Mese a nagyon bátor sündisznócskáról (2. rész)

Miközben a sün fütyörészve sétálgatott, az erdő túlfelén, a kocsma előtt összetalálkozott a sikló, a róka meg a farkas. Bementek, rendeltek hárman fél deci pálinkát, és leültek vele a sarokba, a dézsában álló fikusz mellé. A pálinkát a kígyó a hasára kenegette, a róka meg az orrát áztatta bele, de a farkas felkapta előlük a stampedlit. Bedöntötte a kisüstit, és a száját öblögette vele. Már majdnem lenyelte, mikor eszébe jutott, hogy a róka a taknyos orrát lógatta a pohárba, így inkább a fikusz dézsájába köpte.

– Ezt nem hagyhatjuk annyiban – mérgelődött –, valamit tennünk kell ezzel a sünnel. Jól el kéne kapnunk, és alaposan összevernünk.

<< előzmény

– Jó ötlet – mondta a kígyó –, de egyszer már mindannyian próbálkoztunk vele. Sajnos egyikünknek se jött össze.

– Talán baseballütővel kéne – mondta a róka. – Odacsapunk, eltörjük a térdét.

– Remek ötlet, én majd ellátom a baját. Csak egy kérdésem van: Szerinted hogyan fogjam meg az ütőt? Vajon hogyan csináljam? Nem is tudom... – vonogatta volna a vállát a kígyó, ha lett volna neki.

– Akkor mérgezzük meg! – javasolta a róka.

– Jó, de mit is eszik? – kérdezte a kígyó.

– Ez az! Mérgezett alma! – A farkas lelkesedett az ötletért.

– Ja, mint Hófehérkénél. Tényleg, az ilyesmi mindig beválik – bólogatott a kígyó, mire a másik kettő ráförmedt:

– Neked semmi nem jó? Könnyű mások ötleteit fikázni.

– Mondjál jobbat, ha te olyan nagyokos vagy!

És a kígyó mondott is.

*

A sün vidáman fütyörészve járkált az erdőben. Nem támadt rá senki baseballütővel, hogy eltörje a térdét. Útközben elrágcsált egy földre hullott vadalmát. Nem volt benne méreg, csak pár ízletes kukac. Nagyot sétált, aztán hazafelé indult. Már a háza előtt járt, és még mindig nem történt semmi. Egész addig, míg ki nem lépett a kapu előtti tisztásra. Az ösvényen néhány elszáradt falevél hevert. Odaért és rájuk lépett.

Abban a pillanatban, reccs! Vékony gallyak törtek a lába alatt, megnyílt alatta a föld és zuhant, zuhant. Aztán nagyot puffant, és egy gödör fenekén találta magát. A gödör mély volt, a fala meredek. Próbált felugrani, de a feléig se ért fel. Megpróbált kimászni, de folyton visszacsúszott, csak a karmai lettek koszosak. Megállt, felnézett, bámulta a gödör száján bekandikáló lombokat, sóhajtott három nagyot, majd kiabálni kezdett:

– Segítség, segítség!

De ettől elszégyellte magát. Ő az a sün, aki a segítséget nyújtani szokta másoknak, nem az, aki rászorul. Leült a gödör alján, és épp búnak eresztette volna a fejét, mikor lépéseket hallott. A léptek közeledtek, odaértek, majd három fej hajolt a gödör fölé. Nézd már, kiket látott!

A levelibéka volt az, a pocok, meg a nyúl. Tátva maradt a sün szája, úgy nézett rájuk, hogy hát ezek meg itten, hogy kerülnek ide?

– Ejnye már gyerekek – mondta a pocok –, húzzuk ki gyorsan a sünit a gödörből!

És úgy is tettek.

A nyúl megragadta egy bokornak a leghosszabb és legerősebb ágát. A pocok belekapaszkodott a nyúl hosszú, erős füleibe, és a gödör fölé hajolt. A béka megragadta a pocok rövid és gyenge karját, aztán a gödörbe ereszkedett. Kinyújtotta hosszú és erős lábait. A sün ugrott egy nagyot, elkapta a béka karcsú, vékony bokáját, szagolta az úszóhártyás és iszapszagú lábát. Mindenki nagyon nyögött és erőlködött, aztán vettek egy nagy levegőt és megfeszítették az izmaikat, majd nagy lendülettel kirántották a sünit a gödörből.

A sün azt sem tudta, hová legyen az örömtől:

– Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – mondogatta. – Megmentettétek az életemet, azt se tudom, hogyan háláljam meg nektek!

– Ugyan, hadd el! – jött zavarba a béka.

– Te is segítettél nekünk.

– Jó tett helyébe jót várj! Tartoztunk neked a segítséggel.

De a sün csak erősködött:

– Ne haragudjatok rám! Bolond voltam, azt hittem, én sosem kerülhetek bajba, és ha mégis, ti úgysem tudtok majd segíteni nekem. De nagy szerencsémre, ebben alaposan tévedtem.

– Ugyan – nyugtatta a nyúl –, a lényeg, hogy kint vagy a gödörből.

– Hát, még nem teljesen – mondta a sün, miközben a gödör körül található lábnyomokat vizsgálta. – Tartok tőle, a bajnak még nincs vége.

A többiek is megvizsgálták a nyomokat, tanakodtak, hümmögtek, összedugták a fejüket, pusmogtak, tanácskoztak. Aztán elindultak, hogy keressenek néhány jó erős botot.

*

A vegyesbolt háta mögött a kígyó, a róka és a farkas végeztek egy üveg vegyespálinkával. (A bolt biztos erről kapta a nevét.)

– Na, most már biztos a kalitkában csücsül a madárka! – vigyorgott a róka.

– Menjünk, nézzük meg! – mondta a farkas, és már előre élvezte a gondolatot, hogy megfizetnek a sünnek.

– Menjünk – mondta a kígyó –, de útközben nem ártana gondolkodni rajta, mit csinálunk vele, ha ott leszünk.

Így is tettek, mentek és útközben gondolkodtak. A legjobb ötletnek azt találták, hogy kövekkel agyondobálják a gödörbe esett sünt. Ám, mikor odaértek, nem láttak semmit. Csak az ösvényt, és az ösvény közepén a száraz faleveleket. Meg a sün lábnyomait, amint a levelekhez érnek. Majd folytatódnak a levelek után.

– Mi van? – hördült fel a kígyó. – Ne már, hogy simán átsétált rajta!

– Na, nagyokos! – mondta a róka.

– Besült a remek terved? – szólt be a farkas is.

– Ez... ez nem lehet! – bosszankodott a kígyó. Odacsúszott a falevelekre és mocorogni kezdett rajtuk. – Ennek be kellett volna szakadni.

Odasétált mellé a róka is:

– Na, koma, idenézz! Elbír ez engem is.

Odament melléjük a farkas is:

– Úgy látom, csapda helyett vasúti hidat építettünk. Ez elbírná még az intercityt is.

– Neeem – tiltakozott a kígyó –, ennek le-kell-sza-kad-ni-a – mondta és közben a farkával csapkodta a csapda tetejét.

– Látod, hogy nem szakad le – mondta a róka és ugrálni kezdett.

– Nem hát! – mondta a farkas, és ő is magasra ugrott a levegőbe.

Aztán visszaesett, és abban a pillanatban, reccs! Vastag ágak törtek a lábuk alatt, megnyílt alattuk a föld és zuhantak, zuhantak. Aztán nagyot puffantak, és a gödör fenekén találták magukat. A mély és meredek falú gödör fenekén. Próbáltak felugrani, de a feléig se értek fel. Megpróbáltak kimászni, de folyton visszacsúsztak, csak a karmaik lettek koszosak. (Kivéve a kígyót, neki karom híján a hasa lett koszos.) Megálltak, felnéztek, bámulták a gödör száján bekandikáló lombokat, sóhajtottak mindhárman jó nagyokat, majd kiabálni kezdtek:

– Segítség, segítség!

De jó darabig nem történt semmi. Leültek a gödör alján, és épp búnak eresztették volna a fejüket, mikor lépéseket hallottak. A léptek közeledtek, odaértek, majd négy fej hajolt a gödör fölé. Nézd már, kiket láttak!

A levelibéka volt az, a pocok, a nyúl meg a sün. Tátva maradt a szájuk, úgy néztek felfelé, a négy meglógott zsákmányra, akiknek a gyomruk mélyén lett volna a helye. Még ilyet, hogy a nyavalyába kerülhettek ilyen kellemetlen helyzetbe?

– Ejnye már gyerekek – mondta a pocok –, mi legyen? Kihúzzuk őket?

*

Most szép lenne, ha azzal fejezhetnénk be a történetet, hogy kihúzták őket, azok meg megígérték, hogy soha többé nem bántanak senkit, és onnantól boldogan éltek, amíg meg nem haltak, de a levelibéka, a pocok, a nyúl meg a sün akármekkora állatok is voltak, azért teljesen nem voltak hülyék, és sejtették, hogy az az „amíg meg nem haltak”, az viszonylag hamar bekövetkezne.

Műveltek voltak, olvasták mindannyian a Winettout. Emlékeztek, mi történt, miután Old Shatterhand, mikor megtehette volna, nem végzett azon nyomban Santerrel, aki így megölhette Incsu-Csunnát és Nso-Csit, Winettou apját és húgát. Emlékeztek rá, hogy tétovázott, mert szerinte nem lett volna helyes megölni egy gyilkost. És, hogy ezért cserébe Santer mennyi bajt okozott, hányszor tört Old Sahetterhandet életére. Jó tett helyébe jót várj? Igen, a jó emberektől. A rosszaktól jótett helyébe is csak rosszat várhatsz.

Szóval, a levelibéka, a pocok, a nyúl meg a sün nem húzta ki a gödörből a három gyilkos szándékú gazfickót. Hagyták őket ott rohadni. De nem voltak kegyetlenek, nem akarták, hogy sokáig szenvedjenek, ezért hosszú, hegyes botokkal halálra szurkálták őket, majd betemették a gödröt.

Aztán polgárőr egyesületet alakítottak. Nem sokkal később megkereste őket a cickány, hogy a menyét folyton körülötte sündörög, a gyomrát korgatja és a nyálát csorgatja. Másnap eltűnt a menyét, azóta se találkozott vele senki. A vadmacska meg gondolt egyet, és elköltözött az erdőből. Azóta béke van és nyugalom, rend és biztonság. Néha a medve túl sok mézsört iszik, felönt a garatra és hangoskodik. Másnap monoklival a szeme körül ébred, nem emlékszik semmire, legalább is ezt állítja, és utána hónapokig nincs vele gond.

A következő választásokkor a sünből polgármester lett. A békából rendőrkapitány, a pocokból bíró, a nyúl meg nyitott egy hatalmas hipermarketet az erdei tisztáson. Az újságban megjelent egy cikk, ami furcsa kérdéseket vetett fel négyőjük régi barátságáról, meg arról, hogy vajon kié a telek, ahol az áruház épült. Ezután nem sokkal a laptulajdonos mókus kamrájában, a dió és a makk között egy zacskóban ecstasy tablettákat talált a névtelen bejelentésre indított házkutatás. A mókust lesittelték, a lapot a cickány vette át, aki a pocok távoli rokona. Ezek után csak arról olvashattunk, milyen jól is mennek a dolgok az erdőben.

De ez már egy másik történet.