Gemkapocs és kondom

Fészbukon kérdezte egy ápolttárs a virtuális diliházban, hogy mi a neve annak a kis irodai akárminek, amikor egy nagy teremben pici kis kukszlikat alakítanak ki ilyen derékig érő térelválasztó valamikkel, aminél, ha leülsz, magad vagy, de ha felállsz, látod a többieket is. Nem akart senkinek sem az eszébe jutni, tippeltünk mindenfélét, de egyik sem illett a mondatba. Valószínűleg valami fordításban lehet azt hiszem, a szöveg, hogy "Claudia belépett Fredhez a ...", a pontpontpont helyén az irodai leválaszték megnevezésével. Néztem, gondolkodtam, aztán elindult a kezem, és egyszer csak az alábbiakat gépeltem be. (Csak szólok, hogy ennek a Claudiának semmi köze Szájmon nőjéhez.)

Claudia belépett Fredhez abba a kis izébe, nem jutott eszébe a neve (a kis izének, mert Fredet ismerte, mint a tenyerét), de nem törte rajta a fejét, sőt igazából minden másról is megfeledkezett, ahogy Fredre nézett, a férfi arcán sötétlő, harisnyaszaggató borostára, a zakó nélkül hordott rövid ujjú ingből kidagadó bicepszre, a meglazított nyakkendő és a kigombolt inggallér alól kilátszó nyaki ínra, ahogy Fred féloldalasan a monitor felé fordult, pontosabban csak a fejét fordította oda, a felsőteste a lány felé nézett, persze ez se pontos, mert a szeme a fején volt, és azzal nézett, és ugye egy felsőtest nem is tud nézni, legfeljebb kinézni, mint ahogy ez is, istenem, milyen jól néz ki, gondolta Claudia, Fred felsőtestével szemezve, de persze ezt is csak úgy mondom, lásd az előbb, szóval bámulta Fredet, miközben a férfi a monitorra nézve, kezével az asztalfiókba nyúlt, valószínűleg csak gémkapocsért, hogy a másik kezében szorongatott papírlapokat valamivel összefogja, de Claudia agyán átfutott, hogy a gémkapcsok mögött, egészen hátul, a tartalék tollbetétek alatt tartja az óvszert is, a neonzöld, sötétben világító, érdesített, citromos banán ízű gumit, aminek az illatától szeretkezés közben mindig megindult a nyáltermelése, és még a kis dobozra írt kalligrafikus betűket is felidézte az agya, Caribbean Pleasure, amitől majdnem elszégyellte magát, mert ugye, hogy ez rögtön eszébe jut, de az az istennek se, hogy mi a neve a kis leválasztott irodai akárminek, ami Fred asztalát elkülönítette a többiekétől, így biztosítva egy kis intimitást a hatalmas egylégterű irodacsarnokban, bár nem annyit mint Claudia szerette volna, mert például az íróasztalon nem szeretkezhettek, legalábbis sohasem a munkaidő vége előtt, és ettől a gondolattól majdnem elpirult a lány, mert ahogy Fred nyakát nézte, eszébe jutott, hogy pont így szokott kidagadni rajta az az ín, egy izomszál, az élvezet pillanataiban, mikor Frednek megfeszül az egész teste, hatalmas tenyerével keményen markolja az ő vékony derekát, ahonnan igyekszik ilyenkor a párnázott csípőire tolni a kezét, mert néha kéklő-zöldellő nyomokat hagynak rajta a férfi ujjai, és olyankor nem vehet fel köldökvillantó rövid topot, ezért nyáron kényeskedik, tologatja azokat a hatalmas mancsokat, persze télen nem, mert szereti, ha valami még napokig emlékezteti a szeretkezésükre, valami, amire a hálószobai egész alakos tükör előtt pucéran állva ránézhet, és álmodozhat abban az egy vagy két hétben is, amíg alkalmuk lesz ismét elbújni valahová a világ elől, valahová, egy nevenincs kis útszéli motelba, egy külföldi úton lévő barát üresen álló lakásába, vagy igen, akár még a kihalt irodába is, ahol le kell takarítaniuk az íróasztal lapját, utána is, papír zsebkendővel, de most már tudja, hogy előtte is, nehogy tűzőkapocs álljon a fenekébe, ami szintén emlékül szolgáló nyomot hagy, de ő inkább a férfi kezétől szeretne emléket, nem az irodai tűzőgéptől, és nagyot sóhajtott erre a gondolatra mert tudta, a férfi ezen a héten nem fog ráérni, de a következőn igen, és akkor igazán az övé lesz, egy egész éjszakát együtt tölthetnek majd a kétnapos konferencián a szállodában, ahová neki a tetőtérben, "classic" szobára szól a foglalása, míg a férfinak a másodikon "superior" jár, de hát ezt teszi a vállalati ranglétrán elfoglalt pozíció, és különben meg cseppet sem bánja, mert a tetőtér annyival meghittebb, legalább is ezzel vigasztalta magát, hogy szokás szerint nem ő megy majd a férfi mosdós-zuhanyzós szobájába, hanem az lopakodik be őhozzá, és utána neki a folyosói közös zuhanyzóban kell lemosnia magáról a szeretkezésük nedveit, a saját és a férfi testnedveit, és érezte, hogy ez milyen bolond dolog, hogy már most ezen jár az esze, a szállodán meg a szeretkezésen, egyáltalán a férfin, még ilyenkor is, munkaidőben is, mikor nem randiznak, és mikor az asztalra támaszkodva a férfihoz hajol, nem csókot kér az ajkaira, hanem csak egy nyomorult aláírást a jövő heti kiküldetési nyomtatványra, mert a papírmunkának rendben kell lennie, de hiába próbál a munkára koncentrálni, akkor is csak a férfi, és a férfi teste meg a testnedvei járnak az eszében, és ez milyen szánalmas, különösen azzal együtt, hogy kétségei vannak afelől, vajon gondol-e a férfi is ennyit őrá, hogy vajon legalább néha, legalább a testére, és hogy eszébe jut-e neki, akkor is, amikor éppen nem szeretkeznek, vagy nem kell előkeressen egy szerződést, vagy pedig csak a szex és a munka (és még a sorrendben sem lehet biztos), köti őket egymáshoz, és ez a gondolat igazán elszomorította, de aztán megrázta fejét, hogy na ebből elég, és kissé dühös is lett, mert ahhoz képest, hogy vissza kellett fognia magát, a táncos, szökdécselő lépteit, amikor elindult a férfi kis izékéje felé, franc, mi a neve ezeknek a leválasztott kis irodakuckóknak, szóval nagy vidáman jött, és ehhez a kezdeti vidámsághoz képest most mégis legörbül a szája, és már egy könnycsepp is hízik a szeme sarkában, ami baj, mert a végén még észreveszi a férfi, és akkor óhatatlanul megkérdezi tőle, hogy valami baj van-e, amire végképp el fogja sírni magát, pedig éppen, hogy nincs baj, az akkor lenne, ha a férfi nem kérdezné meg, ha észre se venné, ha egy érzéketlen tuskó volna, de mondom, nem az, és hát pont ez a baj, ezért nem tud szakítani vele, az odafigyelése, az érzékenysége fogva tartja, akkor is, ha tudja, hogy a feleségét nem fogja elhagyni miatta, most se, és ha majd a legkisebb gyerek is elkötözik a háztól, akkor se, és semmikor se, amíg a halál el nem választja őket, mert valamikor erre esküdött, és ez a férfi nem olyan, bár hűséget is esküdött, és azt ugye nem tartja be olyan rigorózusan, de csak azért, mert az asszonynak az nem fáj, amit nem tud, de akkor sem olyan, és ebből is az látszik, nem az Istentől, a pokoltól fél, nem azért, hanem mert szereti, akkor is, ha már nem úgy és nem annyira, mert ő egy olyan ember, aki ha már nem, akkor sem akarja bántani, fájdalmat okozni neki, mert az neki magának is fájna, mert érzékeny annyira, és pont ez az, ami miatt ő pedig a férfit mégis..., meg mindezek ellenére is..., akkor is, ha butaság, és ezzel a saját életét teszi tönkre, mert ez csak egy zsákutca, és nincs szabadulás, soha nem lesz, még akkor sem, ha megölné az asszonyt, mert már ez is megfordult a fejében, hogy utána csak a gyászévet kéne kivárni, de elképzelte a férfi szemét, a bánatot, a fájdalmat, a szomorúságot, a veszteséget benne, ami akkor is, annak szólna, akit már rég nem úgy és nem annyira, mert az mégis, mindezek ellenére is hiányozna neki, és ezt a hiányt látni, annyira fájt volna Claudiának, hogy ezért aztán nem lett belőle gyilkos, pedig már a lövészklubba is beiratkozott, és megtanult bánni a pisztollyal, mintegy pótcselekvésként nyugtatva magát, hogy mégiscsak tesz valamit, de végül, mondom, meggondolta magát, nem vette meg a pisztolyt, amit kinézett hónapokkal azelőtt egy fegyverkatalógusból, persze nem onnan rendelte volna, hanem ismert valakit, akinek volt egy ismerőse..., de ez nem érdekes, hisz mondom, végül nem vette meg, mert nem akart, nem tudott fájdalmat okozni a férfinak, és most is ezért nyelte vissza a könnyeit, hogy ne hozza zavarba, ne kelljen annak azon gondolkodnia, vajon mivel bántotta meg őt, mert hát semmivel, ugyanakkor a létezésével is, mert egy nagy bántás már az is, hogy létezik, hogy van, hogy él, de nem vele, nem mellette, nem érte, és ez ellen nem tehet semmit, mert amit tehetne, azzal a férfit bántaná, és ekkor már tényleg eleredtek a könnyei, és miközben a férfi még mindig a monitort nézte az elfordított, inas nyakával, és a fiókban kotorászott a kezével, ő szép csendben megfordult, elment, vissza az irodahelyiség, a hatalmas egylégtér másik végébe, ahol fogott egy nagyalakú borítékot, beledugta az aláírásra váró kiküldetési nyomtatványt, megcímezte a férfi nevére, és berakta a belső postába, amit lehet, hogy szóvá fog tenni a kézbesítő, hogy miért csinál neki felesleges munkát, mikor az egylégtérben átvihetné maga is, de majd azt mondja, hogy sürgősen el kellett mennie, és a férfi épp valakivel tárgyalt, nem akarta megzavarni, és ez volt a legjobb megoldás, és tényleg ez volt, a nyomtatványnak is, meg neki is, mert úgy érezte, jobb lesz, ha elmegy, a törzsidőnek úgy is vége, és a héten minden nap korábban jött be, ezért megengedheti magának, hogy ma egy kicsit korábban menjen el, és így legalább nem fog feltűnni senkinek, hogy piros a szeme a pityergéstől, vagyis a dörgöléstől, mert orrfújásnak álcázva, papír zsebkendővel törölte le a könnyeit, még jó, hogy csak a száját és a szemhéját festi, a szemkihúzó meg az arcpír csúnyán elkenődött volna, azért a biztonság kedvéért kitalálta, allergiára fog panaszkodni, ha valaki megjegyzést tesz a szemére, nehogy gyanúra adjon okot, mert ő annyira rohadtul tekintettel van a a munkahelyére, a kollégáira, de különösen a férfira, és a férfi is az égvilágon mindenkire, persze a mindenki alatt első helyen a férfi feleségére gondolt, mert valljuk be, ez fájt a legjobban, mert mindenki másra had legyen tekintettel, csak hát a francba is, őrá ki van tekintettel?