Esélykiegyenlítés

Mostanában többször is eszembe jutott Kurt Vonnegut novellája, a Harrison Bergeron. (Aki olvasta, biztos emlékszik rá, a történetre tuti, ha a címére nem is, aki meg nem olvasta, annak érdemes rászánnia azt az 5-10 percet.) Olyankor szokott eszembe jutni, mikor valami agyament egyenlősködés kicsapja nálam a biztosítékot. Mint A rasszizmus lebontása a matematika oktatásában c. brossúra, és az egész felhajtás, ami kialakult körülötte. Az alapvető szándék, még akár jó is lehetne, vigyük közelebb a matematikát a gyerekekhez, ne csak egyetlen megoldási módszert tanítsunk, fogadjunk el. Az egyértelműen kitűzött feladatokra adott megoldások végeredménye, és a megoldás menetének rögzítésére használt jelölési rendszer tekintetében már egyáltalán nem vagyok a pluralizmus és a megengedő hozzáállás híve.

Hogy a jelenleg használt matematikai jelölések nagy része a görögöktől származik, az történelmileg így alakult, és semmi köze a rasszizmushoz. Egy jól működő, szabványos rendszerről beszélünk, amit a világon mindenütt megértenek a matematikát művelő emberek. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet változtatni rajta, az idők során változott is elég sokat, de ez tudományos és technikai kérdés kell legyen, nem politikai. És főleg ne olyanok döntsenek róla, akik nem értenek hozzá, és ne érzelmi, indulati alapon hozzanak döntéseket. Nem ártana egy hatástanulmány, hogy mivel járna, ha mondjuk több száz év matematikai irodalmát kéne lefordítani valami új rendszerre, és nem lehetne a régi számításokat, levezetéseket eredetiben olvasni. És ez nem csak a matematikára vonatkozik, hanem minden tudományra, aminek az eszköztárában szerepel a matematika.

Olyasmit látok ebben a történetben, hogy valakinek feltűnt, a hátrányos helyzetű gyerekek a hátrányos helyzetük által indokoltnál is jobban lemaradnak matematikából. Tehát valami baj van a rendszerrel. Meglévőnek tételez alapvető matematikai ismereteket egy adott évfolyamon, melyek mégsincsenek meg mindenkinél. (Fecónál is kiderült, hogy első éves egyetemistaként a görög ábécét igencsak hiányosan ismeri, az alfa, béta, céta betűk mennek, meg a pí, de az epszilon neve nem jut eszébe, a kszít pedig lerajzolni se tudja.) De ebből valakik nem azt szűrték le, hogy az oktatás vacak, és jobban kell csinálni, hanem azt hangsúlyozták, hogy a fehér bőrű gyerekeknek jobban megy a matek, a színes bőrűeknek meg gyengébben, és ez biztos azért van, mert a gonosz, fehér görögök úgy alkották meg a matematikát, hogy kiszúrjanak a színesekkel.

Amíg ezt egy takarítónőként dolgozó, fekete anyuka a matekból bukdácsoló kislányának a védelmében hangoztatja, az érthető. Neki sem ment soha a matek, nem is lett mérnök, és miért kelljen a gyerekének is hátrányokat elszenvednie az életben, azért mert nem elég jó matekból, miért ne lehessen építészmérnök, miért csak takarító. Valaki sürgősen csináljon valamit! Érthető az indulat. Az már kevésbé elfogadható, mikor művelt, diplomás emberek elméletet kanyarítanak a jelenség köré, és rasszistának kiáltják ki a matematikát, politikát keverve a tudományba. A matematika soha nem lehet rasszista! Rasszista legfeljebb a matematikatanár lehet, vagy az ideológiával terhelt tananyag, meg a politikus és a mozgalmár.

Elsősorban azáltal, ha olyan prekoncepciót fogalmaznak meg, hogy a matematikát a színes bőrű gyerekek kevésbé képesek megtanulni, a bőrük színe miatt. Vagy ha a fehér gyerekekben bűntudatot próbálunk ébreszteni amiatt, hogy értik a matekot. A tudás önmagában sosem lehet elnyomó! Csak az, ha azt mások ellen használják. Nem az bűnös dolog, hogy egyes gyerekek szignifikánsan kevesebb tudással jutnak el egy adott évfolyamig. Ez az oktatási rendszer hibája, amit orvosolni kell. Az bűnös dolog, ha átpolitizáljuk az élet olyan szegmenseit is, ahol semmi keresnivalója a politikának. Arrafelé tartunk, mint a II. világháború utáni években a magyar oktatásban, amikor a matekórán is ideológiai nevelés zajlott, és a szöveges példákban az agrárproletár téesztagok egy nap alatt háromszor annyi búzát arattak, mint a kulákok.

A Vonnegut novella természetesen abszurd, de kezdem úgy érezni, hogy az Amerikában kibontakozó helyzet is egyre inkább azzá válik. A BLM túlkapásai, a kritikai fajelmélet ugyanoda visz, mint amit a novellában láthatunk. Ha a meglévő egyenlőtlenséget nem úgy akarjuk kezelni, hogy felemeljük az elesetteket, hanem azokat gáncsoljuk el, akik biztosan állnak a lábukon, ez nem jó megoldás. Persze az kétségtelen, hogy az utóbbi könnyebben megvalósítható, de tartok tőle, hogy a hátrányos helyzetben lévők főként azért pártolják ezt a megoldást, mert a részükről csekély erőfeszítést igényel, és a terheit a náluk jobb helyzetben lévők viselik, nem ők.

A politikai szempontokra nem térnék ki részletesen, így is túl hosszú lett ez a bejegyzés, csak a párhuzamra hívnám fel a figyelmet. Ahogy a szélsőséges baloldal a 20. század elején szította és kihasználta a hátrányos helyzetű, elnyomott munkásság elégedetlenségét, az kísértetiesen hasonlít a 21. század eleji állapotokra. A szélsőséges baloldal most megtalálta a feketéket, melegeket, migránsokat stb., szítja az elégedetlenségüket, és a hátukra felkapaszkodva igyekszik, ezúttal is a demokratikus utat megkerülve, valamiféle forradalmi fordulattal hatalomra kerülni. De arról nem szabadna megfeledkezni, hogy mi lett a kommunista fordulat után a munkásság sorsa. Tartok tőle, ha a feketék, melegek, migránsok stb. hatalomba segítik a szélsőbalt, végül ugyanolyan elnyomásban lesz részük, mint a proletároknak a kommunizmusban.