Tegnap Fecóval ketten voltunk egész nap, Kata elment kirándulni az iskolájával. Délelőtt napoztunk, fát aprítottunk, levegőztünk kint, megcsodáltuk a szomszéd virágba borult szilvafáját, aztán megettük a mama főztjét ebédre. Kicsit mákonyosak voltunk az óraátállítástól. Én nagyon utálom ezt a téli-nyári időszámítást, különösen ilyenkor tavasszal, mikor egy órával hamarabb kell felkelni. Mondjuk a fő bajom nem ez volt, hanem, hogy pénteken és szombaton is tanfolyamon tanítottam, jól elfáradtam, aztán hajnalban, mikor Kata indult, felébredtem. Aztán meg idegesített, hogy az időérzékemhez képest az óra teljesen mást mutatott. Például harangoztak, mikor a gyomrom szerint még messze nem volt itt az ideje az ebédnek. Délután még egy fél órára rá is dőltem az ágyra, bóbiskoltam, amíg Fecó a leckéjét csinálta (Állítólag. Szerintem farmerámázott vagy valami ilyesmi.)
Aztán a memoritert nem akarta hangosan felmondani nekem. Nem erősködtem, mondtam, hogy nekem nagyjából mindegy, de az anyja leordítja a fejét, ha nem tudja. Azt mondta, majd magában mondogatja. Aztán este, mikor lefektettem és betakargattam, és már indultam volna kifelé, mondta, hogy maradjak még egy kicsit. Mondtam, hogy jó, maradok egy kicsit, aztán 5 másodperc múlva, hogy na jó, maradtam egy kicsit, de most már megyek. Maradjak még egy kicsit, elmondja nekem a verset! Majdnem elnevettem magam, olyan aranyos volt. Nagy morogva ráálltam, és elmondta. Aztán mikor indultam volna, azt mondta, az zenes könyvében van egy történet, amit nem ért. tudtam, hogy csak húzza az időt, de mivel egy óra előnyben voltunk, hát hagytam.
Keresgélte, de nem találta meg a történetet, amit akart, ezért találomra felütöttem a könyvet. Azt olvastam, hogy Jün-men mester tanítása közben magasra emelte a botját, és azt mondta, hogy íme a bot, ami felfalta az egész világegyetemet. Hangosan kiáltozott, hogy hol vannak a hegyek? Hol vannak a folyók? Ezt a történetet egyszer elmesélte a tanítványainak Hszüe-tou mester, majd botját felemelve leszállt a szószékről, mire a tanítványai fejvesztve kimenekültek a csarnokból. Ennyi volt az egész történet, mire elkezdtem iszonyatosan nevetni. Fecó csak nézett, én meg alig tudtam megszólalni, törölgettem a könnyeimet, és azt nyögtem, hogy hát a végére azért csak tanultak valamit a tanítványok. Kérte, hogy magyarázzam meg, amit nem akartam, mert ezt neki magának kéne megfejtenie, de aztán arra gondoltam, úgyis elfelejti, és 10 év múlva ismét felfedezheti az értelmét.
A buddhizmus tanítása szerint a világ csupán káprázat. Nincsenek hegyek, nincsenek folyók. Ugyanakkor, ha élni akarunk ebben a világban, akkor úgy kell tennünk, mintha a dolgok léteznének. Persze tudjuk, hogy nem, de amivel kapcsolatba kerülünk, tegyünk úgy, mintha az valójában volna. A mesterekről mesélik, hogy tanítványaikat gyakorta ütlegelték a pálcájukkal, és azok néha megvilágosodtak az ütések következtében. Tehát ez nem brutalitás, hanem tanítási módszer volt. És abból ítélve, milyen előszeretettel használták a mesterek, meglehetősen hatásos lehetett.
Ha a tanítvány kérdezett valami butát, mondjuk melyik út vezet az üdvösségre, mit kell tennie annak, aki szeretne megvilágosodni, a mester válaszként felemelte a botját. Ha a tanítvány értetlenül nézett, akkor rávágott egyet. Megérdemelte az ostoba, hisz hányszor hallotta már, hogy miféle út? Miféle üdvösség? Eredj fiam, edd meg a reggelid! Nincs folyó, nincs hegy, nincs út, nincs üdvösség, reggeli sincs, de ha nem eszed meg, éhes leszel. És bár éhség sincsen, de az akkor sem jó. Egyél, és ne siess ilyen hevesen az üdvösség felé, meglásd, hamarosan oda fogsz érni!
Az hiányzott a történetből, hogy Jün-men mesternek valószínűleg feltettek egy kérdést a világról, hegyekről, folyókról. A válasza az volt, hogy ezeket mind felfalta a botja. Elvégre mit jönnek neki ilyesmivel, nincs itt a kolostorban se hegy, se folyó, a világot kizárták a falakon kívülre, hogy ne zavarja őket, hát melyik ostoba gyömöszöl egy ilyen kicsi kolostorba óriási hegyeket, folyókat. De majd a botjával ő, eltünteti ezeket a falak közül és legfőképp a fejekből! Hszüe-tou mestert is kihozhatták a sodrából, mire elmesélte ezt a történetet, és a botját lengetve leugrott a szerzetesek közé. Azok már nem voltak teljesen tudatlanok, tisztában voltak vele, hogy milyen tanítás következik, ezért elfutottak, megelőzendő, hogy a hátukon csattogjon a mester botja.
Akkor járunk a helyes úton, ha világ azon dolgai helyett, melyek tőlünk távol esnek, nincsenek ránk hatással, vagy mi nem lehetünk rájuk hatással, inkább azokkal foglalkozunk, melyek itt vannak az orrunk előtt és érzékenyen érintenek minket. Hogy a tévében megnézzem a hírt, mi szerint Indiában sziámi ikrek születtek, ahelyett jobban teszem, ha megstoppolom a zoknimat, amiből kikandikál a lábujjam. Ahelyett, hogy éjszaka ébren hánykolódnék, és aggódnék, hogy még idén eljön a világvége, inkább üljek ki az erkélyre, és gyönyörködjek a csillagokban.
Nem tudom, hogy mit értett meg ebből a gyermek, talán a lényegből semmit. De mikor újra felolvastam a történetet, velem együtt nevetett. Én a felismeréstől megkönnyebbülten, hogy ennyire egyszerű az Úton járni, Fecó kissé kárörvendően a szerzeteseken, hogy mindjárt kapnak a bottal, ha nem szaladnak elég gyorsan. De nem izgattam magam ezen, jelen érettségi szintjén ennyit képes ebből felfogni. Többet akkor sem, ha fogok egy pálcát, és elverem vele. Állítom, hogy a szétszaladó szerzetesek némelyike szintén nem volt ennél magasabb tudatszinten. Viszont ezt én úgy értem el, hogy Fecó kacagott és nem jajgatott.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése