Buddhizmus újrakezdőknek és középhaladóknak

David Michie könyve, A ​Dalai Láma macskája nagyon tetszett. Kedves kis történet egy macskáról, aki véletlenül (persze véletlenek nincsenek, a karma működik) a Dalai Láma otthonába kerül. Az egészet a macska meséli a maga nézőpontjából. Találkoztunk már ilyennel, macskával is meg ezer másik állattal, de ez most annyival több, hogy ez a macska a buddhizmus alapelveit tapasztalja meg, sőt tanulja, és közben tanítja is nekünk. Kicsit olyan Micimackó és a taós módon, de azért annál komolyabban. Nem is ajánlanám első könyvnek a buddhizmusról. Sokkal többet kaphatunk tőle, ha alapjaiban, vagy legalább tág vonalakban már ismerjük a témát. Ha pedig valaha kacérkodtunk a buddhizmussal, aztán a hétköznapok rohanásában valahogy lemorzsolódtunk, de szeretnénk újra felvenni a fonalat, akkor kifejezetten ajánlott olvasmány.

Könyvet ajánlani általában nem nagy dolog, ha nem jön be az illetőnek, akinek ajánlottuk, legfeljebb nem olvassa el, esetleg belenéz, és el sem viszi magával. (Valójában az a szerencsétlenebb eset, ha megtetszik neki, elviszi, elolvassa, aztán "elfelejti" visszaadni.) Az orvosnak könnyebb dolga van a gyógyszerrel, még ha nem is ízlik a betegnek, fintorogva ugyan, de beveszi. Mert a doki felírta, és ha visszamegy hozzá azzal, hogy nem gyógyult meg, és kiderül, hogy nem vette be, akkor ugye mire számított. Ha valaki a bánatával, lelki bajával jön hozzám, jó lenne így felírni neki egy könyvet, hogy biztos lehessek benne, el is olvassa. De ez ugye nem így működik. Nem könyvért jön az illető, hanem tanácsért, sőt gyakran még az sem kell neki, csak el akarja mondani valakinek a baját.

A tapasztalat azt mutatja, ha kér is tanácsot, az egész beszélgetésből általában én többet tanulok, mint ő. Mondjuk az is biztos, hogy én vagyok kevésbé kétségbeesve (legalább is az elején), és higgadtabban tudom átgondolni a dolgokat, és nincs is tele úgy a fejem, nem vagyok annyira magam alatt, hogy szinte meg se halljam, mit mondanak nekem. Az ember ilyenkor türelmes, mert nem nagyon tehet mást, és közben hálát is ad magában, hogy nem ő van ilyen helyzetben. Amibe belegondolni sem jó. Szerelmi bánatom vagy 18 éve nem volt már. Nem hagytak el, nem hagytam el senkit, nem szenvedtem viszonzatlan szerelemtől. Persze téptem a hajamat a párom miatt, meg téptük egymásét is, de az egy teljesen másféle probléma. (Mert ugye ha életünknek nincs párja, annál már csak akkor lehet rosszabb, ha van.)

Tehát eljött hozzánk beszélgetni, azzal a problémával, hogy akivel évtizedeken át megosztotta az életét, az fogta magát, és búcsút intett neki, ott hagyta, lepattant, elhúzta a csíkot, pát intett, és valaki másnak az oldalán kívánja folytatni a továbbiakban. És ez természetesen derült égből érkező villám volt, előjelek nélkül ütött be a dolog. Mert ha hónapokig nem beszélnek egymással, de úgy hogy gyakorlatilag tudomást sem vesznek egymás létezéséről, az nem jelent semmit, attól még minden a legnagyobb rendben van. És milyen kompromisszum, hiszen ha mindenben neki van igaza, akkor abból hová engedjen? És most mi lesz ővele? Mihez kezdjen egyedül? Kiüresedett az élete, mi ad neki ezentúl értelmet? Adjak tanácsot, tessék, mondjam meg!

Mondtam neki, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű, mert ha figyeli, akkor rögtön a filozófia végső kérdésénél kezdjük a dolgot, amire évezredek óta, a legnagyobb koponyák keresik a választ, szóval talán kicsit sokat vár tőlem. De, de bizony, hiszen az élet értelméről kérdezett. A jó hírem, hogy ez nem lehetetlen küldetés, a rossz meg, hogy az ő életének az értelmét csak ő maga találhatja meg. És ehhez nincs térkép, neki magának kell eljutnia oda. Max az útirányt lehet megmutatni, útleírások léteznek, hogy mások hogyan találták meg az utat. És itt ajánlottam neki a friss olvasmányélményemet, de hiába, azt mondta, most nincs kedve olvasni.

Ami valahol érthető, de így az marad, hogy szedjen vitaminokat, mert az legalább nem árt. És próbálja meg lefoglalni magát. Világos, hogy semmihez sincs kedve, de van, amin nem kell gondolkodni. Főzzön, adjon enni a gyerekeknek, mosson, takarítson, rakjon rendet, járjon el dolgozni, végezze a munkáját. Amíg nem jut eszébe jobb, addig csinálja ezeket. Amennyire le van lassulva, ez is ki fogja tölteni a napját. Ha jobban lesz, és több ideje marad, majd eszébe jut más is, amit csináljon.

Na, itt gondolt másra is, amit persze együtt szoktak csinálni az exszel, és egy kicsit nedves lett a szeme. Ettől zavarba jött és mentegetőzni kezdett, mire adtam neki papír zsebkendőt, és mondtam, hogy ne kérjen elnézést azért, mert szomorú. Az adott körülmények között ez teljességgel normális és elfogadható érzés. Ezen meg mosolygott. A végén azt mondta, jó volt, hogy végre valaki nem az exét szidta, és nem arra adott tippeket, hogyan találjon alkalmi szexpartnert. Ezt nem is nagyon értettem, mert ha valakinek a feje fáj, miért a térdére tenne borogatást. De amint mondtam, nem vagyok szakértője a problémának. Miért pont engem kell kérdezgetni ilyenekről?