A teljesség felé

100 éve született Weöres Sándor. (Hogy pontosítsak kicsit a rádióban elhangzottakon, tavaly június 22-én volt a születésének századik évfordulója, január 22. a halálának a napja, ma 25 éve, hogy meghalt.) Az első dolog, amit olvastam tőle, az A teljesség felé volt. Már ha nem számolom a gyerekverseit, mert természetesen a reszkető Galagonya, a Bóbita, körben az angyalokkal, a Csiribiri szellő-lány, Haragosi, aki minden apróságtól kiborul, meg a kínai száncsengő (Csing Ling) nekem is megvolt gyerekként. De legelőször ezzel a felnőtteknek szánt írásával találkoztam. Persze a csiribiri lélek lép a lajtorján, és az ágyad forró... engem hívj ma álmodba (eredetileg: még mellettem alszol ma - de a gyerekeknek azért már mégiscsak hm) szövegek is átértelmeződnek kicsit idősebb korban.

Na, de amit el akartam mesélni A teljesség felé kapcsán, hogy ezt (is) tesóm nyomta a kezembe. Emlékszem a vékonyka köteg, összespirálozott, átlátszó előlappal, hátlappal ellátott, A/4-es lapokra. A házilag gyártott könyvecske kissé megviselt volt, de sehol egy szamárfül vagy zsírfolt, inkább sokat forgatott, de nagy becsben tartott benyomást keltett. Mint valami szent iratot, úgy vettem a kezembe, és nem is csalatkoztam a várakozásomban. Abban nem. Másrészről viszont komoly csalódást éltem át, mikor a halálról és az egyéniség szétbomlásáról olvastam.

Addig nagy megelégedéssel hallgattam tesóm szavait a lélekvándorlásról, hogy a halállal nem ér véget a létezés, hogy újjászülethetünk, hogy nem vesznek el a tapasztalataink, és természetesen nem mentesülünk a hibáink következményeitől sem. Hogy ugyan általában nem férünk hozzá előző életeink emlékeihez, hogy ne terheljenek minket, de kellő gyakorlással, akár ez is megoldható, és van akinek ez sikerült, szóval bizonyíték is van rá. Ez nagyon megnyugtatott, hogy a haláltól nem kell félni, nem veszünk el, megmaradunk utána is. Egy aggodalommal kevesebb, hurrá.

Aztán Weöres Sándort olvasva felderengett, hogy mit is magyarázott tesóm. Hogy én magam, aki vagyok, a személyiségem, a vágyaim, a szándékaim, a céljaim, amit kedvelek és amit nem, vagyis az egóm, az a testtel együtt az enyészeté lesz. Aki majd újjászületek, az bizony már nem is én leszek. Azt a valakit már feltehetően egész más dolgok fogják érdekelni, más lesz a személyisége, a vágyai, a szándékai, a céljai, amit kedvel és amit nem. Ettől aztán teljesen becsapva éreztem magam. Mit ér az újjászületés, ha nem is én születek újjá, hanem valaki más, akinek esetleg majd halványan bevillan néhány emlékem az álom és az ébrenlét határán.

Tesómnak elég sok idejébe került megnyugtatnia. Mire elmagyarázta, hogy aki valójában vagyok, az nem azonos azzal, akinek most tartom magam, sem azzal, aki voltam vagy leszek az előző és elkövetkezendő életeimben. Hogy képzeljem el azt az óvodás kislányt, aki egykor voltam, aki első alkalommal félve lépett be a többiek közé, az óvodai csoportba, aki nem mert megszólalni, csak a fejét rázta vagy bólogatott, ha kérdeztek tőle valamit. Aztán képzeljem el azt az idős nőt, aki majd leszek, aki a kórházban, a halálos ágyán fekszik, akinek már ahhoz sincs kedve, hogy válaszolgasson a hogylétét firtató kérdésekre.

A haldokló nő ugyanaz az ember, mint az óvodás kislány. Mégis a személyisége, a vágyai, a szándékai, a céljai, amit kedvel és amit nem, azok teljesen mások, mint a kislánynak. De azért halványan még emlékszik a kislányra. Én pedig magam elé tudom képzelni mindkettőjüket, habár nekem is egész más a személyiségem, a vágyaim, a szándékaim, a céljaim, amit kedvelek és amit nem. Nem vagyok az az óvodás kislány, nem vagyok az a haldokló nő, mégis a részemet képezik, és én is ott vagyok bennük. A jövőjük vagy a múltjuk vagyok, elválaszthatatlan részük, mint egy cél, ami felé halad az egyik, és mint egy emlék ami azzá tette a másikat, aki.

És az az ÉN, aki valójában vagyok, ő (én) is így tekint(ek) majd rá(m), erre az életemre. Hol van már az óvodás kislány kedvenc játéka? Hiányzik az nekem? A haldokló nő vágyakozása az ablakon át, a szoba másik felébe besütő nap fénye után, olyan fontos nekem? Az idő múlásával, és a lélek fizikai korlátainak megszűnésével nem az emlékek, a dolgok vesznek el, hanem csak azok jelentősége. Nem én leszek más, hanem a perspektíva, amiből a dolgokat szemlélem. Higgyem el, egyáltalán nem fogom sajnálni a változást. Főleg, mivel egyben, egyszerre fogom látni az egészet, és ez a megértésnek egy olyan élményével ajándékoz meg, ami sokkal többet fog majd jelenteni.