Restart

A 2020-as év vége (és még a január eleje is) nagyon hajszás volt, mert a fordításom leadásának abszolút prioritást adtam. Állítólag a kiadónál volt már, hogy valaki 2 évig ült egy fordításon, de szerintem mostantól én tartom a rekordot. Végre elkészültem, de ennek az volt az ára, hogy közben minden mást félretoltam. Nem írtam ide a blogra, félbemaradt "A művész útja" projektem, abbahagytam a gyakorlatokat, leálltam a NaNoWriMo kihívással, és több apró feladattal, amit célul tűztem magam elé. (Maradt a rumli az asztalomon, a szekrényemben, a polcomon, a varrnivaló zoknik, ruhák halomban állnak, és a gépem sincs újratelepítve.) Nagyjából a kedvem is elment mindentől, főleg, hogy miután elküldtem a kéziratot, másnap nekiálltam a harmadik kötet fordításának. Aztán történt velem egy érdekes dolog.

Vagyis nem egy, hanem három. Egy könyvben belefutottam a resilience szóba. Nem szoktam szótározni, ha angolul olvasok, egyrészt nem nagyon kell, másrészt meg inkább kitalálom a szövegkörnyezetből, de ez valamiért izgatott annyira, hogy utánanézzek. Azután, ahogy kezdem felvenni az elejtett fonalakat, megnézni, hogy miről maradtam le a munka miatt, a Patreonon megtaláltam On Sai anyagait a rezilienciáról. Végül kaptam egy blogkommentet, aminek a szerzője szintén blogot vezet, Re(silly)ence címen. Emlegettem már korábban Jung elméletét a szinkronicitásról, hogy jelentéssel bír, ha valami ismételten előkerül az életünkben. (Kata ezt úgy mondja, hogy "az Univerzum üzen".)

Nem tudom, hogy üzen-e valaki, vagy a tudatalattim akar rávezetni valamire, mindenesetre a kíváncsiságom kellőképp felébredt, és rámozdultam erre a témára is. Mivel több tervem is kútba esett az S.O.S. fordítás miatt, és nem tudtam eldönteni, melyikkel kezdjem, az lett a vége, hogy egyszerre foglalkozok mindennel. Igazából megirigyeltem, hogy Fecó az egyetem mellett csinál egy technikus sulit is, online dolgozik egy cégnek, plusz maszek munkákat vállal, mindezek mellett randizik, és tartja a kapcsolatot az általános- és középiskolás haverokkal is, időnként becsúszik egy-egy buli, közös játék, bár ez utóbbi többnyire csak online. Ennyi idős koromban nekem is nagyon jól ment a multitask, és egyáltalán nem aggódtam, hogy valamire nem jut elég időm. Az egyensúlyt fontosabbnak éreztem. Lehet, hogy megint ilyen lazának kéne lennem.

Elkezdtem újra a művészútjás feladatokat, elővettem a nanós projektemet, és hallgatom a rezilienciás anyagokat. Az első feladat az volt, hogy gondolkozzunk rajta, milyen téren kéne leginkább fejlődnie a lelki rugalmasságunknak? Rámeditáltam a témára (mert jógázom is újra, ha még nem mondtam volna), és megjelent előttem a Koltai Robi, mint Illetékes Elvtárs, és valami olyat mondott, hogy "Bírom én a kritikát. Csak nem szeretem!" Na, ez jól betalált, azt hiszem ez egy központi problémám, hogy tartok a kritikától. Nagyon rosszul viseltem, mikor gyerekként az iskolában a tanáromtól negatív kritikát kaptam egy fogalmazásomra. Mondhatni kinevetett.

Aminek az lett az eredménye, hogy elmentem a vicces, humoros dolgok irányába, mert így ha nevetnek az írásaimon, az nem gáz, sőt. De a komolyabb írásaimat azóta sem nagyon merem megmutatni senkinek, és így is elég sokat görcsölök rajtuk. Általában az a vége, hogy megakadok, mert nem teszik, aztán elegem lesz, és törlöm az egészet a fenébe. Komolytalan témákkal szívesebben foglalkozok, ezeknél nem tartok a kritikától, mert hát mindegy, úgyis komolytalan dologról van szó. És valószínűleg ez az egyik, ha nem a legfőbb oka annak is, hogy álnév alatt írogatok blogot.

Szóval most ott tartok, hogy igyekszem újraindítani az életemet, amivel felhagytam, most újra nekiállok. A számomra fontos terveimmel újra elkezdtem foglalkozni, legalább egyszer egy héten mindegyikre szánok időt. A félretett terveimet elővettem, és újra nekifutok, folytatom, amit abbahagytam. Az elakadás után újraindulok, restartot veszek. És azt hiszem, a rezilienciának épp valami ilyesmi a lényege.