Durva volt ez a nyár, gyakorlatilag végigdolgoztam az egészet. Nem sok időm volt pihenni, rendesen lemerültem, így mikor a tanév kezdete előtt, augusztus végén elkeztünk bejárni az iskolába, akkor volt alkalmam kicsit lazítani, feltöltődni. Magamévá tettem néhány sört, és leültem megnézni pár filmet, ami a "vakáció" alatt elmaradt. Köztük A Mars árulóját is, ami a Csillagközi invázió ikszedik folytatása, amit már persze csak rajzfilm formájában készítettek el. Hát nem azok a tipikus oszkár-díjas alkotások, de az alapul szolgáló történetet Robert Heinlein írta, és aztán olyanok jöttek a nyomában, mint Joe Haldeman: Örök háború, John Scalzi: A vének háborúja, Timothy Zahn: Kobra harcosok, vagy Jay Allan: Crimson Worlds sorozata, amit idehaza kevesen ismernek, mert nem jelent meg magyarul. Szóval az eredeti történet műfajt teremtett, és ezen érdem nem foszlik semmivé a filmek gyengeségei miatt sem.
Igazából az első filmnek is voltak érdemei (rendezte Paul Verhoeven - Hús és vér, Robotzsaru, Emlékmás, Elemi ösztön, hogy csak az igazán kalasszikusokat emlegessem). Nekem különösképpen három szereplő jött be, Denise Richards (Vad vágyak amiben Neve Campbellel együtt játszott) és Dina Meyer (Vad vágyak 3.), valamint az arachnid harcosok (vagy közönségesen csak "bogarak"). Igazából miattuk néztem végig a rajzfilmet is, de ambivalens érzelmekkel, mert az arachnidokat egész jól megrajzolták, de a két csaj... fogalmazzunk úgy, élőben sokkal szexibbek. Ez az ambivalencia egyébként az egyik kedvenc szavam. Nagyon jól leírja a véleményemet a világról, és rengeteg dolgot meg lehet vele magyarázni. Mint például, hogy miért utálom néha Katát, mikor egyébként szeretem.
Vagy amikor a politikai tartalmú postjaimra nyílvánosan nem reagál senki, és nem nyilvánosan is csak egyvalaki mond annyit, hogy zavarbejtőek, mert nem derül ki belőlük egyértelműen, hogy akkor én most szeretem vagy utálom a kormányon lévőket. Hát kérem, az érzéseim velük kapcsolatban is ambivalensek. Itt van ez a sport dolog is. Herótom van a sok stadiontól, és tikkelni kezdek, ha egy ország vezetője a fociból vett hasonlatokkal ír le egy politikai helyzetet. Ugyanakkor azt is látom, hogy azt a nemzeti büszkeséget, önérzetet, ami más nemzeteknél megvan, a magyaroktól meg valahogy elvettek az elmúlt n+1 évtizedben, a sport képes lehet visszahozni. Mikor a magyar válogatott bejutott a foci-VB-re, még én is néztem a meccseket. Vagy a külmagyarok. Szép, hogy kiállnak értük, támogatják őket, komoly pénzeket fektetnek be, hogy pl. a vajdasági magyar gazdálkodók kezén minél több föld legyen. De az nekem kissé visszás, hogy a határon túliak szavaznak arról, melyik pártból kerüljön ki az én kormányom, ami cserébe majd az én adómból fogja támogatni őket.
De azért történt olyasmi is, amitől cseppnyi ambivalencia sem támadt bennem, csak vegytisztán örömmel töltött el. Jellemzően a bátyámmal kapcsolatos érzéseim kicsit sem vegyesek, bár szerinte ez azért van, mert én istenítem őt. (Nem alaptalanul, mint azt szerényen meg is jegyezte, bár aztán igyekezett kimagyarázni a dolgot valami fejtegetéssel az isteni képmásról.) Szóval az én isteni féltestvérem (vagy félisteni testvérem, hogy szerényebben hangozzék) meglepett a születésnapomra egy több mint tíz éves számítógéppel. Első hallásra nem tűnik olyan nagyon különleges ajándéknak, mert ez alapján valami múzeumi tárgyat gyaníthatnánk, de jelen esetben egy almás gépről, egy Mac miniről van szó, ami a kora ellenére is kitűnően használható internetezésre, és szövegszerkesztésre (lefordítom magyarra: regényírásra). A gép nem csak használható sebességű, de teljesen néma is, hogy ne zavarja az ember gondolatait. De ha a csend idegesítene, az iTunes alkalmazásban ezernyi tematikus webrádióból választhatok, attól függően hogy 80-as évekbeli retró zenére akarok nosztalgiázni, death metálra bólogatni vagy ambient chillre lebegni. De a lényeg, hogy OS X van rajta, nem Windows vagy Linux, így mintha kilépnék a megszokott keretek közül, és egy ismeretlen, alternatív világban járnék, ahol bármi megtörténhet. Még az is, hogy írni kezdek.
14 megjegyzés:
Nekem pont az tetszik a politikai posztjaidban, hogy amennyire csak lehet tárgyilagosak és mentesek mindenféle szélsőséges érzelmektől. Nagyon elegem van abból, hogy a legtöbb helyen - nemcsak erről a témáról - nem lehet kulturáltan és higgadtan esznét cserélni.
"ahol bármi megtörténhet. Még az is, hogy írni kezdek." :D
Talán az történt, hogy van egy réteg, akinek megvan a maga markáns véleménye, azt az egyedüli helyes véleménynek tartja, és küldetésének érzi, hogy terjessze is, a többiekére meg nem kíváncsi, mert az úgyis hülyeség. Egy másik réteg pedig, a kulturáltabbja, látva hová vezetnek az elfajuló politikai viták (sértődés, rossz hangulat, barátságok szakadnak meg), óvatossá vált, és inkább kerüli ezt a témát, mert azt tapasztalta, hogy meggyőzni úgysem sikerül a másikat, tanulni sem lehet egymástól, mert igazából nem is figyelnek rá, más mit mond, így felesleges belemenni, mert haszna nincs, és csak a baj van belőle. Pedig ha kialakul egy beszélgetés, akkor érdekes dolgok szoktak előkerülni. Nem az az izgalmas, hogy a másiknak mi a véleménye, hanem, hogy miért gondolja úgy. És ami eddig hülyeségnek tűnt, arról kiderül, hogy az illető szempontjából tényleg van értelme.
Mondjuk kiderül, hogy a kerítésről meg a migráns/menekült kérdésről egész másként gondolkodhat valaki, csupán amiatt, hogy az ország belsejében él, vagy a határ közvetlen közelében. Mert mások a tapasztalatai, és mások a félelmei. Vagy kiderül, hogy egyetlen, számára lényeges szempont miatt, pl. a szexuális kisebbségekkel kapcsolatos álláspontja, vagy egyszerűen csak az első számú vezető személyisége miatt nem kedvel egy politikai erőt. A kérdések zömében egyébként feléjük hajlana a véleménye, de zsigerileg elutasító.
Szerintem, ami fontos, ha ilyen vita kerekedik, hogy az érvelés során tekintettel legyünk a másikra, és éreztessük, a véleményével helyezkedünk szembe, nem ővele. Hogy a véleménye egyébként legitim, érvényes vélemény, csak nem egyezik a miénkkel. Mert mások a kiindulási pontjaink, más dolgokat tartunk fontosabbnak. Ez nem azt jelenti, hogy bármelyikünk is rossz ember lenne, csak mások vagyunk. De ugye a másság nem ok arra, hogy utáljunk valakit. Attól szoktam hülyét kapni, mikor valaki annyira befogadó, hogy aki szerinte kicsit is kirekesztő, azt teljességgel elutasítja. Pedig ha kirekesztjük a kirekesztőket, akkor mi is közéjük tartozunk. ( Ez olyan, mint a "véresre kéne verni mindenkit, akinek csak megfordul a fejében az erőszakos viselkedés". :D )
Orsi: Ilyen egzotikus a Mac kezelőfelülete, álmodozásra csábít. :D
Ok. Ezt most nagyon, nagyon, nagyon szerettem. (Bár sok-sok régebbi bejegyzést is.)
Örülök, hogy tetszett, bár elég vegyes felvágott, így nem tudom eldönteni, hogy mi az, ami bejött belőle. :)
Igen, sokszor tanulságos beszélgetni, merőben más világlátás esetén, ha egyáltalán van rá lehetőség higgadtan. Sajnos nagyon hatékony a kormány uszító kampánya. Pedig már általános iskolában megtanították nekünk, hogy milyen hatékony fegyvere az uralkodó osztálynak az 'oszd meg és uralkodj' elv. Mégis rengetegen vakok erre és észre sem veszik mennyire be vagyunk húzva ebbe a csőbe. Szerintem rohadtul leegyszerűsíti a problémát, ha azon vitázunk, hogy kell-e kerítés. Igen, ez pl erős érzelmeket bír kiváltani az emberekből. De nem feltétlenül azokból, akik a határ mellett élnek. Láttam én olyan filmet, ahol azok védték vehemensen a menekült politikánkat, akik sosem láttak közelről menekültet.
A megjegyzésed utolsó bekezdésére utaltam." Szerintem, ami fontos..." És nem csak ilyen vitáknál, hanem minden más témánál is így kellene, h. működjön a dolog.
Egyébként a Csillagközi inváziót is most néztem újra (sokadszorra), a folytatások egy részével együtt, amiket már jóval kevésbé bírtam. Imádtam az első rész propaganda film stílusát! Üdítő volt a sok gáz sci-fi közt. A csajokról egyezik a véleményünk, bár az én favoritom Casper Van Dien volt.Az animációkat nem kedvelem, de lehet, h ezzel teszek egy próbát.
Talán kissé egyoldalú "a kormány uszító kampányáról" beszélni. A wikipédia "negatív kampány"-ról beszél. A "lásd még" szekcióban két nevet is említ, Ron Werberét és Arthur Finkelsteinét. Előbbi az MSZP-t segítette 2002-től kisebb-nagyobb megszakításokkal, hozzá kötik a magyarországi kampányok eldurvulását, a legfrissebb hírek szerint az LMP kampányát fogja irányítani jövőre (állítólag ingyen, ami azt jelenti, hogy olyasvalaki fizeti Werbert, aki névtelen akar maradni). Finkelstein pedig 2008-tól a FIDESZ-nek ad tanácsokat. (Ha valaki szereti az összeesküvés elméleteket, akkor mindkét fickó zsidó származású. :) ) Szóval ami nekünk alantas uszítás és demagógia, azt a nyugati demokráciákban némi eufemizmussal "negatív kampány"-nak hívják, és teljességgel elfogadott, értékítélettel nem terhelt eszköz a hatalom a megszerzésére. Ahogy a politikai korrupciót és zsarolást is törvénnyel szabályozták, és elkeresztelték lobbizásnak. :)
Jelen helyzet és a visszásságai nem csak az embereket, a polgárokat minősítik, hanem magát a "demokratikus" rendszert is. Ugyanúgy propagandagépezet manipulálja az embereket, mint a fasiszta, kommunista, McCarthysta stb. rendszerekben, csak itt a megfélemlítést ügyesebben oldják meg, nem magától az államhatalomtól kell rettegni, hanem kitalálnak valami mást, amitől egyedül ők védhetik meg a szavazókat. A mindenkori ellenzéknek pedig még könnyebb dolga van, ők a hatalmon lévőktől akarják megvédeni az embereket. :)
Így már képben vagyok, azt hittem a postra vonatkozott. De itt sokszor megesik, hogy egy-egy felszínesebb bejegyzés alatt a kommentekben sokkal mélyebb dolgok kerülnek elő. :) Normális esetben, ha normális emberek, normális módon beszélnek egymással, vagyis ha tisztelettel viseltetnek egymás iránt, akkor nem durvulnak el a viták. Sőt, vita sem feltétlen lesz, "csak" beszélgetés, ahol megosztják egymással a gondolataikat. Aztán mindenki rágódik azon, amit a másiktól hallott, és kicsit tágabb lesz a keret, amiben azontúl gondolkodni tud majd. És ez független attól, hogy egyetértenek-e.
A baj gyökere arrafelé is keresendő, hogy manapság nem elég árnyaltan látjuk a dolgokat. Kissé minden fekete-fehér lett. Már nincs olyan, hogy valakinek vannak előnyös tulajdonságai is, más téren pedig elítélendő, az illető simán csak egy mocsok, aljadék féreg, akit el kell taposni. Pedig a kobrát se irtjuk ki azért, mert halálos mérgű kígyó, és a marásába minden évben ötvenezer pusztul bele. Ha nem lennének kobrák, a patkányok úgy elszaporodnának, annyi terményt zabálnának fel, hogy az éhínség miatt ennél jóval többen halnának meg.
Szerintem az nem most kezdődött, hogy fekete-fehérben látnak az emberek. Talán mindig is így volt. Lehet, hogy régen ez a látásmód használható is volt, mert sokkal egyszerűbbek voltak az egyének, és a világ.
Azért is szeretem olvasni a szövegeidet, mert mindig tanulok valamit. Nekem ahhoz nincs türelmem, hogy a neten kutassak politikai témák után, rádiót sem hallgatok. Elég felszínesen követem az aktuális eseményeket. Sokkal izgalmasabb téma számomra az emberek reakciója. Van olyan elmélet, hogy az emberiség most lépett a kamaszkorba, elengedték a kezét. Fel kell nőnie. Magától kell már rájönnie mi igaz mi nem. És magának kell vállalnia a tettei következményét. Sokkal inkább, mint eddig. Ezért lett ilyen zavaros minden. Ez sem rossz vagy jó, önmagában, hanem egy fejlődési folyamat, amin keresztül kell menni, hogy nagykorúvá váljunk. Nehéz, de izgalmas.
Nem hiszem, hogy régen egyszerűbb lett volna a világ. Manapság az ember egzisztenciálisan igazából csak a munkahelyétől függ, ahol a főnöknek kell megfelelni. Párszáz éve ennél sokkal bonyolultabbak voltak a viszonyok. Jobban egymásra voltak utalva az emberek. Jóba kellett lennünk a Pistával, mert neki volt szekere, amivel be lehetett hordani a szénát. Pista utálta Miklóst, mert régen udvarolt a feleségének, de azért Miklóssal is jóba kellett lennünk, mert neki volt bikája, amivel hágatni kellett a tehenünket. És a kocsmárost nem szerettük, mert tartozott egy hordó bor árával, azt állította, hogy pimpós volt, és nem fizette ki, de ha a fiunk az ő lányát akarta elvenni, akkor nem lehetett kenyértörésre vinni a dolgot, mert a kocsmárosnak nem volt több gyereke, így a lányra marad majd a kocsma. Szóval nem volt cseppet sem egyszerű az élet régen, és nem lehetett fekete-fehérben nézni a dolgokat, mert nagyon hamar rosszul járt az ember. Ráadásul természetközeli életet éltek, és pl. az időjárás az igazán nem fekete-fehér, mert ha nem esik eleget, akkor nem fog teremni a szőlő, ha meg sokat esik, akkor nem lehet aratni.
A dolgok pedig talán pont azért lettek zavarosak, mert ezt a fajta árnyaltabb szemléletmódot felváltotta a felszínes ítélkezés. Beskatulyázzuk a dolgokat, függetlenül a hasznosságuktól, eldöntjük hogy szeretjük vagy nem szeretjük őket, és az ítéletünk mellett kitartunk akkor is, ha a körülmények időközben módosultak. Aztán csodálkozunk, hogy nehézségeink támadnak. De ebből nem azt a következtetést vonjuk le, hogy valamit nem jól csinálunk, hanem panaszkodunk, hogy "bonyolult lett a világ".
Én a kamasz gyerekünknek nem csak úgy elengedtem a kezét, hogy csináljon amit akar, hanem gyakorta beszélek a fejével. Elmondom, én hogyan látom a dolgokat, és megkérdem tőle, hogy mik a céljai, mit szeretne elérni, és elgondolkodik-e rajta, hogy amit csinál, az vajon közelebb viszi-e hozzá, vagy inkább távolabb kerül tőle. Aztán persze végül úgy is azt csinál, amit akar. Tényleg nehéz és izgalmas. :)
Olyan szempontból egyszerűbb volt az élet, hogy csak azt a pár embert kellett ismerni, aki a környezetedben volt. Az eseményeknek is csak azt a részét, amit a saját bőrödön tapasztaltál. Nem volt tv, nem volt internet. Most esélyed nincs nem csak felszínesen ismerni, azokat, akiket a médiában látsz, vagy akikkel 'pillanatokra' összehoz a sors az állandóan változó munkahelyeken. De még a lakhelyünkön sem ilyen állandó a populáció. Az végképp lehetetlen, hogy a világ más részeiből hozzád érkező híreket teljesen átlásd, és pontosan tudd, mi a fene lesz a következménye rád nézve.
Szerintem a gondviselés - vagy mindenki világnézete szerint nevezi, ahogy neki tetszik - most is folyton beszél hozzánk, de sajnos ebben a hangzavarban nehéz meghallani. Meg persze a kamasz épp attól kamasz, hogy leszarja az 'öregek' tanácsait, inkább a maga feje után megy.
Szerintem egy ezer fős faluban ma is több közeli ismerőse van az embereknek, mint egy milliós nagyvárosban. Egy tömbházban sokszor a közvetlen szomszédjáról is alig tud valamit az ember. Rengeteg dologra (időjárás, termés, kártevők, termények ára, takarmány az állatoknak, mit eszünk meg, mit adunk el stb.) kellett figyelni, ami közvetlen hatással volt az emberek életére. Manapság, ha valamink nincs, megvesszük a boltban, ha hideg van, feltekerjük a fűtést, ha meleg, bekapcsoljuk a klímát, képesek vagyunk szabályozni a körülményeket, így nem kell annyira odafigyelnünk rájuk.
Az való igaz, hogy rengeteg hír ömlik ránk, de ezek közül meglehetősen kevés az, ami közvetlenül és számottevően befolyásolja a sorsunkat, és azok ellen se tudunk mit tenni. Régen az ember alkonyatkor megfigyelte az ég alját, abból következtetést vont le a másnapi időjárásra, és aszerint tervezte a másnapi teendőit. Ma megnézhetjük a híradóban, hogy milyen időjárás lesz Európa túlfelén, de még a helyi időjárás sem nagyon érdekel minket, ha esik, ha fú, bemegyünk a munkahelyünkre, és ugyanazt fogjuk csinálni, akármilyen idő is legyen. Hogy a Mexikói-öbölben vihar van, az elég kevéssé érint minket. Vagy lehet, hogy a globális gazdaságon keresztül mégis csak, mert a fúrótornyokban leállítják a termelés, és emelkedik valamelyest a kőolaj ára, de ha egy hét múlva 3 Ft-tal drágábban tankoljuk a benzint a MOL kútnál, az nem forgatja fel fenekestül az életünket. Vagyis ezek a hírek gyakorlatilag irrelevánsak a számunkra.
A kevesebb médiazaj és a több ima/meditáció/elmélkedés (világnézettől függően fakultatívan választható) sokat javíthat az életminőségünkön. Az öregek bölcsességét meg le lehet tojni, de akkor minden generációnak újra fel kell találnia a kereket. Az meg kissé lelassítja a dolgokat. :)
Megjegyzés küldése