VX

Estefelé sétálni vittem Szendit. Tudom, ez bután hangzik, tekintve, hogy csak én sétáltam, ő repült, de nem mondhatom, hogy repülni vittem, mert azt sajnos nem tudok. Nagyi se tud, de mesélt róla, hogy nagyon régen voltak akik tudtak. Ő is csak hallott róluk, és állítólag elég furán néztek ki, inkább hasonlítottak Szendire, mint miránk. Persze csak kinézetre, mert Szendi sokkal barátságosabb. (Mondta ezt azután, hogy megharapta.) Vagy fogalmazhatnék úgy is, hogy Szendi vitt sétálni engem, és talán néha így is volt, amikor nekem nem sok kedvem volt kimozdulni. Ő persze mindig nagyon várta, hogy repülhessen. Főleg mivel ilyenkor szokott bogyózni, mert szobatiszta a szentem, soha nem piszkít a szekrényembe.

<< előtte

A hátamon csimpaszkodott, a vállam fölött kukkolt előre, miközben hátramentem vele a kertbe, és a kiskapun át kivittem az erdőbe. Megszokta, hogy ha még világos van, akkor felsétálok vele a gerincre, és átmegyünk a túloldalra, ott a másik völgyben kedvére röpködhet, nincsenek lámpák, nem jár arra senki, nem zavarnak minket. Tízperces gyaloglással elértünk a szokott helyünre. A köves talajon gyér fű nőtt, és a fák közt hosszúkás tisztás nyílt, ahol tudott körülöttem repkedni, és nem fenyegette a veszély, hogy elakad az ágakban.

A szokott játékunkat játszottuk. Szendi kiterjesztette a szárnyait, verdesni kezdett, amivel jól összekócolta a hajam, még egy kicsit kapaszkodott a vállamban a lábaival, aztán elrúgta magát, és felszárnyalt. Tett néhány nagy kört, majd ráfordult a tisztás vonalára, és vitorlázva közeledni kezdett felém. Én kivettem egy kisebb almát a zsebemből, és feldobtam a levegőbe, amilyen magasra csak tudtam. Szendi hatalmas szárnycsapásokkal nekiiramodott, és levadászta. Próbáltam cselezni, egyenesen felé, vagy laposan dobtam, de szinte mindig elkapta. Az almával visszarepült hozzám, ismét összekócolta a hajam, ahogy szelet kavarva fékezett, szinte megállt előttem a levegőben, én nyújtottam a karom, elkaptuk egymást, és a mellemre húztam, ahol az ingemben meg tudott kapaszkodni.

Kitátottam a szám és átvettem a fogai közül az almát. Leültem vele egy kidőlt fatörzsre, elővettem a bicskám, felvágtam az almát, és a szeleteket a fogammal tartva odakínáltam neki. Gyakorlatilag a számból etettem. Nem tudom, mennyire volt autentikus ez a módszer, talán úgy kellett volna felöklendeznem a félig megemésztett falatokat, de kicsiként sem tiltakozott, azóta meg inkább játék volt ez, mint etetés. Némelyik falatot nem adtam oda, hanem megettem én magam. Ilyenkor előbb vicsorgatta a fogait, aztán az orrával böködte az arcom.

A nap a látóhatárra ért, lassan szürkülni kezdett. A negyedik-ötödik almánál tarthattunk, Szedi épp siklani kezdett felém, várta a dobást, mikor recsegést-ropogást hallottam, és ijedtemre egy fekete ruhás alak rontott ki a fák közül. A kezében valami fegyvernek látszó dolgot lóbált, és ordított:
-- Vigyázz csupakabraaa! -- Aztán megtorpant, a vállához emelte a valamit, és Szendi felé fordította. A rémülettől kihagyott a szívverésem. Meglendítettem a kezem, és eldobtam az almát, egész alacsonyan, szinte vízszintesen. Szendi összecsukta a szárnyait, zuhanórepülésbe kezdett, majd szinte a földet súrolva repült felém. A fegyvernek nem csak látszó tárgyból kiröppenő nyílvessző jóval felette szállt el.

-- Feküdj, Veraaa! Hasra! -- rohant felém és ordított a fickó, akiben Evanre ismertem. Már csak ez hiányzott! Szaladni kezdtem Szendi felé, aki közben elkapta az almát, és a kiáltozástól riadtan gyors csapásokkal igyekezett felém. Szárnyait kiterjesztve az utolsó pillanatban fékezett, és szinte a mellemnek csapódott.  Verdesett kicsit, a karmaival kapaszkodott belém, én meg fogtam, ahogy csak tudtam. Miután összehúzta a szárnyait átöleltem, és a a testemmel takarva, a vállam fölött kiabáltam Evannek, aki egy számszeríjat lóbálva szaladt felénk, hogy ne jöjjön közelebb, és főként ne ordítson, mert halálra rémíti szegényt.

Azon tűnődtem, vajon csak a balszerencse, vagy a srác üldöz engem? Ha nem néz ki olyan dögösen, talán még próbáltam is volna hinni az utóbbiban. De a csajok a suliban bomlottak érte, gyakorlatilag válogathatott a pom-pomlányok között, miért pont én érdekeltem volna? Gondoltam, legfeljebb a közös érdeklődésünk hozhatna vele időlegesen össze, de akkor a könyvtárban kellett volna összefutnunk, nem megint az erdőben. De nem értem rá tovább sóvárogni és tűnődni, Szendit kellett megnyugtatnom.

Evan közelebb jött, majd néhány lépésnyire megtorpant, és zavartan bámulta, ahogy a mellemhez szorított szörnyeteghez dünnyögök. Kigomboltam az ingem, és Szendit bebujtattam alá. A pólóm vékonyabb anyagán át éreztem a karmait. Szerencsére nem kellett nagyon kapaszkodnia, mert a farmeromba betűrt ing alja megtartotta. Néhány gombot rágomboltam, csak a feje kandikált ki a két mellem között. Nagyot sóhajtottam, és Evan felé fordultam.

Tátott szájjal állt és bámult. Sajnos nem a melleimet, csak Szendit nézte elkerekedett szemekkel. Zavartan kérdezte, hogy ez micsoda. Nem ez, hanem ő, javítottam ki, és közöltem, hogy Szendinek hívják a kislányt. Akitől átvettem az almát, és teli szájjal motyogva intettem a fatörzs felé, hogy ezt inkább ülve beszéljük meg. Evantől karnyújtásnyira foglaltam helyet, féloldalasan hátat fordítva neki, és miközben szeletelni kezdtem az almát, megkérdeztem tőle, miért lőtt ránk nyílvesszőt.

Zavartan csak annyit mondott, hogy azt hitte, veszélyben vagyok. A következő kérdésem az volt, hogy miért kiáltott csupakabrát, mikor az a beszámolók szerint nem is tud repülni. Miközben elkezdtem etetni Szendit a számból, nekiállt elmesélni, hogy mit tud a csupakabráról. Az szerinte nem egy, a nagy brehmből kimaradt állatfaj, hanem valami egész más. Csupakabra gyakorlatilag bármilyen állatból létrejöhet, ha az megissza egy vámpír vérét. Régen talán szándékosan is létrehoztak ilyeneket, ami magyarázatot adhat némely mitológiai szörny eredetére. Manapság azonban akkor keletkezik csupakabra, ha egy állat megharap egy vámpírt, és elkapja tőle a fertőzését.

Ezen jól kiakadtam. Vámpírnak lenni (utáltam ezt a csúnya kifejezést, de nem akartam kijavítani) nem holmi fertőzés. És folyton ezen a véren lovagolnak. Meg nem innám senki vérét, fúj! És ha én innék valakinek a véréből, akkor legfeljebb ő fertőzne meg engem, nem én őt. Mondjuk azon azért elgondolkodtam, hogy amikor kicsi volt, és megharapta az ujjam, meg amikor véletlenül elvágtam, odanyújtottam neki, és Szendi mindig készségesen lenyalogatta róla a vért. Mire megint odafigyeltem rá, Evan arról beszélt, hogy a felnőtt állatok megbetegszenek, eltorzulnak és elég csúnyán néznek ki, legfeljebb, ha könyökkoruktól vámpírvéren nevelik őket, akkor fejlődnek viszonylag normálisan. És most már ő is látja, Szendi tényleg nem csupakabra, mert egyáltalán nem tűnik rondának, és szabad-e közelebbről is megnéznie.

Mondtam, hogy tőlem szabad, de a kisasszony nem tudom mit fog szólni hozzá, és tényleg bebújt az ingem alá, onnan vicsorgott ki rá. Úgy tűnt Evan így is le van nyűgözve, izgatottan kérdezte, hogy milyen fajta, és hogyan került hozzám. Elmeséltem neki, hogy Szendi születése egy baleset volt, és legalább akkora véletlen kellett hozzá, mint hogy egy vámpírt megharapjon valamilyen állat. Apa egyik barátja egy nemzetközi denevérmentő programban dolgozott, ahol az volt a dolga, hogy mesterségesen megtermékenyítse egyes kihalófélben lévő denevérfajok nőstényeit.

Véletlenül összekeverte a spermamintákat, és így keresztezte egymással a Pteropus giganteus és a Pteropus vampyrus fajokat. Mindkettő a Megachiropterák közé, azon belül a Pteropodidae családba tartozó nagytestű denevér. Az újszülött kicsit el kellett volna pusztítani, de a barátnak megesett rajta a szíve, és titokban kicsempészte nekem, hogy próbáljam meg felnevelni. Ami egész jól sikerült. Az anyai ágról örökölt giganteus névnek megfelelően szép nagyra megnőtt. Az apai vampyrus név pedig csak kamu, félelmetes fogazata ellenére gyümölcs a fő tápláléka. (Azt nem említettem, hogy ennek ellenére nem teljesen vegetáriánus a drága, és kiskora óta szívesen megissza a vért is.)