak a fejét (vagy a farkát) kockáztatja, a szívét nem.
Ha a szerelem tényleg szerelem, akkor nem kell kérni a másikat, hogy jöjjön vissza. Mert el sem megy. Vagy ha megy, nincs kétsége egyiküknek sem, hogy visszajön. A szerelem bizalom és önbizalom.

Névtelen írta...

Hát, ebben a jövés-menésben nem feltétlenül fogunk egyetérteni, de a változatosság gyönyörködtet. :)
(Amúgy meg persze, nem hal bele, de hát ugye mi van, ha mégis? :D :D :D )

Natos

AncsaT írta...

Most, hogy így mondod, elgondolkodtam a nő motivációin, hogy miért teszi, amit. Mert legalább is meglepő, hogy Hara Kei jelenlétében beleiszik Hervé csészéjébe, pont ott érinti ajkával a porcelánt, ahol a férfi is. Hara Kei kizárt, hogy nem vette észre. És ez minimum egy lefejezést érdemel. Szóval elképzelhetőnek tartom azt is, hogy Hara Kei ráparancsolt a nőre, és meghagyta neki, flörtöljön Hervével. Miután az hamis arannyal fizetett a hamis petékért. Felmérte, hogy a markában tudja-e tartani valamivel a partnerét. És a levél, hogy jöjjön vissza, vagy meghalok, talán csak egy kiszámított lépés, hogy a japán polgárháború veszélyeinek ellenére rávegye a férfit a kereskedelmi kapcsolat folytatására, mivel a háborúzáshoz Hara Keinek szüksége volt a petékért kapott aranyra. Amikor rosszra fordult a helyzet, a nő talán megpróbálta volna a maga hasznára fordítani Hervé érzelmeit, és el akart menekülni Japánból, amit Hara Kei rossz néven vett. Ezért megölette a küldöncöt, és megalázta Hervét a nő előtt.

Szabi írta...

Most megleptél. Pár éve még váltig állítottad, hogy a szerelem nem több, mint szexuális vágy. Hogy egy pár percig látott eladólány iránt is szerelemre lehet gerjedni. Mi ez a pálfordulat? Öregszel?
Nemrég voltam én is osztálytalálkozón, de ott teljesen más beszámolókat hallgattam. Többeknek is is 20-30 évre visszatekintő boldog házassága van.

AncsaT írta...

Hogy öregszem, az kétségtelenül igaz. :) A pálfordulat nem feltétlen. Most is azzal kezdem, hogy a szerelem definíciója mennyire esetleges. Nyilvánvaló, hogy az évekkel ezelőtti bejegyzésben szereplő szerelem nem ugyanarra vonatkozik, mint az itt használt szerelem. Ott talán a mások által szerelemnek nevezett dolgokat boncolgattam, itt meg azt, hogy szerintem mi lehet. Nincsenek erre a tárgykörre jó szavaink, pedig a magyarban legalább a szeretet-szerelem megkülönböztetésre kerül.
Valószínűleg az én fejemben lévő szerelemfogalom közelebb áll a barátsághoz, a rózsaszín fedeles regényújságok szerelemfogalma pedig a testi vággyal vegyített fészekrakó ösztönhöz. Az a baj, hogy mindkettőt kénytelenek vagyunk szerelemnek nevezni, sőt valójában mindenki azt érti a szerelem alatt, amit ő érez, gondol, vágyakozik, elképzel stb., és talán nem is mindenki gondolkodik el a saját fogalomértelmezésén sem. Ráadásul el kell választanunk az idealizált, művészi alkotásokból (versekből, regényekből, filmekből) leszűrt, elképzelt, vágyott szerelmet, és a saját életünkben megélt, megtapasztalt szerelmet.
Kicsit olyan ez, mint a vörös szín. Nekem lángok lobogása, másnak a rózsaszirmok bársonyossága vagy az artériás vér spriccelése, a szenvedély hevében elkent rúzs árnyalata. A fizikus megméri a vörös fény hullámhosszát, intenzitását, de az semmit nem mond a cseresznye ízéről, a parázs melegéről, gyulladt seb lüktetéséről.
Igen, ismerem a gerjedelmet és a hűséget is. Ezeket egész jól felismerem magamban, meg talán másokban is. De a szerelem az elég zavaros dolog. Kicsit olyan, mint Atlantisz. Több, független forrásból származó beszámoló alapján hiszünk a létezésében, annak ellenére, hogy kézzelfogható bizonyítékkal nem szolgált senki, van aki szerint az Atlanti-óceánban van, mások szerint az Égei-tengeren kell keresni, egy egész kontinensről van szó, vagy csak egy apró szigetről, a földdarab a lényeges, vagy az ott élt társadalom politikai berendezkedése, természeti katasztrófa okozta a pusztulását, vagy a lakói saját maguk. Ez mind Atlantisz, az elsüllyedt föld, az elveszett tudás, elpusztult birodalom. Mindenki érti, miről beszélünk, noha szinte mindenki mást gondol róla.

AncsaT írta...

Azt lefelejtettem, hogy jó kis osztályotok volt, hogy van sok stabil párkapcsolat. Nálunk kevés, és azok sem feltétlen élnek jól.

Megjegyzés küldése