Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy sündisznócska, aki olyan bátor volt, hogy csak na. Történt egyszer, hogy ez a sündisznócska elindult otthonról, sétálni az erdőbe. Hát alig lépett hármat, egyszer csak kiáltozást hallott:
– Segítség, segítség!
– A mindenit, ez meg ki lehet, mi történhetett vele – kérdezte magában, és megszaporázta a lépteit. Amint közelebb ért, hát mit látott? A levelibéka volt az. Túrta, fúrta magát, mászott volna be egy kő alá, de hiába, a nyakán volt a sikló, és már tátotta is ki a száját, hogy hamm, bekapja.
Szaladt a sün, odaugrott a béka elé, és kitárta a karját. Tátva maradt a sikló szája, úgy nézett rá, hogy hát ez meg itt milyen állat, és legfőképp mit akar?
– Ejnye már te kígyó – mondta neki a süni –, ne egyed már meg te ezt a békát!
Na ettől úgy meglepődött a kígyó, úgy elcsodálkozott, hogy rögvest kérdőjel formájúra görbült, de aztán kiegyenesedett, és ráförmedt a sünre:
– Micsodaaa? – háborgott. – Hát te ki a frászkarika vagy, hogy belebeszélsz itten az én dolgomba? Mit gondolsz, ki vagyol te, mi?
– Hát, én vagyok a nagyon bátor sündisznócska – mondta a sün –, és nem engedem, hogy megegyed a békát.
– Mi’csinááálsz? – sziszegte a sikló. – Hasba rúgsz? Mindjárt letépem a füledet! Elkotródj előlem, mert a szuszt is kiszorítom belőled!
De a sündisznócska nem ijedt meg, nagyot toppantott, és bátran a szeme közé nézett a siklónak.
No, az mikor látta, hogy a sün nem hátrál, vett egy nagy levegőt, feltekerte magát karikába, és megfeszítette az izmait, hogy most mindjárt ráveti magát a sünire, hogy kiszorítsa belőle a szuszt.
De az bizony résen volt! Összegömbölyödött, kimeresztette a tüskéit, és mikor a kígyó rátekeredett, úgy összevissza szurkálta, mint részeg szabó a tűpárnát.
– Jaj, jaj, jaj! – mondta a sikló, mert nagyon fájtak neki a szúrások. Meg is gondolta magát egy szempillantás alatt. Dehogy akart ő már békát enni! Nyakába kapta a lábát és elszaladt. Illetve pontosítanék, mert szinte az egész állat egy hosszú nyak, viszont lába az egy sem akad, így maradjunk annyiban, hogy nagy sziszegve, hason csúszva elsiklott. (Azért sziszegett, mert az összeszurkált hasán volt kénytelen csúszkálni.)
A béka azt sem tudta, hová legyen az örömtől:
– Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – mondogatta. – Megmentetted az életemet, azt se tudom, hogyan háláljam meg neked!
– Ugyan, hadd el! – jött zavarba a sün. – Te is segítettél volna nekem.
De a béka csak erősködött:
– Jó tett helyébe jót várj! Meglásd, egyszer még viszonzom a segítséged!
– Jól van, hagyjál már! – mondta süni, azzal odébb ált, kissé dohogva magában. – Ja, meghálálod, persze, hagyjál már!
Azzal ment, sétált tovább. Hát alig lépett hármat, egyszer csak ismét kiáltozást hallott:
– Segítség, segítség!
– A mindenit, ez most meg ki lehet? Ezzel mi történhetett – tűnődött, és megszaporázta a lépteit. Amint közelebb ért, hát mit látott? A pocok volt az. Túrta, fúrta magát, bújt volna be az avarba, de hiába, a nyakán volt a róka, és már tátotta is ki a száját, hogy hamm, bekapja.
Szaladt a sün, odaugrott a pocok elé, és kitárta a karját. Tátva maradt a róka szája, úgy nézett rá, hogy hát ez a vakarék meg itt mit akar?
– Ejnye már te róka – mondta neki a süni –, ne egyed már meg te ezt a pockot!
Na ettől úgy meglepődött a róka, úgy elcsodálkozott, hogy levegőt venni is elfelejtett. Már majdnem megfulladt, mikor eszébe jutott, hogy azért azt nem árt. Kilihegte magát aztán ráförmedt a sünre:
– Micsodaaa? Hát te ki a rosseb vagy, hogy megmondod, mit tegyek és mit ne? Mit gondolsz, ki vagyol te, mi?
– Hát, én vagyok a nagyon bátor sündisznócska – mondta a sün –, és nem engedem, hogy megegyed a pockot.
– Mi’csinááálsz? – csuklott egyet a róka. – Nem engedsz? Mindjárt megtépázlak, megnyúzlak, felnégyellek, bepácollak valami csípős szószba, roston megsütlek, és megeszlek!
De a sündisznócska nem ijedt meg, nagyot toppantott, és bátran a szeme közé nézett a rókának.
No, az mikor látta, hogy a sün nem hátrál, vett egy nagy levegőt, felborzolta a szőrét, és megfeszítette az izmait, hogy most mindjárt ráveti magát a sünire, hogy jól megtépázza.
De az bizony résen volt! Összegömbölyödött, kimeresztette a tüskéit, és mikor a róka nekiugrott, úgy összevissza szurkálta, mint vak böllér a disznót.
– Jaj, jaj, jaj! – visított a róka, mert nagy fájdalmai voltak. Ahogy az orra hegyére kancsalított, három szál tüskét látott, melyek csúnyán belefúródtak. Meg is gondolta magát egy szempillantás alatt. Dehogy akart ő már pockot enni! Neki már volt mit a nyakába kapnia, hát meg is tette, és úgy elporzott, hogy nagyon. (Illetve nem is a róka porzott, hanem az erdei út a lába nyomán.)
A pocok azt sem tudta, hová legyen az örömtől:
– Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – mondogatta ő is. – Megmentetted az életemet, azt se tudom, hogyan háláljam meg neked!
– Ugyan, hadd el! – jött ismét zavarba a sün. – Te is segítettél volna nekem.
De a pocok csak erősködött:
– Jó tett helyébe jót várj! Meglásd, egyszer még viszonzom a segítséged!
– Jól van, hagyjál már! – mondta süni, azzal odébb ált, rendesen dohogva magában. – Megháláljátok, meg, persze, még tán ma! Hogy körbe ne rohanjam magam!
Azzal ment, sétált tovább. Hát megint nem lépett többet, mint hármat, mikor ismét kiáltozást hallott:
– Segítség, segítség!
– A fenébe, hát ki lehet ez már megint? Már meg mi történhetett – bosszankodott, és habozott, hogy hátat fordítson-e, és inkább hazamenjen, vagy mi, de aztán mégis inkább megszaporázta a lépteit. Amint közelebb ért, hát mit látott? A nyúl volt az. Túrta, fúrta magát, bújt volna be egy faodúba, de hiába, a nyakán volt a farkas, és már tátotta is ki a száját, hogy hamm, bekapja.
Szaladt a sün, odaugrott a nyúl elé, és kitárta a karját. Tátva maradt a farkas szája, úgy nézett rá, hogy hát ez az izé meg mit csinál itt.
– Ejnye már te farkas – mondta neki a süni –, ne egyed már meg te ezt a nyulat!
Na ettől úgy meglepődött a farkas, úgy elcsodálkozott, hogy először köpni, nyelni nem tudott. De aztán nyelt egyet, majd köpött is, végül ráförmedt a sünre:
– Micsodaaa? Hát te ki a tetves, féreg rágta, ló rúgta, kutya oldalba keresztelte, tehén rápottyantott és még a medve is megbrummogta, kelekótya, esze semmi, szerencsétlen, félnótás balambér vagy, hogy meg mersz szólítani? Mit gondolsz, ki vagyol te, mi?
– Hát, én vagyok a nagyon bátor sündisznócska – mondta a sün –, és nem engedem, hogy megegyed a nyulat.
– Mi’csinááálsz? – hörrent a farkas. – Beszólsz? Mindjárt véged lesz mint a botnak, eláslak mint egy csontot, eltöröllek mint kormány az adókedvezményt, lenyellek víz nélkül, mint kisnyugdíjas a szívgyógyszerét!
De a sündisznócska nem ijedt meg, nagyot toppantott, és bátran a szeme közé nézett a farkasnak.
No, az mikor látta, hogy a sün nem hátrál, vett egy nagy levegőt, kitátotta a száját, hogy látszott a mandulája meg a nyombélfekélye, és megfeszítette az izmait, hogy most mindjárt lenyeli a sünit.
De az bizony résen volt! Összegömbölyödött, kimeresztette a tüskéit, és mikor a farkas bekapta, úgy összevissza szurkálta a száját, mint rezidens orvos a kómás beteg vénáját.
– Jaj, jaj, jaj! – ordított a farkas, mert nagyon fájt az orra. Pontosabban csak azt mondta, hogy aw, aw, aw, mert a szájpadlásába fúródott tüskéktől nem hogy beszélni, de még jajgatni se tudott érthetően. Meg is gondolta magát egy szempillantás alatt. Dehogy akart ő már nyulat enni! Úgy elfutott volna, mint aki kétszer vette be a hashajtóját, egy baj volt, hogy a könnyeitől alig látott, így fejjel ment minden második fának. (Még jó sokáig hallották a távolodó koppanásokat.)
A nyúl azt sem tudta, hová legyen az örömtől:
– Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – mondogatta ő is. – Megmentetted az életemet, azt se tudom, hogyan háláljam meg neked!
– Ugyan, hadd el! – jött szokás szerint zavarba a sün. – Te is segítettél volna nekem.
De a nyúl csak erősködött:
– Jó tett helyébe jót várj! Meglásd, egyszer még viszonzom a segítséged!
– Jól van már, hagyjál! – mondta süni, azzal odébb ált, erősen dohogva magában. – Biztosan megháláljátok, naná! Hegyekben áll a hála a padláson. Csak rá ne szoruljak!
Lépett kettőt, aztán megtorpant.
– Ha most lépek még egyet, és valaki megint elkezd segítségért kiáltozni – mondta magának –, esküszöm, odamegyek és kibelezem. Roston megsütöm, és feltálalom parmezánnal, petrezselyemzölddel és koktélparadicsommal, annak, aki meg óhajtja enni.
Lépett gyorsan kettőt, aztán megállt hallgatózni. Csend. Lépett még egyet. Fülelt. Semmi. Nagyot sóhajtott és megkönnyebbülten folytatta a sétáját.
6 megjegyzés:
Ez nagyon jóó Ancsa! Tetszik. :))
Hogy hogy mesét írtál?
D'Angel
Hát az úgy kezdődött, hogy tegnap elhatároztam, sci-fit írok. A főszereplőm egy bányászbolygón nő fel, ahol gyerekkorától megszállottan űrhajót bütyköl, lelkes pacifista, aztán besorozzák a hadseregbe. Egy idegen bolygón harcol az erdőben...
Na most ebből az erdő itt van a sündisznócskás történetben.
nekem is tetszik. esetleg annyi építő hozzászólásom lehet, hogy ha gyerekeknek szánod, akkor abban olyan nem lehet, hogy ki vagyol te, de az adókedvezménynél rájöttem, hogy ez már olyan nagyobb gyerekeknek szóló mese, úgyhogy tetszik.
miki
:) Köszönöm.
Fecó még ovis volt, mikor ezt először meséltem neki. Elváltoztatott, durva hangon mondtam, hogy "Hát te meg ki vagyol mán itten te, he?" és vigyorgott, és tetszett neki, és pontosan értette, hogy egy negatív szereplő beszél, aki meglehetősen műveletlen és buta lehet.
A helytelen beszédet negatív megítélésű konnotációval kötöttem össze, ami egyrészről negatív megerősítés, hogy ő ne így beszéljen, másrészről meg előítéletekre nevelhet, ami nem annyira szerencsés. Tényleg vitatható a pedagógiai értéke.
Alig várom a végét, meg a tanulságot! :D
Legalább annyira, mint Candice-t ;)
Panka
Jaj, hát a tanulságok azok borítékolhatóak:
Aki másnak vermet ás...
Jó tett helyébe...
Többet ésszel...
Néha váratlan helyről jön a segítség, ne becsüld le a másikat mert kicsi és gyenge, ha pont rá van szükséged, jól jöhet nagyon is.
Meg ilyenek: :)
Megjegyzés küldése