Év vége, év eleje

Túléltük az ünnepeket! Necces volt, mert a mama letális dózisban kínálta a hagyományos ünnepi ételeket. De kicseleztem, ügyesen imitáltam a sütifalást. Szedtem mindenből a tányéromra, és kínálgatásnál mutogattam, hogy még van. Aztán lopva mások tányérjára csempésztem egyet-egyet, mutatva, hogy azért fogyogat, de már nem bírok többet. Szilveszterkor viszont súlyos helyzet alakult ki. Virslit mindenkinek kellett enni, hogy szerencsénk legyen. Persze disznóhúsból. És nem, baromfivirsliről szó sem lehet. Csak a disznó jó, mert az "előrefelé túr". A baromfi meg "hátrafelé kapirgál".

Hiába mondtam, hogy a csirke "kikaparja nekünk a szerencsét", nem lehetett meggyőzni a mamát. Halat se lehet, mert akkor "elúszik a szerencsénk". És nem ehettem zöldséget, de még a szokásos megégett pirítós kenyeret sem. Kérdeztem, hogy akkor rákot se kaphatok? Nem, mondta a mama, azt sem. Miért? Azért mert nincs itthon. Ezen vigyorogtam, de Kata bokán rúgott, és közölte, hogy a rák se jó a szerencsének, mert "hátrafelé megy". (A mama vagy így született, vagy később sebészeti úton távolították el a humorérzékét, de abszolút nem érti a viccet, aminek általában a többiek részéről dermedt csend vagy cinkos vigyorgás, a mama részéről meg sértődés a vége.)

Nagy nehezen kiharcoltam a felmentést a pépesített és rúddá préselt döglött disznó fogyasztása alól, de cserébe (hogy sok pénzem legyen) lencsefőzeléket kellett egyek lencsesalátával. Majdnem megkérdeztem, hogy egy kis bableves, párolt brokkoli vagy savanyúkáposzta nincs-e mellé, de Kata olyan csúnyán nézett rám, hogy inkább befogtam a szám. Hazafelé sétálva pedig megtudtam, hogy intelligens ember nem húzza a száját, ha vendégségben gázos dolgokkal etetik. Éjfélkor azért van a tűzijáték, a petárdázás, hogy mindenki kitódulhasson a kertbe és beszálljon az önfeledt durrogtatásba. Egyébként meg dicséretet kaptam, hogy sikerült kibírnom a több órás családi programot különösebb morgás nélkül.

Az évkezdet az hagyományosan a fogadkozások, új tervek időszaka. Én egyszer megfogadtam, hogy soha többé nem fogadok meg semmit újév napján, mert úgy sem tartom be. És milyen igaz, ezt sem sikerült betartanom. Most megfogadtam, hogy ebben az évben igyekszem több tapintattal és odafigyeléssel kezelni az embereket. Például tegnap nekiálltam szerkeszteni a még mindig nálam lévő könyvet. Majd felrobbantam, olyan borzalmas mondatok vannak benne. De erőmet megfeszítve csak a nyelvi bakikat, végképp értelmezhetetlen fordulatokat javítgattam, ahol szimplán pocsék volt a stílus, nem nyúltam hozzá. (Csak ahol már az önnön testi épségemet veszélyeztettem volna, ha úgy hagyom, és már a homlokommal vertem az asztalt, hogy neeem, ilyen nincs...)

Majd még edzem magam ezzel a szöveggel, aztán lektorálok csak a Boncnokra. A múltkor túl sokat javítottam, a fordító eredeti stílusát elmaszatoltam az idegbajos javítgatással. (És még így is találtam benne javítani valót, mikor megnéztem, ami felkerült az oldalra.) Majd most a könyvhöz képest megkönnyebbülve fogom olvasni a cikket, hogy tulajdonképpen érthető, jól formált magyar mondatok vannak benne. És szinte csak a helyesírási hibákat fogom átírogatni. És ezt a lustaság helyett simán ráfoghatom a tapintatomra, érzékenységemre, másokra való odafigyelésemre.

Régi önfejlesztő taktika, csinálj úgy, mintha máris rendelkeznél a vágyott tulajdonsággal, és akkor hamarosan meg is szerzed. Hát, nem tudom, láttam olyat, aki úgy csinált, mintha nagyon szexi lenne, meg aki rettentően műveltnek, okosnak mutatta magát, de náluk nem sok fejlődést láttam, szóval vannak kétségeim, lehet jövő ilyenkor is szociálisan érzéketlen tapló leszek. Bár kaptam egy piszok jó olvasni valót, The Rosie Project a címe, egy kényszeres fickó a főszereplő, valami viselkedéskutató genetikus, aki a tudományban nagy koponya, de az emberi kapcsolatok terén egy autista kisgyerek is jobban boldogul nála. Talán tanulok valamit én is a történetből.