Feloldozom magamat (Reziliencia 2. ea.)

Írtam egy korábbi postban, hogy nekiálltam fejleszteni a rezilienciámat, ami nagyjából azt a képességet jelenti, hogyha borulnak, elakadnak a terveink, akkor nem feladjuk, hanem újult erővel, ismét nekilátunk. Ilyen szempontból ez most egy csodálatos időszak az életemben, mert ezt a fajta rezilienciát alkalmam van gyakorolni nap mint nap. Kata kitalálta, hogy a lejáró lakáskasszánkat ne a hitelünkbe törlesszük be, hanem használjuk önerőnek az otthonfelújítási támogatás igénybevételéhez, elvégre nem minden nap kínálnak ajándék hárommilliót. Nem is vesztegeti az időt, egymásnak adják a kilincset a mesterek, természetesen mind kora délután jön, amikor én már hazaértem, Kata meg még nem. Plusz a kertben és a ház előtt is rendet kell csinálni, ami eddig vadregényes volt, az most hirtelen gondozatlan lett, és kell a hely a munkához meg az építőanyagnak, egyébként is minek annyi fa meg bokor. Így amikor épp nem tárgyalok, akkor a kertben dolgozok, egyik kezemben láncfűrész, a másikban metszőolló.

Ne ábrándozz folyton a jövőről!

Szinte hallom, ahogy sokan felkiáltanak, de hiszen a jövő az a hely, ahol csodás dolgok történnek majd velem. A jövő az, ahol boldog és gazdag leszek, szép és híres, sikeres a szerelemben és a munkában, kilépek ebből a vacak kapcsolatból, itt hagyom ezt a pöcegödör várost, egy rakás barátom lesz, és megengedhetem majd magamnak, hogy a legjobb bort rendeljem az étteremben. Nos, ez tervnek vagy álomnak megteszi, de hadd hangsúlyozzam még egyszer, csak az itt és most az, ami ténylegesen létezik. Ezt a pillanatot kell elfogadnunk, megélnünk, értékelnünk, mindazon dolgok nélkül, amik után vágyódunk. Félreértés ne essék, a vágyódás az lehet kellemes, az álmok nagyszerű dolgok. Ne hagyjuk, hogy bárki is leszólja, kinevesse az álmainkat! De ne veszítsük szem elől, hogy a mindenkori jelen pillanat az, amikor vágyódunk, amikor nagyot álmodunk. Élvezzük ki, értékeljük, hogy életben vagyunk, hogy van erőnk, energiánk fényes jövőt álmodni magunknak.

Ne mélázz a múlton!

Bármi is történt a múltban, az már elmúlt. És nem tehetünk semmit, hogy megváltoztassuk. Ezért jobb, ha a figyelmünket a jelenre fordítjuk. Tudom jól, néha nehéz ellenállni a csábításnak, hogy rég elmúlt dolgokon mélázzunk. De ha sikereket akarunk elérni az életben, akkor kénytelenek vagy a figyelmünket arra fókuszálni, ami éppen most történik velünk. Talán azért csábít a múltba való visszarévedés, mert az szörnyű volt és rettenetes, talán azért mert nagyszerű volt és csodálatos. Akárhogy is legyen, jobban tesszük, ha magunk mögött hagyjuk, mert élni csakis a jelenben lehet.

Restart

A 2020-as év vége (és még a január eleje is) nagyon hajszás volt, mert a fordításom leadásának abszolút prioritást adtam. Állítólag a kiadónál volt már, hogy valaki 2 évig ült egy fordításon, de szerintem mostantól én tartom a rekordot. Végre elkészültem, de ennek az volt az ára, hogy közben minden mást félretoltam. Nem írtam ide a blogra, félbemaradt "A művész útja" projektem, abbahagytam a gyakorlatokat, leálltam a NaNoWriMo kihívással, és több apró feladattal, amit célul tűztem magam elé. (Maradt a rumli az asztalomon, a szekrényemben, a polcomon, a varrnivaló zoknik, ruhák halomban állnak, és a gépem sincs újratelepítve.) Nagyjából a kedvem is elment mindentől, főleg, hogy miután elküldtem a kéziratot, másnap nekiálltam a harmadik kötet fordításának. Aztán történt velem egy érdekes dolog.