Red Curl (2. rész)

Az első kereszteződésnél lefordultak jobbra, megkerülték a tömböt, és a másik irányból odaálltak a padom mögé. Kiszállt a taxis is, közös erővel betuszkoltak a hátsó ülésre. A fickó káromkodott, de Vörös pénzt ígért neki, ha összehánynám a taxit, így elhallgatott. Nem nagyon értettem, mi történik velem, olyannak tűnt, mint ha elraboltak volna, tiszta krimi volt az egész, csak arra nem jöttem rá, mit akarhatnak tőlem. De amíg ezen törtem a fejem, addig sem hánytam. Legalább is, a taxiban még nem.

<< előzmény

Átmentünk egy hídon, aztán hegynek felfelé haladtunk, sok volt a zöld, fák, bokrok, terméskőből és kovácsoltvasból készült kerítések. Behajtottunk egy hatalmas kapun, végiggördültünk egy fasoron, megkerültünk egy szökőkutat, és beálltunk egy lépcsősor elé. A taxis szó nélkül elhúzott, Vörös szentségelt egy sort, aztán lekapta a magassarkúját, a vállára dobott és felcipelt. Az ajtó mellett a falnak támasztott, de amíg kinyitotta a három zárat, én szép csendben eldőltem. Nem sokat vacakolt, a karomnál fogva bevonszolt az előcsarnokba. Lógott a fejem, bámultam felfelé az összeszorított szájára, meg a freskókkal díszített mennyezet alatt lógó kurvanagy kristálycsillárra.

A lépcsősor aljában elengedett, lerogyott az alsó lépcsőfokra. Azt mondta kapjam össze magam, mert kizárt, hogy felcipeljen az emeletre. Ezt olyan kétségbeesett hangon mondta, hogy elröhögtem magam. Azt hittem belém rúg, de velem együtt röhögött. Forgott velem az egész rohadt lépcsőház, de kapaszkodtam a korlátba, ő meg támogatott, és valahogy feljutottunk a felső szintre. Gyönyörű, vastag, bordó szőnyeg volt fent, nem akartam rálépni a koszos csukámmal, ezért nyöszörögtem, hogy állj, állj, és megpróbáltam lehajolni, hogy kifűzzem. Vörös azt hitte, hogy hánynom kell, ezért nem engedett lehajolni, és elkezdett rángatni végig a folyosón.

Én nyöszörögtem, hogy hadd vegyem le, meg jaj a szőnyeg, ő meg kiabált, hogy nehogy itt dobjam ki a taccsot, és jaj a szőnyeg. Ezen megint röhögnöm kellett, amivel totál kiakasztottam. Berángatott egy akkora fürdőszobába, ami kétszerese volt az intézeti négyágyas szobánknak, felkapta a klotyó elől a szőnyeget, esküszöm, még a fürdő is tele volt kicsi, puha, meleg szőnyegekkel, hogy ne fázzon a talpa a hideg márványon, és azt mondta, hogy most már hányhatok kedvemre. Rohadtul nem kellett hánynom, de hát, ha muszáj, akkor muszáj. A mosdókagyló szélén a pohárban láttam egy fogkefét, felkaptam, lenyomtam a nyelét a torkomon, és a vécé fölé hajoltam.

Persze ezen is kiakadt, elvette tőlem a fogkefét, így aztán nem is hánytam. Mondtam neki, hogy három napja nem ettem, ezért előbb valami kaját kell adjon, ha azt akarja, legyen mit kiadjak magamból. Ezen megint röhögtünk. Mondjuk ő csak kicsit, de én nagyon. Hogy "dőltem a röhögéstől", azt szó szerint kell érteni. Nem is bírtam felkelni, ott a földön fekve rángatta le rólam a ruhát. Betuszkolt a fürdőkádba, és megeresztette a vizet. A kézi zuhanyból engedte rám, én meg a kezemmel próbáltam védeni a fejemet, hogy jaj a hajamat ne. De azt mondta, naná, hogy a hajamat is, és kérdezte, mikor mostam meg utoljára, sőt mikor fürödtem, mert olyan szagom van mint egy döglött oposszumnak.

Ezen megint röhögtem, és megpróbáltam elvenni tőle a zuhanycsövet, amiből csak az lett, hogy szétfröcsköltük a vizet. Mielőtt teljesen elázott volna a ruhája, inkább levetette. A szoknya és a blúz alatt fekete fehérneműt viselt. Illetve azt se sokáig, mert az is elázott volna. Ledobált magáról mindent, és belépett mellém a kádba. Az egy kétszemélyes monstrum volt, nem kellett szorongjunk benne. Hacsak nem egymás mezítelen testének közelségétől. Kicsit furcsán éreztem magam, abba is hagytam az idétlen vigyorgást. Vörös a szemembe nézett, és azt mondta, olyan a pupillám, mint egy fekete lyuk. Én meg mondtam, hogy itt hagyja abba a csillagászati hasonlatokat, mert ha azt mondja, hogy én meg egy barna törpe vagyok, belefojtom a kádba. Ezen aztán megint röhögtünk.

folytatás >>