Teremtő gondolat

Tegnap kitettem a FB-ra a forralt boros postomat, amire egy ismerős írta, hogy ő is inna, én meg, hogy most van a szegedi Bortér, Fecó már kint van, nekem meg kell várnom, amíg Kata elalszik, szmájli. Mivel Fecót tíz óráig nem vártuk haza, a miénk volt az este, így hát elaltattam Katát, ami olyan jól sikerült, hogy én is elszenderedtem. Összegabalyodott végtagokkal, édesdeden aludtunk hajnali kettőig, mikor felébredtünk, és szétbogoztuk magunkat, hogy kimenjünk a mosdóba. A bejárati ajtón látszott, hogy Fecó még nem jött haza. Mennyi az idő? Hol lehet a gyerek? Kata telefonál, a hívott szám nem kapcsolható. Írt a haverokra Messengeren, akikkel Fecó együtt ment el, de semmi válasz. Szerencsére a haverok szüleinek nem tudta előkeríteni a telefonszámát, mert felhívta volna őket az éjszaka közepén.

Lehet találgatni. Igen, ahogy a FB-ra írtam, miután Kata elaludt (és felébredt), kimehettem a Bortérre. Mit mehettem, Kata egyenesen küldött. Az volt a terv, hogy én megkeresem Fecót, ő meg itthon várja, hátha elkerüljük egymást. Így aztán bejártam az egész belvárost. A Bortéren (a szegedi Dóm tér, csak tele bódékkal, asztalokkal, padokkal) néhány fiatal még hangoskodott, de egyik csoportban sem láttam Fecót. A Tisza-parton sehol senki, a víz mellett már elég hideg volt, a Stefánián több mozgást láttam, és valahonnan zene szólt. A  felújításra szoruló, volt Kass szállóban diszkóztak (vagy hogy hívják manapság az ilyet). A Széchenyi téren is voltak fiatalok, a Kárász utcában pedig kimondottan nyüzsögtek, két helyen is lehetett gyorskaját enni. A Mekibe majdnem be is mentem, mert a kirakaton át egy Fecóhoz hasonló srácot láttam, csak hátulról, de a ruhája, szakálla, haja tiszta olyan volt. Aztán kicsit oldalt fordult, és láttam, hogy nem ő az.

Dugonics tér, Aradi vértanúk tere, Honvéd tér, Tisza Lajos körút, sehol a gyerek. Közben folyamatosan csörgettem, és épp a kétezer-kilencszázötvennegyedik hívásba kezdtem volna, mikor megszólalt a kezemben a telefon. A csengőhangból már tudtam, hogy Kata az. Azt mondta, hazaért Fecó, és hol csavargok már. Hajnali négy óra volt, így nem haraptam le a fejét, csak mondtam, hogy megyek. Mire hazaértem, Fecó már aludt, Kata megvárt. Érezte, hogy kicsit túlaggódta a dolgot, és egy teljességgel felesleges éjszakai városnézést szervezett nekem, mert nagyon odaadóan bújt hozzám, és mindenféléről csevegett, csak hogy elterelje a gondolataimat. Nem árultam el neki, hogy nem voltam mérges, és inkább sétáltam másfél órát a városban, mint hallgattam volna a fantáziáit, hogy Fecót miféle láncfűrészes, darabolós gyilkosok rabolhatták el, és hogy vajon ázsiai szervkereskedők veszik ki a máját, vagy leitatták és belőtték egy drogbáró partiján, és éppen egy afrikai prostituált fertőzi meg AIDS-szel.

A nagy csacsogás közben elhangzott a gondolattal való teremtés kifejezés. Hogy vigyáznia kell, mert a múltkor is, amikor nem volt kedve az aktuális kreatív tanfolyamára elmenni, arra gondolt, hogy nem bánná, ha közbejönne valami, és aztán szegény oktatót autóbaleset érte, és elmaradt az alkalom, meg a következő is. És amikor a kolléganőjéből lett nagyon elege, másnapra az is belázasodott, és egy hétig nem ment dolgozni. Mondtam neki, emiatt ne legyen lelkiismeret-furdalása, nem ő okozta az ismerősei baját, ez nem így működik, mert akkor én már nem élnék. De azért elgondolkodtam rajta, mert tényleg azt írtam, hogy kimennék a bortérre, csak Kata miatt nem lehet, aztán Kata volt az, aki küldött. Csak persze nem ilyen későn óhajtottam volna, és nem ebből az okból.

Inkább olyan ez, mint amikor pokoli hatalmakkal üzletel valaki. A vérével írja alá a szerződést, amit betű szerint betart az ördög, csak valahogy a végén mégis megszívja az illető. Mint A bájkeverő (Bedazzled) c. filmben a srác, aki az USA elnöke akar lenni, mire visszakerül a múltba, Abraham Lincoln bőrébe, és épp a színházi páholyban ül, amikor belép a merénylő, és lelövi. Vagy a nemrégiben szerkesztett könyvben (Kim Harrison - Hollows sorozat), ha démonokkal alkuszik az ember, oda kell figyelni minden apró részletre, pontosan rögzíteni kell az elvárásokat, kizárni a kivételeket stb., mert a felületes fogalmazásra nagyon rá lehet faragni.

De csak hagytam beszélni, nem mondtam neki ilyeneket, a démonológiától a frász leli. Ugyanakkor az Oliver Sacks könyvről sem meséltem (A ​férfi, aki kalapnak nézte a feleségét), mert abban meg pont arról van szó, hogy egy nagy rakás misztikus jelenségről, pl. Szent Hildegard látomásairól derül ki, hogy nagyon is jól magyarázható neurológiai történésekkel. Kata világképébe beletartozik a természetfeletti, kellenek neki az angyalok, a karma kiegyenlítő hatása, a túlvilági igazságszolgáltatás, a gondolat teremtő ereje stb., de az érzelmeinken élősködő holt szellemekre, pláne az ártó szándékú, démoni lényekre gondolni sem akar.

Persze lehet, hogy neki van igaza, mert azt igen erősen hiszem én is, hogy a saját belső világunkat mi magunk alakítjuk a gondolataink által. Hogy ez milyen erősen képes hatni másokra, afelől ugyan vannak kétségeim, és igazából a saját külső körülményeinket is csak korlátozottan vagyunk képesek befolyásolni, csupán arra terjed ki a hatalmunk, hogy mit gondolunk róluk. Igaz, ezt a "csupánt" idézőjelbe kell rakni, mert igencsak jelentős dologról van szó. Sosem attól szenvedünk vagy leszünk boldogok, ami történik velünk, hanem attól, amit gondolunk a történtekről. Ennyiben tényleg hatalmunkban áll megteremteni a saját belső világunkat. (Ebből érdekes következmények adódnak, és messzire vezet, most meg már késő van, de egyszer lehet, hogy kifejtem.)