Oldalak

2017-10-18

#metoo

Sem hesstegelni, sem mozgalmakhoz, láncreakcióként terjedő posztolásokhoz csatlakozni nem szokásom. Most is gondolkodtam, hogy akarom-e én ezt, és számít-e egyáltalán. De azt hiszem, mindkettőre igen a válasz. Aztán meg azon is gondolkodtam, való-e postolnom, hogy ér-e nekem is, mert akit csoportosan, többen zaklatnak, összevernek, megerőszakolnak... az egyértelmű, én meg ugye vagy magamnak kerestem, mert minek ittam annyit, vagy azon nyomban elégtételt vettem, és behúztam egyet a tapizónak, szóval ezek nem is számítanak. Aztán elkezdtem olvasgatni mások bejegyzéseit. Sokan kezdték szintén azzal, hogy nem is tudják, kvalifikálja-e őket a velük történt eset a hessteg használatára. De jobban belegondolva, ha már felmerül a kérdés, akkor a válasz biztosan igen.
A csatlakozás feltétele nem az, hogy csoportosan megerőszakoltak-e, hanem hogy ért-e szexuális zaklatás. A szexuális zaklatás pedig nem az, ha valakinek megérintik a teste valamelyik elsődleges vagy másodlagos nemi jelleget hordozó pontját. A szexuális zaklatás az, ha valaki szándékosan olyan szexuális töltetű helyzetbe hoz, amiben minimum kényelmetlenül, feszélyezve érzed magad. Tudom, a definíció tág, és sokminden belefér. Olyan példák is, amikor vitatható, hogy zaklatás történt-e. De szerintem a zaklatás tényéhez csupán két lényeges pont szükséges. Először, hogy a zaklatás elszenvedője tényleg "elszenvedje" a helyzetet, vagyis sérelmesnek, kellemetlennek, bántónak, fenyegetőnek, fájdalmasnak stb. élje meg a történteket. A másik, hogy a zaklatás mindig szándékos, a zaklató döntésén múlik, hogy megteszi vagy sem, azt, ami a zaklatás élményét kiváltja.
Mondok példát. Ha mélyen dekoltált ruhát húzok, kiteszem a cikcóimat, és mikor odatéved egy kolléga pillantása, megjegyzem, hogy "tetszik, mi!", mire ő zavartan motyog valamit, hogy "igen, szép formásak", én pedig elégedetten nyugtázom az elsimerést, akkor engem nem zaklattak. Sőt, ha a kolléga kellemetlenül érzi magát, akkor én zaklattam őt. Ha a strandon fejest ugrok, és lemarad rólam a bikinifelső, aztán a vízből kiemelkedve egy csorda kanos hím megpillantja a pucér felsőtestem, akkor érezhetem magam bármilyen kellemetlenül, zaklatás nem történt. Amíg valamelyik nem tesz rám hangos megjegyzést, vagy nem jön direkt oda megbámulni. Az első esetben nem volt (számomra) sérelmes a helyzet, a másodikban pedig nem más hozott szándékosan kellemetlen helyzetbe.
Aztán vannak a határesetek. Mint amikor elmegy valaki a nőgyógyászhoz, ahol a vizsgálat során a doki úgy ér hozzá, olyan kérdéseket tesz fel neki, amitől kellemetlenül érzi magát, miközben az orvos csak a munkáját végzi. Én erre is azt mondanám, hogy egy nőgyógyász legyen tisztában a helyzettel, hogy nem a karácsonyi pulykát tölti, és ami neki a kórelőzmény felvétele, az a másik életének legintimebb szférája, esetleg egyben erkölcsi, vallási stb. kérdés is. Akiben nincs kellő empátia, az menjen kórboncnoknak, ott kevésbbé érzékenyek a páciensek. Egy orvostól igenis elvárható a kellő tapintat, hogy vegye észre, ha a betege kellemetlenül, feszélyezve érzi magát, és kellő érzékenységgel, tapintattal, kedvességgel legalább próbálja meg oldani a helyzetet. Egyébként ennyi általában elég is, ha látni az igyekezetet, hogy odafigyelnek ránk, törődnek velünk, embernek tekintenek, az átsegít a nehezén.
A meghatározásban nem szerepel életkor, státus, nem, tehát egy taknyos, serdületlen kölyök is hozhat zavarba egy felnőttet, a beosztott is nyomulhat bántóan a főnökére, és nő is zaklathat szexuálisan férfit. Nem ezek a tipikus, leggyakrabban előforduló esetek, csak megemlítem őket, hogy igen, ezek is ide tartoznak. Fontos kiemelni, hogy a definícióban nem szerepel fokozat sem. Nem szükséges durván bántó, nyílt szexuális ajánlatot tenni a zaklatáshoz, akár egy leplezetlen pillantás is elég lehet. Ha valaki beszélgetés közben feltűnően a másik csöcseit bámulja, az bőven túl van a határon. Ha egy kolléga "túlságosan kedves", a szükségesnél gyakrabban keresi a társaságunkat, bókokkal halmoz el, behatol a személyes terünkbe, megérint,  és ezt az után is folytatja, hogy megkértük rá, ne tegye, az is zaklatás.
Persze, lehet olyan, hogy valaki elsőre nem veszi észre magát. Mert mondjuk ilyen a természete, mindenkivel kedveskedik (én úgy mondanám, mindenkinél bepróbálkozik), lehet ez neveltetésbeli hiányosság, kulturális különbség, hogy más elkepzélesei vannak az illendőségről, kollegiális viszonyról. De ha világosan közöljük vele, hogy számunkra ez kellemetlen, és megkérjük, változtasson a viselkedésén, akkor nincs mentsége. Ha szóltunk, akkor egy pillanatra megfeledkezhet magáról, de nem igaz, hogy aztán nem veszi rögtön észre rajtunk, ismételten átlépett egy határt. Ilyenkor biztos, hogy csupán nem törődik a véleményünkkel, érzéseinkkel.
Mondják, hogy egyes férfikban mélyen meggyökerezett az a vélekedés, hogy a nők csupán szeméremből, illendőségből tiltakoznak a bókok és a közeledés ellen, miközben valójában jól esik nekik, és akarják azt. Az erőszaktevők pont ezzel szoktak érvelni, szóval ezt az elképzelést sürgősen ki kéne irtani a fejekből. Ezért ha finoman szóltunk, és az nem használ, akkor szóljunk erőteljesebben. És szükség esetén kérjünk segítséget a kollégáktól, főnöktől, főnök főnökétől, a nyilvánosságtól. Ne érezzük magunkat zavarban, nem mi tettünk szégyellni való dolgot. Vállaljuk fel egyszer a kellemetlenséget, hogy ne kelljen folyamatosan eltűrnünk.
Szóval, ha rossz érzésed volt, ha úgy gondolod, hogy viselkedhettek volna másként is veled, akkor zaklattak. Pont. Nem kell mérlegelned, hogy vajon igen-e vagy talán mégsem. Zaklattak. Tegyél ellene, állj ki magadért, tiltakozz, tudasd a zaklatóval, hogy túlment a határon! És tedd ki te is a hessteget! És tudd, ha valaki a hessteg miatt beszól neked, elbagatelizálni igyekszik a téged ért zaklatás tényét, megjegyzést tesz a szexualitásodra, a szexuális "élményeidre", tapasztalataidra, és emiatt kellemetlenül érzed magad, akkor a definíciónk alapján az illető éppen szexuálisan zaklat.

26 megjegyzés:

Szabi írta...

Csak az maradt ki a felsorolásból, hogy nő nőt/lányt is zaklathat.

AncsaT írta...

Teljesen igazad van. És férfi férfit/fiút is. Meg lány lányt/nőt, és fiú fiút/férfit. Gyakorlatilag bárki lehet áldozat, és bárki lehet zaklató is.
Tulajdonképpen én is lehetek zaklató, ha este Kata azt mondja, hogy álmos és nincs kedve hozzá, én meg a hátához simulok, és a csípőjére teszem a kezem. Ha hozzám vágja a kispárnát, és magára tekeri a takaróját, akkor szigorúan véve zaklató voltam. Ha felém fordul, és kibújik a hálóingéből, akkor meg nem.
Szóval a határ keskeny, és könnyű átlépni, akár egy párkapcsolatban is. De ha figyelünk a másik kommunikációjára, finom jelzéseire (pl. pofán vág egy kispárnával), akkor azért talán nem okozunk egymásnak súlyosan traumatikus élményeket.

Szabi írta...

Ezt rendesen iróniában fojtottad, pedig nekem csöppet sem viccesek az élményeim ezzel kapcsolatban.

AncsaT írta...

Bocsánatot kérek, ha így érzed, az irónia csak a saját zaklatói mivoltomnak szólt, mivel elég zavarba ejtő a felismerés, hogy egy ilyen történetben könnyen a túlsó térfélen is találhatja magát az ember. Amiből nem azt a következtetést akarom levonni, hogy a zaklatás témája nem is olyan súlyos, hanem hogy mennyire oda kell figyelni egymásra, és a kommunikációra.
Ha megosztanád, szívesen meghallgatnám a veled történteket, akár itt nyilvánosan, akár privátban, de ha nem akarsz/tudsz beszélni róla, azt is megértem.

Szabi írta...

Szó sincs megbántódásról, de egy párkapcsolaton belüli kicsit rámanősebb próbálkozás messze nem tartozik a szexuális zaklatás kategóriájába, amíg a párodnak vannak eszközei, hogy hárítsa azokat. Ha pedig ilyen viccesen írod le azzal rendesen bagatellizálod a valóban kellemetlen eseteket.
Két ilyen szitu volt az életemben. Egyáltalán nem nehéz róluk beszélni vagy írni. Így utólag nem is hangzanak nagyon durván, de fiatalon, tapasztalatlanul elég szörnyen éreztem magam tőlük. Az egyik kb 12 éves koromban volt, mikor a szomszéd középkorú házaspár átlátogatott hozzánk. Akkor már teljesen kifejlett domborulatokkal rendelkeztem - viszont még javában gyerek voltam. Sajnos rendszeresen kellett szembesülnöm azzal, hogy ez sok pasinak mennyire bejön. Ebben az esetben viszont a feleség nem tudta türtőztetni magát. Beszélgetés közben úgy fogta át a vállam a férje és a családom jelenlétében, hogy közben mindent megtett, hogy elérje a mellem.
A másik szitu már 20 éves koromban történt, amikor egy hatvanas kolléganő, akiről köztudott volt, hogy leszbikus - nekem akkor még ez a félelmetes misztikum kategóriájába tartozott - a folyosón utolért, hogy kéjes vigyorral a fenekembe csíphessen.

AncsaT írta...

A párkapcsolatban szerintem ugyanúgy előfordulhat a zaklatás, és hogy hol van a határ a rámenős kezdeményezés és a szexuális zaklatás közt, azt nem a kezdeményező dönti el, hanem a másik fél, hogy ő hogyan éli meg. Ez nem olyan egyszerű helyzet, mint amilyennek látszik. Mert elvileg a kezdeményező félnek illenék leállnia az első nem után. De egy párkapcsolatban azért a nem mögött sokszor sejthető az is, hogy ez most "nem, mert szerintem már késő van, és aludni kéne, de az is lehet, hogy kimegy az álom a szememből, és akkor talán mégis igen", vagy "nem, mert haragszom rád, de azért akarom én is, szóval törd magad egy kicsit, hogy aztán kegyet gyakorolhassak". Ha ilyenkor az ember lánya az első nem után feladja, annak sértődés lesz a vége. Szóval lehet, hogy csak lassítani kell és óvatosabban közeledni. De ne túlságosan, mert akkor közben esetleg elalszom. Szóval kétesélyes a dolog. De ha a másik végül enged, akkor is ott a kétség, hogy tényleg megjött-e hozzá a kedve, vagy csak végül nem akart elutasítani. Ez is kétesélyes. Ezért írtam, hogy nagyon oda kell figyelni a másikra, és a kommunikációra.

Köszönöm, hogy megosztottad a két történetet. Sosem az az érdekes, hogy utólag, logikusan átgondolva, vagy mások szemében mennyire tűnik szörnyűnek egy eset, hanem hogy akkor és ott milyen érzés volt átélni, és milyen érzéseket kelt benned még ma is, ha visszagondolsz rá. Sajnálom, hogy ilyen dolgok megestek veled, noha komoly lelki sérülést valószínűleg nem okoztak, a rossz érzés nem múlt el a mai napig sem.

Szabi írta...

Az nem is kérdés, hogy létezik párkapcsolatban szexuális zaklatás. De szerintem, ahol normális a viszony ott ez nem fordul elő. Az a kapcsolat, ahol ilyen van, más területeken sem működik. Mert ha működne, akkor lehetne jelezni, hogy ez már sok, és ne tovább.
Nem ezek az események okozták a legnagyobb lelki traumákat az életemben. Inkább csak emlékszem rá, hogy akkor mennyire volt rossz. Egyébként megszámlálhatatlanul több zaklatás ért férfiaktól, de azok sem voltak ezeknél sokkal durvábbak. Valószínű azért, mert nálunk otthon mindig nyíltan lehetett beszélgetni az ilyesmikről, nem volt tabu téma.

AncsaT írta...

Mondjuk úgy, ahol normális a párkapcsolat, ott nem élik meg traumatikus élményként a szexuális zaklatást. (Azt, ami definíció szerint annak számít.) Például bármiféle szexuális félreértésnél sokkal kellemetlenebb élmény, ha Kata két hétig zaklat, hogy menjek el vele valami rettenetes operettre. Az ágyban sokkal könnyebb engednünk, hogy mondjuk ki legyen felül vagy alul, mint végignéznem egy értelmetlen, dalolászós darabot, vagy elcipelni Katát egy vérgőzös Shakespeare drámára.
Nálunk sajnos nem egyszerű beszélgetni a szexről. Kata keresztény neveltetése alaposan tabusította a témát, és bár csinálni szabad, meg még utalni is lehet rá, de ne mondjunk ki bizonyos szavakat, mert az erkölcstelen. Tudom. Szerintem is logikátlan. De ez van.

Szabi írta...

Ne legyél telhetetlen, örülj, hogy csinálni hajlandó. Tudod, mindig félig van a pohár. :)

AncsaT írta...

Ó, de belenyugodni sem szabad a dolgokba, ha azokon tudunk változtatni! Ráadásul észlelhető némi haladás, már nem csak sötétben csinálhatjuk. :) És muszáj lesz tovább is fejlődnünk, mert eljön majd az az idő, mikor úgy megöregszünk, hogy csinálni nem tudjuk majd, csak beszélni róla. :)

Szabi írta...

A mai öregeket elnézve, ez az idő még elég messze van. Ha egyáltalán lesz olyan. :D

AncsaT írta...

Ez újabb irónia volt, palástolandó a másik aggodalmamat, hogy sikerüljön együtt megöregedni. Fecó hamarosan felnő, kiröppen, és be kell majd töltenünk valamivel az űrt, ami marad utána.

Szabi írta...

Nem szaladtál túlságosan előre?

AncsaT írta...

Két és fél év múlva érettségizik, és nem biztos, hogy helyben akar továbbtanulni.
Pár hete barátnője is van, akit még nem láttunk, csak fészbukon. Kata már az mérlegeli, hogy milyen meny lesz belőle. Na, ő egy kicsit talán előreszaladt. :)

Szabi írta...

Én még ott tartok, hogy 8 éves. :) Az én fiam már elköltözött.

AncsaT írta...

Annak már 8 éve. :) Te akkor már átmentél ezen. Hogyan sikerült túlélni?

Szabi írta...

Lelkileg sokat edzettem rá előtte. Évekig. De mire elköltözött, már nagyon jól viseltem. Ő pedig tök boldog az önállóságában. Újra meg újra megdöbbenek, milyen megbízható lett. Állandóan ügyintéz.

AncsaT írta...

Évekig edzettél rá? Akkor egyáltalán nem szaladtam előre. :)
Valamit biztos jól csináltál, hogy önálló és megbízható lett. Remélem Fecó is kinövi magát idővel.

Szabi írta...

Kicsi korától azt mondogattam, hogy ha ilyen trehány lesz, 18 évesen mehet. Aztán 18 lett, de hiába volt elegem a rendetlenségéből és lustaságából, még nem mertem elengedni. Talán nem is volt készen rá. Sokan mondogatták, hogy 21 éves korukra komolyodnak meg a fiúk, addig még nem készek az önállóságra. Úgyhogy adtam magunknak még 3 évet. Sokáig azt éreztem, hogy bármennyire kiborít a szobája meg az élete még megrémiszt a gondolat, hogy elköltözik. Nagyon féltettem, hogy mi lesz vele. Rengeteget beszélgettem erről barátokkal. Volt jó pár kraniszakrális terápiám, ahol szinte csak ez volt a téma. Aztán úgy alakult, hogy a tesóm lakásából - ő pszichiátriai otthonban él - hirtelen kiköltözött az állandó albérlő, a lakótársa még fél év haladékot kért. Tehát a körülmények is adottak voltak. Végül 22 évesen önállósodott. Attól tartottam, hogy majd nekem kell intéznem mindent, karbantartást, rezsi utalást, stb. De úgy csinálja ezeket, mint a kisangyal. Mikor legutóbb voltam nála, még szép rend is volt. Nagyon lelkes. Pedig itthon semmi sem érdekelte. Nekem pedig fura mód, egyáltalán nem nehéz a helyzet, pedig még két hónapja sincs, hogy elköltözött. Szóval 16 évesen szerintem még messze van Fecó attól, hogy kirepüljön. Ideális esetben együtt fogtok megérni a helyzetre.

AncsaT írta...

2 hónap? Akkor ez még egész friss történet. És hepiend is van. Mi most ott tartunk, hogy a gyermek cserkészkedik, inaskodik (pénzt is keres), barátnőzik, az iskolából meg hozza az egyeseket. Az informatika szakos osztályban irodalomból és énekből (!) írják a legsúlyosabb dolgozatokat. Egyelőre még gondolkodunk, hogy sírjunk-e vagy nevessünk.

Szabi írta...

Ez a sztori nagyon ismerős. Fiam is info szakra járt. 11-ben bukott magyarból és ha jól rémlik énekből. Nem pótvizsgázott. Rádumáltam, hogy tanuljon inkább szakmát, ha ennyire nem érdekli a suli. Közben informatikából előrehozott érettségit tett. Nagy nehezen felvették Tatára pék-cukrász szakra. Ment koleszba. Nagyon élveztem a szabadságot, csak hétvégenként volt itthon. Még a szobáját is rendbe tettem. Elvégeztettem vele egy úszómesteri sulit is biztos, ami biztos. Az csak egy hetes és mindig van meló. A koleszt tavaszra otthagyta. Közölte, hogy inkább megy a híd alá, mint hogy ott lakjon. Ugyanis, azzal indított, hogy bejelentette, hogy biszex. Hupikékre festette a körmeit és sminkelni kezdett. Három vidéki macsó szobatársa kiszekálta a világból. Intézett magának külön szobát. Egyik emelet volt a fiúké, másik a lányoké. Közölte, hogy neki technikailag külön színt kellene, de ezzel is beéri. Aztán mégsem érte be. Május végére a suliból is kirúgatta magát. Pedig elintéztem, hogy magántanuló legyen. Csak gyakorlatra kellett bejárnia. Visszasírta magát a gimibe, onnan következő tavasszal tették ki. Akkor megkönnyebbültem. Ha ennyire nem akar tanulni, akkor ne erőltessük. Ha majd mégis meggondolja magát, megoldja munka mellett, az már nem az én gondom lesz. Azóta is úszómesterként dolgozik. Annál a cégnél, ahol én, csak másik fürdőben. Innen is már kitették egyszer, de sikerült visszaprotezsálni. Mikor munkanélküli volt akkor is csinálta csak diákszövetkezeten keresztül. Szerencsére nagy a hiány belőlünk. Már két és fél éve melózik itt újra. Talán most már sínen van.

AncsaT írta...

Mikor így beszélgetek csajokkal, kommentelőkkel, fb ismerősökkel, rendszeresen arra jövök rá, hogy ne is szóljak semmit, mert amivel én küzdök, az igazán nem is probléma, a panaszom nyafogás, tegyem össze a két kezemet, hogy csak ennyi gondom van. Már attól kivert a víz, hogy végigolvastam, el sem tudom képzelni, hogy ezt folyamatában hogyan élted túl. Ennek fényében kicsit sem csodálom, hogy terápiára jártál. Ami lelkierő ehhez kellett... én nem tudom, mit csináltam volna. Lehet, most jót tettél Fecóval, kevesebbet fogom cseszegetni, hogy tanulja azt a rohadt magyart (latint, mert pl. fonetikából nem elég nekik azt tudni, hogy ajakhang, meg zár-rés hang, hanem úgy kell, hogy labiális, meg affrikáta, még jó, hogy szigorlatoztam belőle, mert segíteni sem tudtam volna neki), és bátorítom, hogy inaskodjon csak a vállalkozó fickó mellett, hátha ragad rá valami gyakorlatban is hasznosítható tudás.

Szabi írta...

Szegény Fecó!
Mikor legjobban ki voltam bukva Balázs miatt azt álmodtam, hogy jött egy vonat és levágta a lábát. Akkor azzal ébredtem, hogy minek görcsölök, hisz van két keze, két lába, tök egészséges. Mit is akarok még?

AncsaT írta...

Az ember mindig többet meg jobbat akar, ami nem baj, ha közben nem felejtünk el hálásnak lenni azért, ami van. Ez az elmélet. A gyakorlat meg az, hogy sokszor elégedetlenkedek, nem örülök eléggé annak, ami van. Időnként hasznos körülnézni, hogy másutt mi a helyzet. És kicsit visszavenni a minimális elvárásból. A maximálisból nem, mert az az irány, amerre haladni akarunk, de azért közben lehet örvendezni annak is, hogy már hol tartunk.
Kicsit már késő van a bonyolult gondolatokhoz, óraátállítás után meg különösen, de talán kitalálható, hogy mit akartam mondani. :)

Szabi írta...

Gőzöm sincs mit akartál mondani. Azt olvasom ki a soraidból, hogy eléggé maximalista vagy Fecóval, mint általában a pedagógus szülők. Látok magam körül olyanokat, akik így nőnek fel, és látom a fiam, aki nem. Nekem sosem volt türelmem hozzá, hogy kiszorítsam belőle a maximális teljesítményt. Nem tudom, melyik módszer jobb egy felnövekvő fiatalnak. Igaz, a Balázsnak nincs diplomája - sőt érettségije se - nincsenek nagy karrier ambíciói. Sejtésem sincs, hogy milyen élete lenne, ha van egy olyan párom, aki többet foglalkozik vele és többet követel tőle. Az is tény, hogy gyereke válogatja, kiből mit vált ki a szigor. Magam sem futottam be valami fényes karriert a húspiacon. Afelől is erősek a kétségeim, hogy ez lenne az emberi boldogság függvénye. Nekem más dolgok mindig fontosabbak voltak, és inkább ezekre fektettem nagyobb hangsúly a fiamnál is.

AncsaT írta...

Ez érdekes, erre nem gondoltam, hogy a tanárságnak köze lehet a maximalizmushoz, pedig logikus. Az valahogy ciki, ha Fecó matekból rossz jegyet hoz, miközben matekszakos van a háznál. Mert ugye felmerül, hogy miért nem segítek neki. Pedig ez ennél bonyolultabb, csak az emberek hajlamosak leegyszerűsíteni.
A diploma nem jelent garanciát a boldogságra, de még csak az észre sem. Katának a rokonságában van diplomás, aki a józan észt, mondjuk úgy, gyakorta nélkülözi, és szerintem a legokosabb rokona kint lakik egy tanyán, 8 általánossal gazdálkodik a földjén, és mindig meglep, amikor találkozom vele, hogy mennyire bölcsen látja a világot. Napkeltétől napnyugtáig dolgozik, nem könnyű az élete, de elégedett ember benyomását kelti. A tudathasadás ott van a dologban, hogy szeretném, ha Fecó is ilyen elégedett lenne az életével, miközben megkímélném a látástól mikulásig való munkától. Pedig nem kizárt, hogy a kettő közt van összefüggés.
A karrier hiánya akkor lenne probléma, ha egyébként ez célod lett volna. Vagy még inkább, ha a szüleid célul tűzik eléd. Mert azon is aggódhatok, nehogy Fecót végigerőltessük a diplomáig, miközben valami kétkezi szakmában találná meg a boldogságát. Bár legutóbb, mikor ilyesmiről beszélgettünk, azt mondtam neki, hogy ha kitalálja, mi akar lenni, tőlem kitanulhat szobafestőnek, asztalosnak vagy lakatosnak is, de amíg szilárd meggyőződéssel nem tud kiválasztani egy meghatározott szakmát, addig lesz szíves végezni a gimnáziumot.

Megjegyzés küldése