Megkeresett a NetVax-csoport, és hiába mondtam, hogy szerintem nem vagyok valami érdekes téma, nem tudtam lebeszélni őket, hogy írjanak egy posztot a "kreatív tevékenységemről". Ráadásul ők is kreatívra vették a figurát, és a wordpress blogomról való, meg a levélváltásunkból származó részletek felhasználásával egy interjú formájában írták meg a "Ha eldurran az agya erotikus haikukat is firkálgat" című bejegyzést. Anélkül, hogy kifogást akarnék emelni az eljárás ellen, szeretném leszögezni, hogy az idézett fiktív beszélgetés egy fiktív találkozón (nem) hangzott el, mindössze e-mailen kommunikáltunk. Tehát nem adtam fel azt a szokásomat, hogy az inkognitóm védelmében kerülöm a személyes kontaktust. Szóval ne érezze mellőzve magát senki, akivel évek óta jóban vagyunk, de személyesen még nem találkoztunk, nem tettem kivételt ezúttal sem. Ez a mentegetőzés, magyarázkodás volt az elsődleges célom, de ez nem elég egy posztra, ezért összeszedtem az életem kreatív oldalának a történetét.
Kicsit szürreális volt olvasni a fiktív csevegésünket, a leplezetlen szexuális utalásokkal. Mondjuk megkérdezték, hogy idézhetik-e az egyik haikut, minek hagytam. Azért örülök, hogy a tanítványaim még véletlenül sem fogják összekötni velem ezt az írást. És volt egy olyan haszna is az egésznek, hogy végiggondoltam a "kreatívkodásomat". Alkotókedv mindig is volt bennem. Ami eleinte persze kimerült a homokpogácsák készítésében, illetve egyfajta performansznak tekinthető az is, ahogy gyúrtam három homokgombócot, kikészítettem a homokozó peremére, és szúrós pillantást vetettem az érkező fiúkra, akik előző nap összetaposták a pogácsáimat. Sikerült is kellő művészi hatást elérnem, megvárták az anyukáikat, és akkor is csak a homokozó átellenes sarkában ástak gödröt. Igaz, ebben szerepe lehetett annak is, hogy egy nappal korábban sikerült az egyikőjüket képen találnom egy gombóccal, hogy a szája és a szeme telement homokkal. A fiúkkal olyan uncsi volt játszani, bőgőmasinák.
Később szerettem volna rajzolni, de kiderült, hogy nincs hozzá se érzékem, se tehetségem, se szép, 72 darabos színesceruza-készletem. Így maradt a kopírozás, ami nem igazán művészi tevékenység, csak iparszerű sokszorosítás. Áttetsző papíron körberajzoltam egy szép képnek a körvonalait, aztán egy puha lapra helyezve áthúztam a vonalakat, erősen rányomva a ceruzát. A puha lapon meglátszott a nyom, amit már különösebb művészi tehetség nélkül is ki tudtam húzni, majd kiszíneztem az egészet. Ha nagyon tetszett valami, arról több másolatot is csináltam, csak a színek voltak mások. Az egész technológia kb. úgy viszonyul a fénymásoláshoz, mint a kódexmásolók munkája a modern könyvnyomtatáshoz. Lassú, nehézkes, a végeredmény nem lesz tökéletes, de tagadhatatlanul volt benne valami egyedi. Talán a képek kiválasztásakor megmutatkozó egyéni ízlés, talán a beleölt idő, energia, munka, de volt benne lélek, volt benne valami személyes. Sajnálom, hogy nem maradt meg egy sem a kopírjaimból.
Aztán egy időre visszatértem a performance műfajához, és némi kreativitást az is igényelt, hogy túléljem a tinédzserkort. Avantgardnak gondolt polgárpukkasztó dolgokat műveltem, négykézláb hányás a bokor alatt, Tiszába pisilés a rakpartról, pusztakezes harc kés ellen stb. A szokásos tinilányos dolgok. Aztán jött tesóm, és egy időre inkább befogadóvá váltam, fogyasztottam a művészetet, nem termeltem. Mondta, hogy megismertet a hét szabad művészetekkel. Amilyen kis buta voltam, rábólintottam. A zenénél még nem sejtettem semmit. A csillagászat furcsának tűnt, de a csillagképek nevei, meg a hozzájuk kapcsolódó történetek, a görög mitológia érdekes volt. A dialektika az nekem filozófiának tűnt, és csak mint agytorna érdekelt. A retorika nem tetszett, sokat kellett beszélnem, ráadásul értelmesen. Viszont a suliban jól jött. A grammatikára fújtam, tiszta nyelvtanórának tűnt, bár segített megérteni a leírt dolgokat, láthatóan ennek is leginkább az iskolában vehettem hasznát. Aztán jött az igazi feketeleves, a számtan és a geometria. Csak a tesóm kedvéért voltam rá hajlandó, meg mert viccesen csinálta.
A fősuli alatt érdekelt a számítógépes grafika, különösen a 3D, a fotorealisztikus képek gépi előállítása, és azt se bántam, hogy tele van matekkal. De leginkább csak mások munkáját csodáltam, hiába volt hozzá térlátásom, képzelőerőm, nem voltam elég ügyes hozzá. Viszont az internetnek köszönhetően bekerültem egy olyan társaságba, ahol nem az illegális fájlcsere volt a lényeg, hanem beszélgettünk is a filmekről. Ez volt a DC korszak, és a MűvészfimHUB. A filmeket lehetőség szerint eredeti nyelven néztük, és mivel némelyik filmritkasághoz nem volt felirat, hát fordítottunk hozzá. A Super Subtitles oldalon még megvannak a régi munkáim, többnyire japán és indiai filmekhez készültek, illetve egy igazi csemege, a Monty Pythonos Terry Gilliam filmjének, az Időbanditáknak a felirata.
Aztán jött a BitTorrent, és megölte a DC-t. A hub társasága szétszéledt, de helyette jöttek a torrentoldalak közösségei. De valami hiányérzet maradhatott bennem, mert egyszer csak megszállt valami, és dühömben írtam egy blogpostot. Meg persze olvasgattam is. Időnként nem bírtam ki és kommenteltem másokhoz, és mások is kezdtek írogatni hozzám. Megjött a kedvem, és összehordtam mindenfélét, írtam a saját életemről, filmekről, könyvekről, színházról, politikáról, bármiről, ami az eszembe jutott. Nem kavartam túl nagy port, de volt, aki felfigyelt rám, mert kaptam egy mélt a freeblogról, hogy szeretnék az írásaimat linkelni a "Nők" és az "L" aloldalakra. (gy.k. L mint leszbikus témák). És egy ismerős szólt, hogy a gyakorikérdések.hu-n is jót írtak rólam.
Megjelent a fészbuk, regisztráltunk rá a bloggerinákkal, és egyszer csak azt vettem észre, hogy egy olyan zárt csoportnak is a tagja vagyok, ahol az emberek nem csak olvasnak, hanem írogatnak is. Időnként kaptunk "házi feladatot", történeteket kellett írni, melyekben szerepel öt, előre megadott szó. (A hatodik, bár nem kötelező jelleggel, mindig a "macskaalom" volt, mert a csoportban többen is tartanak macskát.) Ezeknek az írásoknak hoztam létre a NetVax által kiszúrt wordpress blogomat. Később kiraktam ide olyan írásokat is, amik eredetileg ide, a blogspotra kerültek fel, az írás címke alá. A fészbukcsoportban tag az egyik hazai könyvkiadó vezetője is, aki azzal a kérdéssel lepett meg, hogy lenne-e kedvem könyvet fordítani. Jól megijedtem, és mondtam, hogy köszönöm nem. De ő kitartó volt, és rábeszélt, hogy próbáljam ki a szerkesztést, javítgassak azon a szövegen, amit más már lefordított. Ez nem tűnt olyan veszedelmesnek, így el mertem vállalni.
De hamarosan mégiscsak egy könyvet kellett volna lefordítanom. Na jó, mondtam, ezt az egyet, de csak mert olyan izgalmas. És nem vettem észre a csapdát, hogy ez egy trilógia első kötete volt. Most éppen a harmadik, befejező részt fordítanám, ha nem kaptam volna S.O.S. szerkesztésre olyat, aminek a könyvhétre ki kell jönnie. (Ettől mindig beteg vagyok, a határidő szorít, nem lehet késni a megjelenéssel, mert könyvhét legközelebb egy év múlva lesz.) Közben egy másik trilógia első könyvét is lefordítottam, és szerkesztettem egy sor fordítást, és ami a kedvencem volt, szerkesztettem két magyar szerzős könyvet is. (Ezt és ezt.) Ezekből a munkákból elég sokat tanul az ember, és nem állítom, hogy nem szeretnék én is írni egy könyvet. Még ötleteim is vannak, csak ne lennék olyan mocskosul lusta.
13 megjegyzés:
Az évek alatt, amióta -ha csak virtuálisan is- ismerlek, mindig azon gondolkodtam, hogy hogyan fér bele ennyi minden a napjaidba, az életedbe. Azon is sokat gondolkodtam, hogy miért mondtál nemet, mikor lett volna lehetőségünk személyesen is találkozni. Aztán elfogadtam, bár nem is tehettem mást :-D Most már elárulom, hogy amikor a gyermekelhelyezési per másodfokú tárgyalása volt még 2012-ben, folyton a téren álldogáló embereket fürkésztem, hogy vajon te vagy-e. Még az is eszembe jutott, hogy egyáltalán nő vagy-e. Ma már értem, hogy ezek a titkok a személyed és a családod védelmében fontosak és azt is megértettem, hogy neked ez csakis így jó. Sok olyan dologról írtál, amivel korábban a kanyarban sem törődtem volna, de általad foglalkoztatni kezdett. Azt hiszem ilyen tanító. Minden téged foglalkoztató dologról kiforrott, megmásíthatatlan véleményed van, ami igazán érett gondolkodásra vall. Igazán örülök, hogy "megismertelek". :-)
Rengeteg minden nem is fér bele, érik is róla egy post, Bea és tesóm hatására. :)
Fizikailag nem voltam ott a tárgyaláson, csak lélekben, emlékszem a várakozásra, ahogy folyton ránézek a gépre, hogy van-e már valami hír. Én is szoktam kételkedni, hogy vajon nő vagyok-e. :) Néha annyira másképp jár az eszem. Egy időben mondogattam, hogy biztos férfiagyam van, de a pasik is nagyon másképp szoktak gondolkodni, mint én. Szóval, ha a genderidentitásomat kérdeznék egy felmérésben, azt kéne beírjam, hogy "ufó". :)
Tudom, hogy fura ez a paranoia, amivel titkolom a kilétem, de ez olyan dolog, amit nem érdemes másképp csinálni, csak komolyan, vagy sehogy. Jelenleg nem gátol semmi, hogy személyes dolgokat kiblogoljak, míg ha arra gondolnék, hogy olyanok olvasnak, akikkel aztán összefuthatok élőben is, az talán feszélyezne. És nagy a bizodalmam az emberekben, de azért akkor marad titok a kilétem, ha arról nem tud senki. A kollégák, tanítványok előtt inkább nem jelennék meg a blogger énemmel, és szerintem Fecó sem akarna az osztálytársaival a családi életünkről beszélgetni. :)
A "kiforrott" az jól hangzik, ha kissé túlzás is, most egy félkész postom úgy kezdődik, hogy valamiről nem tudom eldönteni, hogy mit is gondoljak róla. :) A "megmásíthatatlan" pedig hangzani sem hangzik jól. :) Tudom, hogy néha kissé merev a gondolkodásom, de töröm magam, hogy nyitottabb legyek, és tényleg el szoiktam gondolkodni rajta, mikor írtok valamit. Ezt Szabi talán nem hiszi el :) de így van. Ha nem is írok vissza, hogy maradéktalanul osztom az álláspontját, nagyon sokszor finomodott a véleményem annak hatására, amiket kommentelt.
Ha találtok itt érdekes, elgondolkodtató dolgokat, annak nagyon örülök. Biztos szakmai ártalom, de a kölyköket is inkább gondolkodásra akarom késztetni, mintsem a fejükbe plántáljak adatokat. A mateknál ez nem feltétlen egyértelmű, de pl. geometriánál nagyon nem szokott zavarni, hogy melyik oldalt vagy szöget mivel jelölik, ha egyébként látszik, hogy tudják, mi köztük a kapcsolat.
Én nem szoktam idézőjelbe tenni az internetes ismeretségeimet, talán mert lassan többen vagytok, és kétségtelenül fontosabbak vagytok számomra, mint azok, akikkel a munkában, az utcán össze szoktam futni. Azt kell mondjam, többet is tudunk egymásról. :) Néha persze jó lenne beülni valahová egy sörre, vagy alágyújtani egy bográcsnak a kertben, de egyszer majd úgyis nyugdíjba megyek, felnő a gyerek, a világ változik stb. és már nem lesz már olyan ciki, ha kiderül, én írom ezt a blogot. Ha addig kibírja az "ismeretségünk", akkor azt szemrebbenés nélkül merem majd barátságnak is nevezni, és mekkora élmény lesz 30-40 év után megismerkedni a barátaimmal. :D
Na jó, elhiszem. :)
Fú ez a 30-40 év elég rémségesen hangzik. Addigra már lehet, dédunokáztok. :p
:))
Milyen buli lesz mutogatni a fényképeket. Nem ez aggaszt, hanem, hogy lehet, kaja előtt be kell vegyem a Cavintonomat, hogy kaja után, a sörrel ne felejtsem el bevenni a vízhajtót is. :)
Szép kilátások.
Nekem már ükunokám is lehet addigra.
Hát, a 30 + 30-40 év az nem kevés. Azt még meg is kell érni, és nem árt vigyázni az egészségünkre sem, hogy élvezni is tudjuk a találkozást. Vagy legalább tudjunk róla blogpostot írni. :)
kb
Kb. 20-50 + 30-40. Ebbe már úgy nagyjából majdmindenki belefér. :)
Most, hogy így írtad nálam is inkább vannak túlsúlyban azok, akikkel virtuális kapcsolatban vagyok, mint azok, akikkel személyesben. Egy pár virtuálisan megismert emberrel mára elválaszthatatlan barátságom szövődött (remélem ez viszont is így van), amit annak köszönhetek, hogy blogolni kezdtem 2009-ben. (Anyám, de rég volt!) A városban, ahol élek kb. 15 emberrel állok szóba és közel csak 2-3 ember áll hozzám összesen, ami először inkább ijesztő volt, de mára megtanultam a számomra fontos emberekkel foglalkozni és nem azzal, hogy a számomra érdektelen emberek mit gondolnak rólam. Ezt is részben a blogolásnak köszönhetem.
Kicsit túlzásnak tartom azt, hogy járókeretes bogrács partyt tervezzünk veled...ezt azért gondold át újra! :-D
Amit lehet néhol olvasni, hogy elszemélytelenednek a társas viszonyok, és a személyes kapcsolatok helyett csak azoknak valamiféle gyenge árnyékát tudja nyújtani az internet. Ez megérne egy postot, hogy akik elszakadtak egymásról, mert mondjuk a legjobb barátnője a szomszéd utcából kiköltözött Ausztráliába, az most nem veszti el a számára fontos embert, mert nem havonta váltanak levelet, hanem szinte ugyanolyan kapcsolatban maradnak, mintha a szomszéd utcában lakna továbbra is, eltekintve attól, hogy véletlenül nem futnak össze a teszkóban. Szerintem már a rádióra is azt mondták, hogy tönkreteszi a kapcsolatokat, mert nem beszélgetnek majd az emberek, hanem egymás helyett a rádiót fogják hallgatni.
Régen, amikor az ember a véletlenre kellett hagyatkozzon, hogy pont jár majd az osztályába valaki, vagy pont együtt mennek nyári táborba vagy ugyanoda járnak sportolni, és esetleg beszélgetés közben kiderül, hogy közös az érdeklődésük, szóval akkoriban kellett egy kis mázli, hogy barátokra találjon az ember. Manapság egyszerűbb, mert ha egy adott témában írt blogokon, fórumokon forgolódik az ember, olvassa a kommenteket, és pillanatok alatt kiderül, ki az, aki hasonlóképp gondolkodik. Nem meglepő, hogy online barátságok kötődnek. Inkább azon csodálkozom, hogy régen, mikor meglehetősen szűk választék állt a rendelkezésükre, mégis szövődtek barátságok.
Persze, van az egésznek valamiféle pszichológiája, és az ember képes kompromisszumokra, képes megváltozni, hogy társas kapcsolatai legyenek, mert az szükséges a túléléshez, biztos van ilyen a genetikai programunkban. Így a barátaink sokat alakítanak rajtunk, és mi is rajtuk, hogy barátok lehessünk, és jobb legyen nekünk. Szóval talán nem is sokat számít, hogy online vagy offline, a lényeg a kapcsolaton van, hogy megélhessük, tartozunk valahová, befogadnak, elfogadnak , szeretnek, támogatnak minket. Csak a játékszerek lettek mások, billentyűzet a kislapát és a vödör helyett, és valamivel nagyobb lett a homokozó is.
A mosoly, az ölelés, a nevetés az persze hiányzik, de ha valaki a másik féltekére költözne, akkor sem lenne másképp. És írott szavakkal is sok mindent ki lehet fejezni, így is lehet adni és kapni kedvességet, szeretetet. Van, amikor még könnyebben is. Teszem azt, Stephen Hawkinggal tök jó lenne csetelni, de nem biztos hogy akkora buli lenne kocsmázni menni vele, vagy egy zenés-táncos szórakozóhelyre, esetleg a Szigetfesztiválra. Szóval azon bográcsozáson el kell majd gondolkodjak, mert amikor már csak kerekesszékkel tudok elmenni, elég gáz lesz bemenni az erdőbe gallyat gyűjteni. :D
Nem tudom, mennyivel jobb, ha van választék, és ha könnyebb megtalálni a hasonló érdeklődésűeket. Azt látom, hogy Pesten sokkal előbb szakitanak a párok, mert úgyis lesz másik, simán lehet még jobb is. Vidéken többször meggondolják az ilyet.
Nem tudom, hogy van-e ilyen különbség a vidék és a főváros közt, és ha van is, ez okozza-e. A szakítás az elég sok mindenen múlik, illetve az bonyolult, hogy mi tartja össze az embereket. Az anyagi körülmények, a rendszeres stressz napi mennyisége, a rokonok, ismerősök támogatása, a szűkebb környezet normái, elvárásai, úgy általában az értékek, a követendő minták stb. mind belejátszik egy párkapcsolat, de egy baráti kapcsolat stabilitásába is, és talán tényleg van ezekben földrajzi különbség, bár más tényezők (iskolázottság, jövedelmi viszonyok, kor, vallás, családi háttér stb.) biztos, hogy erősebben befolyásolják az ilyesmit.
Megjegyzés küldése