Cicás poszt

A fészbukon szóba jött, hogy miket postolnak az emberek, és hogy azért egy szintnek nem kéne alámenni. Mire bedobtam, hogy a múltkor a filozófiáról írtam (igaz némiképp besörözve), de a kutyát nem érdekelte, bezzeg a cicás borítóképemhez rögtön hozzászóltak, meg kaptam rá egy rakás lájkot. Fenyegetőztem is, hogy legközelebb valami tündéri, cuki, cicás posztot írok. Hát tessék, itt van! Nekem sajnos sosem volt cicám, lakásba talán nem is való, ide a házba meg Kata nem akarja, ezért a történet nem saját, tesómtól való.
Gyerekként neki volt papagája, meg mókusa is. A macskát már egyetemistaként kapta, egy születésnapjára lepték meg vele a barátai. Gyanakodva bontogatta a nagy, de feltűnően könnyű dobozt, és amikor kinyitotta, egy koromfekete kiscicát talált benne. De olyan kicsit, hogy elfért a két tenyerében. Anyukája nem igazán örült az új családtagnak, így vitte magával a kollégiumba. Ahol másodévesen már kétágyas szobában lakott a barátnőjével, aki ráadásul egy másik karra járt, de most nem arról írok, hogy milyen ügyes vagy mázlista volt. Szóval hármasban laktak, tesóm, egy szőke cica, meg a kicsi, fekete.

Kollégiumban állatot tartani elvileg tilos, de az eset nem állt példa nélkül: nyúl, fehéregér, sündisznó és varjú is megfordult már a falak közt. Ráadásul a cica nem zavart senkit, imádták a kolesztársak, és még a takarítónénik is. Csupán arra panaszkodott, aki a konyhát takarította, hogy a fránya macska nem eszi a kolbászt, szalonnát, amivel kínálgatja, és kérdezte, hogy ők mivel etetik a jószágot, hogy ilyen finnyás lett. Tesóm meg szemrebbenés nélkül sorolni kezdte, hogy tökfőzelékkel, párolt zöldborsóval, paprikás krumplival, merthogy az ő macskájuk vegetáriánus. Persze ez csak félig volt igaz, mert ha épp nem zöldséget evett a cica, akkor libamájjal tömték. Ez is egy jó sztori, de térjünk vissza a cicához.

Mivel nagyon pici volt még, mikor hozzájuk került, és november tájt már hűvösek az éjszakák, a kismacska éjszakánként tesómmal aludt. Testvérei híján, akikkel összebújhatott volna, a legkellemesebb helyet tesóm vállgödrében találta meg, gyakorlatilag a szakállába bújva. Ez eleinte teljességgel normálisnak tűnt, de idővel a kiscica felnőtt, és méretes bestia lett belőle. De a szokásuk megmaradt, csak most már úgy nézett ki a dolog, hogy tesóm a hátán hevert, a nyakán keresztben pedig egy hatalmas macska nyújtózott, a macskabunda és a szakáll egybesimult, nem látszott, hol kezdődik az egyik, s hol végződik a másik. Esténként így doromboltak egymásnak, s aludtak el.

Ez felettébb romantikusnak tűnik, de elképzelve a jelenetet a franciaágynak összetolt heverőkön, megkérdeztem tesómtól, hogy az élettársa, a szőke cica hogy viselte a kialakult helyzetet, és hogy nem hajította ki a feketét? Mint kiderült, a macska nem állt (feküdt) a kapcsolatuk útjába, hajlandó volt ideiglenesen más helyet is elfoglalni, amíg szexeltek. Bár az megesett, hogy ha a paplan alatt feltűnően mozgott valami, akkor arra rávetette magát, és ha valakinek véletlenül kicsúszott a takaró alól a lába, akkor az ellen is játékos támadást intézett. Így a szex hármasban, a macskával, vidám dolog volt, jókat röhögtek, mikor azt hitték, hogy kis kedvencük kint kóborol a folyosón, aztán egyszer csak egy törpe Bagira pottyant a nyakukba.

A kollégiumi ágynemű a hagyományos, selymes paplanból, és az ovális kivágással rendelkező un. "tükrös" paplanhuzatból állt. A cica másik kedvenc alvóhelye ebben az oválisban volt. Ahogy tesóm feküdt, a két lába közti völgyben, a selymes paplanon fészkelt a szörnyeteg. Ha tesóm megmozdult, felháborodottan nyivákolt, így bátyám megszokta, hogy a macskával a paplanon moccanás nélkül alussza végig az éjszakát, ha reggelre el is gémberednek a tagjai. Nem úgy a cica, az párszor addig mocorgott, míg bebújt a paplanhuzatba, és reggel a nagy sietségben beágyazták az ágyneműtartóba. Ahonnan csak este került elő, miután egész nap hiába szólongatták, hogy merre lehet, de vacsorakor az edénycsörgést meghallva hangos nyávogással kért ő is enni.

Ez eddig inkább csak vicces volt, meghatónak azt a részt találtam, mikor a nyári szünetben a szőke cica vállalta magára a feketét, mivel ők otthon kertes házban laktak. A nagy szabadságban, a szomszédságban kódorgás közepette, nem meglepő módon a cica vemhes lett. A lány szülei, amolyan falusi barbár módon, úgy döntöttek, hogy sok az öt kiscica, kettőt meghagytak, hármat pedig vízbe fojtottak, mire tesóm odaért hozzájuk. Addigra a fekete cica teljesen idegbeteg lett, a maradék két kiscicával beköltözött egy ruhásszekrény aljába, és fújt mindenkire, aki a közelébe merészkedett. Elő sem jött, már vagy két napja nem evett, azt se tudták, hogy a kiscicák élnek-e még, mert nem lehetett megközelíteni őket.

Tesóm este érkezett, beköszönt a macskának, az hagyta magát megsimogatni, dorombolt, de nem jött elő, viszont az ételt és italt, amit bátyám adott neki, elfogadta. Tesóm ott aludt, abban a szobában, ahol a macska elfoglalta a szekrényt. Éjfél körül arra ébredt, hogy a családot terrorizáló nősténypárduc felugrik az ágyra, majd bekúszik a takarója alá. Megsimogatta, morgott neki valami megnyugtatót, és próbált tovább aludni, de egyszer csak a macska kimászott mellőle. Aztán egy perc múlva megint visszabújt hozzá. Mielőtt elalhatott volna, a vadállat megint kimászott a takaró alól, de ezúttal felszökkent az ablakpárkányra, és kiszökött a nyitott ablakon.

Tesóm most már tényleg elaludt volna, de egyszercsak valami kapirgálás érzett az oldalán. Felhajtotta a paplant, és a veséje magasságában kettő darab, csupasz és vak kiscicát talált. Visszahajtotta a takarót, eligazgatta, hogy járjon kicsit a levegő, majd végre elaludt. Én erre biztos képtelen lettem volna, az aggodalom miatt, nehogy álmomban agyonnyomjam a cicákat, de ő szokva volt hozzá, hogy a paplan tetején macskával alszik, és nem mocorog. Hajnaltájt, már világosodott, mikor az anyapárduc bemászott az ablakon. Bebújt tesóm mellé, csekkolta a cicáit, majd a szekrény elé tett tálkákból belakmározott, és lefeküdt tesóm párnájára, dorombolni egy kicsit. Amikor mocorogni kezdtek a háziak, az első zajra visszaköltöztette a két kölyköt a szekrénybe.