Feloldozom magamat (Reziliencia 2. ea.)

Írtam egy korábbi postban, hogy nekiálltam fejleszteni a rezilienciámat, ami nagyjából azt a képességet jelenti, hogyha borulnak, elakadnak a terveink, akkor nem feladjuk, hanem újult erővel, ismét nekilátunk. Ilyen szempontból ez most egy csodálatos időszak az életemben, mert ezt a fajta rezilienciát alkalmam van gyakorolni nap mint nap. Kata kitalálta, hogy a lejáró lakáskasszánkat ne a hitelünkbe törlesszük be, hanem használjuk önerőnek az otthonfelújítási támogatás igénybevételéhez, elvégre nem minden nap kínálnak ajándék hárommilliót. Nem is vesztegeti az időt, egymásnak adják a kilincset a mesterek, természetesen mind kora délután jön, amikor én már hazaértem, Kata meg még nem. Plusz a kertben és a ház előtt is rendet kell csinálni, ami eddig vadregényes volt, az most hirtelen gondozatlan lett, és kell a hely a munkához meg az építőanyagnak, egyébként is minek annyi fa meg bokor. Így amikor épp nem tárgyalok, akkor a kertben dolgozok, egyik kezemben láncfűrész, a másikban metszőolló.

Így a szépen eltervezett hetem fenekestől felfordul, alig marad időm a saját dolgaimra. Ráadásul a 2. reziliencia előadásban kitűzött feladatokkal is elakadtam. Az első még csak ment, hogy életszakaszonként gyűjtsek össze 3-3 elért sikert. Sikerült levonnom a megfelelő tanulságot is, miszerint akkor értem el sikert, amikor:
a) kiléptem a komfortzónámból,
b) kitartóan dolgoztam rajta, sok időt és energiát fektettem bele,
c) kaptam hozzá segítséget másoktól.

De a fájdalmas emlék kiválasztásával nem boldogultam. Valahogy egyik sem volt annyira jelentős, hogy értelmesen tudjak róla képzeletbeli beszélgetést folytatni az okozójával. Vagy mert már megtettem a valóságban is, vagy mert rég megbocsájtottam, túlléptem rajta. Persze reziliancia a cél, így sikertelenség nem lehet a történet vége, ezért újból neki kellett futnom, keresgéltem tovább a fájdalmas emlékeket. És találtam is olyanokat, amiket még nem sikerült elengednem. A csavar az benne, hogy ezek olyan események, amikor én okoztam sérelmet valaki másnak. Gondoltam, abból főzök, amim van, így elkezdtem újra a képzeletbeli beszélgetéseket, csak most úgy, hogy az én fejemre olvassák rá, amit tettem, és én magyarázkodok, én várok megbocsájtást.

Ez bizonyos szempontból könnyebb, más szempontból meg nehezebb. Mert nem tudom és nem is tudhatom, hogy a másik fél hogyan érez a történtekkel kapcsolatban, és a többségükkel már nincs is meg a kapcsolat, hogy rákérdezhetnék. Így azt próbálom megbecsülni, hogy a mostani körülményeik között, ennyi idő elteltével, a tetteim vajon mennyire lehetnek rájuk hatással. Arra kellett rájöjjek, hogy egy többé-kevésbé egészséges lelkületű (nem patológiás) személyiség valószínűleg a legrosszabb esetben is csak enyhe neheztelést érez irántam. Ami önmagában véve is felszabadító érzés, de én (ha már lúd, legyen kövér), rendre le fogom játszani ezeket az elképzelt párbeszédeket, ahol is megmagyarázom az esetben játszott szerepemet, az akkori érzéseimet, és bocsánatot kérek. Aztán a másik nevében majd jól megbocsájtok, feloldozást adok magamnak.

Oké, azt hiszem ez így egy kicsit neccesnek tűnik, mert a megbocsájtás annak a dolga, aki a fájdalmat, sérelmet elszenvedte, és nem tűnik igazságosnak, megérdemeltnek az a megkönnyebbülés, amit a végén érzek. Másrészt, ha azt nézem, a gyónás is hasonlóképp működik, a gyóntatófülkében, a pap fülébe, de valójában Istennek valljuk meg, amit mások ellen vétettünk. És a pap által kirótt penitencia, néhány ima elmormolása, sincs arányban az okozott sérelemmel. Akkor már többet ér, ha gondolatban a sértettel tartok egy szembesítést, a helyébe képzelem magam, és sorra veszem az általam keltett negatív érzéseket. Nagyobb a valószínűsége, hogy máskor nem fogom elkövetni ugyanezt.