Fabula

Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy ország, Disputánia. Disputánia nem volt nagy ország, mondhatni egészen aprócska volt, olyannyira jelentéktelen, hogy más népek a térképeikre rá sem rajzolták, csak egy feliratot szenteltek neki, hogy kb. merre lehet. Disputániában két, említésre egyáltalán érdemes dolog volt, a Kémiai Akadémia és a Szőlődomb. Az Akadémián a szorgos kémikusok elolvastak sok külföldről beszerzett szakirodalmat, majd külföldiül cikkeket írtak, hátha megjelentetik azokat valamely neves szaklapban. A Szőlődombon a szorgos borászok a helyi tőkékre oltottak sok külföldről beszerzett vesszőt, majd a boraikat külföldi feliratokkal felcímkézett üvegekbe töltötték, hátha betörnek velük valamely nagyobb piacra.

Hosszú éveken át az Akadémia kémikusai lelkesen művelték a kémia tudományát, a Domb borászai lelkesen művelték a szőlőt, de az áhított siker csak nem akart bekopogtatni se a dolgozószobák, se a présházak ajtaján. A kémikusok arra jutottak, hogy talán túl elméleti a munkásságuk, és valamely, a gyakorlati élethez szorosabban kapcsolódó részterületen, konkrét, hasznosítható eredményeket felmutatva, több elismerésben lehetne részük. A borászok arra jutottak, hogy talán nem elégséges a tudásuk, és ha jobban értenék az elméletet, hogy milyen folyamatok zajlanak a szőlő erjedő levében, akkor jobb borokat készíthetnének.

Nem meglepő, hogy egyszer csak az a gondolata támadt a kémikusoknak és a borászoknak, hogy ha összefognának, egymás munkáját segítve talán többre mennének. A kémikusok eljártak a szőlészetekbe, mintákat vettek növényekről, mustból, borból, és elemezni kezdték őket. A borászok eljártak az akadémiai könyvtárba, és szerveskémiai cikkeket olvastak. Gyűjtötték az ismereteket, és azokat meg is tárgyalták. A kémikusok a többi kémikussal az Akadémia büféjében, konyakozgatás közben, a borászok a többi borásszal a Domb aljában álló borozóban, fröccsöt kortyolgatva. De érezték, hogy ez így nem az igazi, és elkezdték mondogatni a kémikusok, hogy szükség lenne a valódi, interprofesszionális diskurzusra, és elkezdték mondogatni a borászok, hogy össze kéne röffenni a kémikusokkal, megdumálni a dolgokat. Így aztán elhatározták, hogy közösen megszervezik a Dispután Borkémiai és Borászati Konferenciát.

Volt nagy plenáris előadás, ahol főként az összefogás szükségességéről esett szó, és hogy milyen eredményeket remélhetnek, valamint két szekció, az egyikben a kémikusok adtak elő, a másikban a borászok beszéltek. A kémikusok látványos grafikonokkal illusztrált prezentációkat tartottak a glükóz/fruktóz arány és az alkoholtartalom változásairól, a nitrogénvegyületek transzformációiról, hogy hogyan lesznek az aminosavakból polipeptidek. Egy előadó még arról is értekezett, hogy a vörösborok spektrográfiás vizsgálatával, a bor színéből, hogyan lehet következtetni a minőségre. A borászok borkóstolással egybekötött beszámolókat tartottak a kocsány, a héj, a bogyóhús és a mag szerepéről az ízek alakításában, a csapadék, a napfény és a hőmérséklet hatásáról egy adott évjáratra. Egy előadó még arról is beszélt, hogy milyen hatása van a bor minőségére a gépi vagy kézi préselésnek, és ha a kádban történő taposást férjezett asszonyok vagy hajadonok végzik.

A konferencia után a kémikusok hazamentek a dolgozószobáikba, a borászok hazamentek a présházaikba. Mindenki nagyon csalódott volt. Úgy érezték, semmi hasznosíthatót nem tanultak egymástól. A kémikusok nehezményezték, hogy a borászok csak a szőlőművelésről, borkészítésről hadováltak, miközben nem képesek felírni egy inci-finci reakcióegyenletet sem. A borászokat bosszantotta, hogy a kémikusok csak képleteket firkáltak, miközben nem képesek megkülönböztetni a gyümölcsös aromát a fűszerestól. A kapcsolat megromlott a két fél közt, jellemzően kerülték egymás társaságát, és ha valahol mégis összetalálkoztak, annak sokszor veszekedés lett a vége.

A kémikusok azzal vádolták a borászokat, hogy fogalmuk sincs róla, milyen a jó bor, csak azt próbálják eltalálni, mikor a legideálisabb leszüretelni a szőlőt a tőkékről, aztán reménykednek, hogy sikerül jó áron eladni a borukat, mert úgyis csak a bevétel érdekli őket. A borászok azt vágták a kémikusok fejéhez, hogy azt kutatják, milyen a jó bor, de nem tudnak bort készíteni, vegyelemzéssel akarják megállapítani a minőséget, pedig az a jó bor, ami ízlik az embereknek, amiből kérnek még egy pohárral.

Sajnos a helyzet azóta se javult, a dispután kémikusok és borászok nem tudnak együttműködni. A kémikusok többsége továbbra is írogatja a cikkeit, többnyire nem is a borokról, mert szerintük a minőség elsősorban az alkoholtartalom függvénye, és a borpárlat, a brandy, a likőr és a konyak méltó igazán a figyelmükre, és a külföldi lapok is az ilyen cikkeket szeretik közölni. A borászok többsége továbbra is pancsolja a borát, cukrozza a mustot, mert szerintük a minőség elsősorban a cukorfok függvénye, és a vásárlók az édesebb borokat veszik.

Az álláspontok nem nagyon akarnak közeledni, az ellentét áthidalhatatlannak tűnik. Az elmélet csak obszervál, analizál, klasszifikál, a gyakorlat meg csak néha próbálkozik valami újjal, ami vagy bejön vagy nem. Ezt a kettőt, az elméletet és a gyakorlatot, bár mindenki elismeri, hogy szükség lenne rá, úgy tűnik nem igazán sikerül összeegyeztetni. Erre utalhatott Benjamin Brewster püspök is halhatatlan szavaival: Elméletileg nincs különbség az elmélet és gyakorlat között, gyakorlatilag pedig van.