2016-12-30

Anne karácsonya 2016

Fura volt ez az idei karácsony, nem minden alakult a várakozásoknak megfelelően, de csak ne elégedetlenkedjek, mert végső soron jó kis karácsony volt ez így is. Kezdődött a mézeskaláccsal. Én nem nagyon szeretem, se enni, se csinálni, ellenben hagyomány, és Kata imád mindenfélét kézműveskedni. Persze csak a szórakoztató részéért, a formázásért rajong, tésztát gyúrni már nem akart, így boltban vette a konyhakész masszát. Kinyújtotta, és az évek alatt összegyűjtögetett 328754 db-os készletéből kiválogatott sütiformákkal kiszaggatta. Aztán kisütötte. Mi meg Fecóval találgattuk, hogy melyik micsoda. A legfurábbat elképzeltük fehér cukormázzal bekenve, és a legjobb tippünk az volt rá, hogy vak komondor. Na, ezen Kata berágott, és közölte, hogyha nem ismerünk fel egy hintalovat, az csakis a mi szellemi képességeinkről árulkodik, nem pedig az ő kézügyességéről.
Nagy bölcsen a kézügyesség kérdését nem feszegettem tovább, pedig kinézett magának az egyik kirakatban egy mézeskalácsból készült templomot is, amit lefotózott, kinyomtatta a képet, és az alapján nekiállt, hogy csinál egyet ő is. A szabásmintával egész jól elbodogult, de miután kisütötte az épület alkatrészeit, nekem kellett segédkezni az összeállításnál. Plusz két kéz jól jön akkor is, ha meg kell tartani a dűlöngélő templomfalat, de a legnagyobb haszon abban mutatkozik, hogy van kire fogni a kudarcot, ha valami nem jól sikerül. Márpedig buktató az akadt bőven. A tojáshabbal összekutyult porcukor hasonló a vakolatjavításra használatos gipszhez. Fehér, eleinte könnyen kenhető, de aztán villámgyorsan szárad. Ja, és a tervezéskor a templomtoronyról lemaradt a tető. Természetesen miattam. De a végére egész jól sikerült az épület. Igen kellemes arányokkal rendelkező vályogkunyhónak tűnt, csupán a kéménye lett kissé furán nagy.
Olyan ajéndékokat kaptam, amire vágytam. A fészbukon (Gofri megosztásában) láttam egy könyvborítón a teáskannát, amivel szerelembe estem. Lehet is kapni ilyet, itt Szegeden, fekete öntöttvasból, valami gyönyörű. Lenne. De mire Kata elment érte, már csak piros színben volt, ami kissé furán néz ki. Azzal vígasztalom magam, hogyha elég sokat használom, előbb-utóbb ez is fekete lesz. És tesómtól megkaptam az új On Sai könyvet is, igaz nem sok híja volt. Mondtam, hogy csakis a Kiadótól veheti, ne tegyék zsebre a könyvesboltok az árrést, és kissé megfeledkezett a naptárról, az utolsó pillanatban ugrott be a Kiadóba, és csupán a munkatársak segítőkészségének köszönhető, hogy odakerült a fa alá. Persze most ez az egyetlen On Sai kötetem, ami nincs dedikálva, így majd egyikünknek még lesz egy útja vele.
Idén végre nem azzal telt a karácsony három napja, hogy Kata szüleinél, a nővérééknél és nálunk is össze kell jönni, elvileg karácsonyfát nézni, gyakorlatilag megállás nélkül enni és hülyeségeket beszélni. Idén étterembe mentünk, ahol svédasztalos rendszer szerint mindenki azt és annyit eszik, amit és amennyit akar/nem szégyell. Kész pszichológiai tanulmány lehetne, ki milyen stratégiát követ. Úgy, mint a Móricz novellában, megpróbálja kienni a vagyonából a vendéglőt, ha belepusztul, akkor is, vagy ellenkezőleg, tüntetőleg, éppen hogy csak csipeget, megmutatja, ő kultúrember, nem zabál. Rántott húst eszik krumplival, ahogy otthon is szokta, mert az az étel, nem a marinirozott halszelet paradicsomos mártásban, vagy hosszú percekig csak járkál, nézelődik, végül egy kis rizst hoz magának és pár szem koktélparadicsomot, mert nincs itt semmi más egészséges dolog, amitől ne kapna rögvest gyomorrákot, vérhast vagy allergiás rohamot.
Én minden különösebb koncepció nélkül kóstolgattam. Négyszer is elmentem szedni, kipróbáltam a gesztenyével töltött pulykamellet krumplipürével és fejessalátával, a rántott karfiolt sült krumplival és tartármártással, az Orly módra készített jércemellet rizzsel és olivabogyóval, végül a szarvasragut áfonyaszósszal és burgonyakrokettel. Hogy ezt így illik-e, vagy amit a tányéromra összeszedtem, az egy grasztronómiai rémálom, arról fogalmam sincs. Nem vagyok egy kifinomult gourmand, az Orly az nekem egy repülőtér valahol Párizs mellett, és a sok végigkóstolt izéből legjobban az áfonyalekvár ízlett. Noha kellő önmérsékletet tanúsítottam, óvatosan pakoltam a tányérokat, a végére sikerült úgy jóllaknom, hogy a vacsorát töröltem az aznapi programból, sőt a másnapi reggelit is.
Sétálgattam is. Például anyámhoz. Már megszokta, hogy nem adogatunk egymásnak ajándékot, és már nem kell elmondanom, hogy nem a karácsony miatt látogatom meg, hanem csak mert szünidő van, és ráérek, nem kell dolgoznom menni. Teáztunk. Csak az ő gyerekkoráról beszélünk, az enyémről nem. Megbeszéltük az ajándékokat, amiket kaptunk. Mondtam a könyvet is, és hogy tesómtól kaptam, az apám fiától, akit ő nem ismer. Így testvérről az enyémről beszéltünk, az övéről nem. Mert az még zűrösebb ügy. Nem tartja a kapcsolatot a rokonaival, de az ősszel volt egy temetés. És egy hagyatéki tárgyalás, ahová elment. Talán majd egyszer írok erről is.
Aztán Katával is sétáltunk, bementünk a belvárosba, fotózkodni a csodaszarvassal. Útközben láttunk két lányt, az egyik a biciklijét támasztotta, a másik mellette állt, beszélgettek, majd elbúcsúztak. Amikor túlhaladtunk rajtuk, Kata megjegyezte, hogy ezek nem szégyenlősködnek, nem áttallották a nyílt utcán simogatni egymást. Ami kicsit túlzás, a puszi után az egyik végigsimított a másik karján, az meg utánanyúlt, és megsimogatta a kezét. De jól látta Kata, többek voltak, mint barátnők, beszélgetés közben túl közel álltak egymáshoz, hogy az ne feszélyezze őket, hacsak nincsenek egészen bizalmas, testi-lelki jó viszonyban. Persze az is lehet, hogy ők meg minket figyeltek, és aztán megbeszélték, hogy úgy megyünk egymás mellett, akár egy fásult, heteró házaspár, és remélik ők sosem jutnak idáig. Pedig nem fásultság az, hogy nem ölelgetjük egymást séta közben, hanem bizonyosság, hogy lesz rá bőven alkalmunk és időnk, miután hazaértünk.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése