Báj

Ugyan költői kérdésnek szántam, és magamban a beadandóra szavaztam, de ha igényli valaki az írásaimat, annak képtelen vagyok ellenállni. Ez most nem egy filozófiai mélységű gondolat, nem az élet értelme és nem lesztek tőle okosabbak se. Csak mászkálok a városban, dél után kicsivel, mikor azért ki szokott sütni a nap, időjárás ide vagy oda, és nézegetem az embereket. Persze inkább az emberiség szebbik felét. Mondjuk milyen egy szexista duma, hogy mi vagyunk a szebbik, a pasik meg az erősebb nem. Ez utóbbi, természetesen, szigorúan csak az átlagos fizikai felépítés tekintetében, mert a lelkierőt nézve azért vitatható az állítás. De nem a pasikról akartok olvasni, és én sem erről akartam írni.

Most zajlanak az érettségik, és a napsütésben rajzanak a hamarosan érettnek tekinthető lányok. Én meg nézelődöm. A hullámos hajra figyelek fel. Olyan érdekesen barna, mint a tüskés gubóból kikandikáló friss gesztenye. A hullámok valószínűleg a hajsütővasnak köszönhetők, de akkor is. Boldogan kacag, és hátradobja a haját. Ehhez derékból mozdul, mintha tornaórán a felsőtestével kőrözne. Kiskosztüm rajta, a kabátkája kézben, blúz szegycsontig kigombolva, a barna bőrön csillan a vékony aranylánc, a kicsi medál. Ugyan nem földrajz szakos vagyok, de a domborzat nem hagy hidegen. Azért észreveszem magam és becsukom a számat.

Aztán a gyengéim, a biciklis lányok. Én nem kerekezem, de szeretem nézni ahogy más igen. És most nem olyan alantas dolgokra gondolok, hogy az össze-vissza túrt és javítgatott járdán haladva, miközben a kormányra dőlnek, a zökkenőknél táncot járnak a kebleik. Láttatok már animét, ahol a japán iskoláslány egyenszoknyácskában biciklizik? Nem, nem a bugyija, hanem a térdei. Ahogy teker, befelé állnak, majdnem összeérnek. Na ilyet láttam élőben. Esetlenségében olyan bájos volt a látvány, hogy meg kellett álljak csodálni. Meg a másik. Sötétedéskor, a bő szárú nadrágban, amit tépőzáras fényvisszaverő szalaggal fogott össze a bokáján. Mint a lefelé fordított tölcsér, szétállt az alja, feljebb meg feszesen rásimulva mutatta a vádli formáját.

Úgy el tudok gyengülni ilyen kis részletek láttán. De ne csak fiatal lányokra gondoljatok, mert ott van az anyuka, aki a karjára kapta a kisfiát és ettől a könyöke felett kiduzzadt egy izomcsomó. Vagy az öreg néni. Hófehér a haja, persze gyönyörűen megfésülve, hátul kontyba fogva. Az arcán sminknek nyoma sincs. Van viszont rajta egymillió barázda, melyeket természetes eleganciával visel, akárcsak az aprómintás sálat a nyakában. A barátnőjével beszélget, és mikor mosolyog, mint kaleidoszkópban a színes kövecskék, folyton új, geometrikus mintába rendeződnek a ráncai. Szeretném, ha az én arcom is ilyen lenne, ha megöregszem. Mert a ráncok nem csak elcsúfíthatják, de meg is nemesíthetik az arcot. Bocsánat a konyhai hasonlataimért, de ez olyan, mint a fonnyadt trappistán a zöldes szőrök meg a camembert-en a nemespenész. Habár ugyanaz a kategória, mégis ég és föld.

A fiúk kicsit mások. Feszengenek az öltönyben, a hangadó körül csoportosulnak, lökdösődnek, zajonganak. Aranyosak ők is, de egyik láttán sem marad tátva a szám. Az apukákat imádom. Mikor kisgyerekkel vannak. Mondjuk nem amikor épp a hajukat tépik a hisztiző kölök miatt, hanem például mikor a pillangót (százlábút vagy tekergő gilisztát stb.) csodáló apróságban gyönyörködnek. Nézik a gyermek arcán az ártatlan örömöt, a kíváncsiságot, és nem veszik észre, hogy pont ilyen átszellemülten néznek ők is. De a játszótéren gyerekkel játszó apukák majdnem olyan ritkák mint az albínó holló. És sokan elhanyagolják magukat. Leeresztenek, löttyedtek, pocakosak, rosszul öltözöttek, elhanyagoltak. Jó, lompos, ápolatlan nőt is látni, de sokkal kevesebbet. Úgy a nagy átlagot véve, ez a "szebbik nem" dolog talán nem is olyan marhaság.