A szerelemről

Szeretem osztani az észt, szinte bármilyen témában, de a múltkorában leakadtam egy pillanatra, mikor nekem szegezték a kérdést: mit gondolok a szerelemről? Aztán eszembe jutott a Nyóckerből Guszti bá, aki keresetlen szavakkal bölcselkedett a témában (a szerelem is csak p*na), meg tesóm, aki annak idején nagyjából ugyanezt fejtette ki, csak némiképp szofisztikáltabb módon. Ami után én el is könyveltem magamban, hogy a szerelem az valami túlhájpolt dolog, csak egy mesterséges ideológiai konstrukció, pőre szexuális késztetés cifra ruhába öltöztetve. Evolúciós okokból létezik egy hormonális eredetű viselkedészavar, ami a fajfenntartás érdekében a hímet arra készteti, hogy a párzást követően táplálékkal lássa el a vemhessége miatt lomhábban mozgó nőstényt. A nőstényt meg kevésbé irritálja az egyébként büdös és fülsértően harsány hangú hím, akitől megfogant, így megtűri a párzási időszakon kívül is a közelében. Sőt a hímet magához engedi, hajlandó párzani vele a laktációs időszakban, noha amíg az előző utódját el nem választja, nem lesz újra vemhes. De az eredménytelen párzás is kiváltja a hímben a táplálékszerző viselkedést. Ez olyan szinten működik, hogy a kába hím, a nősténynek akár még egy másik hímtől származó utódját is hajlandó táplálékkal ellátni.

Ily módon a hormonok összeláncolták az emberősöket az utódok felnevelésének idejére. Akkoriban persze a 3-4 éves csemeték már önjáró módon felkutatták maguknak a napi betevőt, és elég volt csak a kardfogú medvét távol tartani tőlük, hogy aztán sikeresen továbbvihessék a genetikai vonalat. Majd ahogy az ember civilizálttá vált, egyre nagyobb közösségeket alkotott, az utódok életben tartása egyre könnyebb lett, az önállóvá válás ideje és a várható élettartam jócskán kitolódott. Minek következtében a régi módszer korlátai megmutatkoztak. A törzsfejlődés nem tudott lépést tartani a társadalmi változásokkal. Megpróbálták a vallások isteni parancsolatként eladni, a filozófiák erkölcsileg helyénvalónak lefesteni az egész életre szóló párválasztás gondolatát, de az ember gyárilag nem így van programozva. A genetikai változatosság erőteljes pozitívum, komoly evolúciós előnnyel jár, ha egy egyed nem csak egyetlen párral hoz létre utódokat.

Az emberi természettel régen mindenki tisztában volt, a házasságokat eleve nem szerelmi, hanem szociális, gazdasági és/vagy politikai szempontok szerint kötötték. A szerelem az ettől független dolog volt. Irodalmi művekben mint érzéki szenvedély jelent meg, ami csábításként hatott a szereplőkre, próbálta őket eltántorítani a kötelességtől, becsülettől, józan megfontolástól. A szerelmet testi vágynak tartották. Nem kétséges, miben állt Kirké varázsereje, amivel igazából nem átváltoztatta a férfiakat, csak megjelenítette belső valójukat. A testiségtől mentes, éteri szerelem elképzelése a 12. sz-ban, a trubadúrköltészettel került be az európai kultúrkörbe. A trubadúrok szegény kisnemesek voltak, akik egy gazdag úr feleségének szépségét, de főként erényességét énekelték meg, anyagi támogatásért, sokszor csak koszt-kvártélyért cserébe. Sejthető, mi lett volna az eredménye, ha kevésbé visszafogottan és szűziesen nyúlnak a pennához.

Ezzel az elmélettel el is voltam jó darabig, nem sokat rágódtam a kérdésen. Katával abban a tudatban éltem együtt, hogy kapcsolatunk nem az izzó szerelem, hanem a közös értékek, érdeklődés és érdek talaján áll, ami egyébként semmiféle hiányérzetet nem eredményezett, köszöntük szépen, többnyire remekül elvoltunk, amikor meg nem (mert hajat téptünk, egymás idegeire mentünk, és tele volt a hócipőnk), akkor azon semmiféle romantikus ábránd nem segített volna. Aztán egyszer mondott valamit tesóm, ami kétségtelenné tette, hogy ő bizony életre szólóan és visszavonhatatlanul elköteleződött a felesége mellett, dacára a józan észnek és bármiféle logikus megfontolásnak, ráadásul mindezt érzelmi alapon. Kérdeztem tőle, hogy ez a hozzáállás miben különbözik a lányregények romantikus szerelemfelfogásától.

A válasz az volt, hogy nagyon sokban. Meg kell különböztetnünk a földi és az égi szerelmet. Az első esetben a szerelmes a saját gyönyörűségét kívánja fokozni a másik felmagasztalása által is, érzelmei követelik a viszonzást, önző vágyakozása legszívesebben rabbá tenné imádatának tárgyát, hogy minél többet birtokolhasson belőle. A másodiknál már érettebb személyiségről van szó, aki a boldogságát nem másoktól teszi függővé, elsősorban nem kapni akar, de képes elfogadni, nem vágyik birtokolni, nem korlátoz, legfeljebb saját magát. Oké, ez kicsit összezavart, de azért értem. Amit nem értek, hogy korábban miért nem ezt mondta? Mire azt felelte, hogy azért, mert akkor még nem értettem volna meg. Így aztán most gyanakszom, vannak kétségeim, hogy ez vajon a legvégső válasz-e, vagy csak a szellemi érettségem jelenlegi szintjének megfelelő.