Kitschen - giccs az irodalomban

Az irodalmi giccs egyik jellemzője, hogy gyakorta alkalmazza a véletlent, mint dramaturgiai elemet. Nem erőlködik a logikus magyarázatokkal, ok-okozati viszonyokkal, lélektani, jellembeli alapozással, így a történet valószerűtlenné, hihetetlenné válik. Kata egy jókora, három-négy literes teafőzőben szokott teát főzni, ami egész napra elegendő hármónknak, és ha beesik egy vendég, akár még annak is jut. Az én karácsonyra kapott teáskannám csak két-három bögrére való teát tud egyszerre főzni, így ritkábban használjuk. De most gondoltam egyet, és csináltam magamnak egy adagot, frissen szedett citromfűből. Miközben vártam, hogy kihüljön, nekiálltam rendet rakni az ebukolvasómon, törölgettem róla, amit már elolvastam, és amibe beleolvastam, de tudtam, hogy soha nem fogom befejezni, mert élvezhetetlen, giccses és/vagy fércmű. Közben megtaláltam a könyvet, aminek a borítóján legelőször megpillantottam a különleges formájú kannát. A könyv magyar kiadásának a címe: Kitchen. Teázás közben elkezdtem olvasni. Másnap, a postaládában találtam egy borítékot. Benne egy, az irodalmi giccsről szóló, apró kis könyvecskét. Beleolvastam az elejébe, és megtudtam, hogy a giccs szavunk a németből jön. (Kitschen, mint összekaparni az utca mocskát, vagy a 19. sz. végének müncheni piacán a nélkülöző festőművészek által árult kép neve Kitsch [skizze, sketch = skicc, vázlat]). Aztán befejeztem a japán, kannás borítójú könyvet, és a végén lévő tanulmányt is elolvastam, amiből kiderül, hogy a történet irodalmi előzményei közt ott található egy speciálisan japán műfaj, a lányoknak íródott, plátói szerelmet ábrázoló, giccses képregény is.

OK, nem vagyok az a lila ködben lebegő, mindenben angyali üzenetet hallucináló, misztikáért rajongó kiscsaj, de ez már nekem is gyanús lett, hogy talán el kéne olvasnom azt a kis, irodalomesztétikai könyvecskét. Akkor is, ha tudom, hogy nem az Univerzum titokzatos elrendelése kézbesítette, hanem tesóm dobta be a ládába. Nem állítom, hogy megvilágosodtam tőle, és a kortárs irodalom kusza aljnövényzetű erdejéből nyomban rendezett farakásokkal teli fűrésztelep lett a fejemben, de nem volt haszontalan elolvasni. Akkor sem, ha az 1961-ben keletkezett írás enyhén ideológiával terhelt. Mivel a giccset a kispolgári ízlés kiszolgálójának és a proletariátus szellemét eltunyító, a kapitalista karvalytőke által tulajdonolt és irányított könyvkiadók és a munkásokat eláruló irodalmi kézművesek forradalmi lelkületet alantas szórakoztatással kábává zsongító, burzsoá összeesküvésének állítja be. A szocialista irodalom természetesen kivételt képez, mert bár az ide sorolható művekben előfordulhatnak giccses megoldások, motívumok, a művek egésze mégis menthető marad, és az elemzésnek nem feladata pellengérre állítani őket, a kritikának kell jobbító szándékkal rámutatni hiányosságaikra.

A giccsnek a definíciója valami olyasmi, hogy olcsón előállított, művészetnek látszó dolog. Vagyis a giccs önmagát művészetnek kívánja beállítani, amivel persze csak az adott művészethez nem értőt, a kellő műveltséggel nem rendelkezőt képes megtéveszteni. A giccs olcsó, de az előállítása gyorsan, takarékosan, időt, energiát, költséget spórolva, gyakran tömegtermeléssel történik, így a haszonkulcs magasabb lehet, mint a valódi művészeti alkotás esetében. A művészetet az alkotó belső igénye, önkifejezésre való törekvése szüli, a giccset a vásárló igényeinek megfelelően készítik. És amint említettük, a giccs vásárlója nem műértő, így az igényei... mondjuk úgy, nem szárnyalnak éteri magasságokban. A giccs lényege a művészet látszata, de a valódi művészi tartalom hiánya. A giccs hatásos próbál lenni, érzelmeket próbál kelteni, gyakran ismert és híres művészi alkotások elemeinek megismétlésével, túlhangsúlyozásával. Így lesz az érzelmesből érzelgős, a színesből csiricsáré, a szépből giccses. Ez nem feltétlen jelenti azt, hogy a giccs kivitelezését tekintve minden esetben silány minőségű. (Bár sokszor valóban az.) Csupán azt, hogy művészileg nem üti meg a mércét, és nem is ezzel a szándékkal készül.

Az irodalmi giccsre is nagyjából a fentiek igazak. Gyakran tömegtermelésben készül, egy adott olvasóközönség igényeinek a maradéktalan kiszolgálására. A giccs nem nagyon kísérletezik járatlan utakkal, a jól bevált fogásokat alkalmazza, szívesen halad a sikeres elődök nyomdokain. Szívesen ábrázol érzelmeket, hogy érzelmeket keltsen, és megpróbál nagy igazságokat kimondani. De többnyire csak érzelgős, csöpögős lesz, a bölcsessége pedig banalitás. És nem tart mértéket, késhegy helyett lapáttal adagolja a fűszereket, terjengős és dagályos. De a giccs lényege nem a silányság, hanem a művészi tartalom hiánya. A művészet mindig két dimenzió mentén nyilvánul meg. Egyszer az előállításához kell a mesterségbeli tudás, a szakértelem, másrészt a kész mű művészi tartalmat hordoz, kifejez egyfajta üzenetet, az alkotó kommunikál általa. Ha ez az üzenet hiányzik a műből, vagy csupán valamiféle sekélyes gondolat, ami tán nincs is rendesen végiggondolva, nincs rendesen kifejtve, megjelenítve, előadva, vagyis nincs jól kommunikálva, akkor beszélünk giccsről.

Most már szigorúan az irodalomnál maradva, képzeljünk el egy egyenest. Minél messzebb megyünk rajta balra, annál rosszabb a nyelvezete, helyesírása és stílusa is romlik, egyre kevésbé élvezet olvasni. Jobb felé haladva egyre jobb a szöveg, felépítése, ritmusa, zenéje, egyre inkább magával ragad. A vonal felett, minél magasabban járunk, annál több és lényegesebb a mondanivaló, egyre fontosabb eszméket találunk az írásba kódolva, egyre hatásosabb tálalásban. A vonal alatt a mondanivaló egyre kevésbé lényeges, zavaros a tálalása, elsikkad vagy akár teljesen hiányzik is. Magunk elé képzelve a fentieket, mint egy nagy táblán, elhelyezhetjük rajta az irodalmi műveket. (Ugye emlékeztek a Holt költők társaságából Dr. J. Evans Pritchard koordináta-rendszerére?) Jobbra fent találjuk a halhatatlan remekműveket. Balra fent találjuk azokat a műveket, amiket nem ismer senki, legfeljebb néhány tudományos kutató, hozzáférni sem nagyon lehet ezekhez, mert nem jelennek meg nyomtatásban, ha mégis, a példányok nem maradnak fenn sokáig. Balra lent találjuk a fércműveket. Az igénytelen ponyvát. Az igénytelen olvasmányokat, igénytelen és műveletlen olvasóknak. Ez az, ami mára gyakorlatilag kihalt. Mert a közönsége mostanára már nem olvas. Az igényszintjének megfelelő giccset tévéműsor (vagy maximum képregény) formájában veszi magához. Jobbra lent található az igényesen megírt szórakoztató irodalom, vagyis a bestseller.

A neve is árulkodó. Az a könyv, amiből jó sokat el lehet adni. A bestseller = giccs. De aki azt gondolja, hogy a bestseller írója holmi illiterátus zugfirkász, az próbáljon meg bestsellert írni! Nem kevés írói és tárgyi tudás, valamint lélektani ismeret kell hozzá. Persze elsősorban nem a szereplők, hanem az olvasók lélektanához kell nagyon érteni. Nem kell a világot, a szereplőket oly módon ábrázolni, hogy abból az olvasó a valódi világ, valódi emberek, vagy saját magának mélyebb megértéséhez jusson. Csupán az olvasó érdeklődését kell fenntartani az utolsó oldalig. Ami nem is olyan könnyű. Ezért a bestselleríró bevet minden trükköt, amit csak ismer, amit csak el tud lesni a remekművek íróitól. Ábrázol. Világot és jellemet. Cselekményt bonyolít, feszültséget kelt, drámai hatást. Figyel a ritmusra, tempóra, logikára. A tényekre. Kutatást végez a tárgyával kapcsolatban, hogy ne írjon badarságokat. Segítséget kér szakértőktől. Még akár valami mondanivalót, üzenetet is csempész a sorok közé, ha attól jobb kritikát várhat. Rengeteg munkát fektet az írásba, mert megéri. A bestseller jól is jövedelmezhet. Annyira, hogy ez iriggyé teheti a magas irodalom művelőit is, akik megpróbálnak szórakoztatóbban írni, a nagyközönség számára könnyebben befogadhatót alkotni.

A magas irodalom és a könnyű irodalom (a könnyűzene mintájára) kölcsönösen hat egymásra. Persze a könnyű inkább húzza lefelé a magasat, mint fordítva. De ezen kár lenne háborogni, tudomásul kell vennünk, hogy a művészet, az irodalom is áruvá vált. És ezen a téren igazán nincs mire panaszkodnunk ebben a globalizálódó, digitalizálódó világban. Talán egyre nagyobb mennyiségben keletkeznek harmatgyenge fércművek is (lásd a fanfiction vadhajtásait és az inkább lelkes, mint hozzáértő, neten publikáló, önjelölt írókat), de remekművek is születnek, és nem csak a magyar nyelvterületen, hanem a világ minden táján, és ezek egyre könnyebben, gyorsabban jutnak el hozzánk. Nem feltétlen magyarul, de ha valaki ismer legalább egy világnyelvet, akkor a fordításoknak olyan bőségével találkozik, hogy képtelen tartani a tempót az eléje kerülő, olvasásra érdemes művek áradatával. Az irodalomhoz való hozzáférésnek nem akadálya sem az elérés, sem a megfizethetőség, az internetről gyakorlatilag bármit be lehet szerezni. A problémát inkább a hihetetlen bőség okozza, hogy a sok ocsú közt nehéz megtalálni a búzaszemet.

Más nem tudom hogy van vele, de velem bizony az is megesik, hogy csupán szellemi rágóguminak használok egy könyvet, nem óhajtok az élet értelmén elmélkedni, nem vágyok katartikus revelációra, csupán csak ki szeretnék kapcsolódni. Eszembe jut, hogy félbe hagytam Solohovtól a Csendes Dont, amikor nekiálltam feliratot fordítani a belőle készült filmhez, és kellőképpen restellem is magam, hogy nem ezt folytatom, hanem valami vámpíros-vérfarkasos izét lapozgatok. Így aztán megmagyarázom magamnak. Hogy angolul van, tehát tulajdonképpen én most nyelvet tanulok. És amit másodállásban fordítok meg szerkesztek, az is lektűr, és így tájékozottabb leszek a ma divatos trendek terén. A valóság persze az, hogy giccset olvasok. De megrántom a vállam, és azt mondom, nincs ezzel semmi baj. Enni sem csak nyers magvakat meg zöldségeket szoktam, pedig az lenne az egészséges. Befalom Kata mamájának a sütijét is, mert finom. Nem optimális, de jól esik. Az ilyesfajta olvasmányaim nem tesznek kifinomulttá, de szórakoztatnak. És inkább vagyok felszínes, mint sznob.