Azt mondják, mielőtt fejest ugrasz bele, nézd meg, milyen mély a víz! Ami engem illet, én mindig is bátran vállaltam a kockázatot. Egyesek szerint túlságosan is bátran. Hosszú távon értékelve nem bántam meg, amiket tettem, mert ezek által váltam azzá, aki vagyok, és utólag már úgysem tudhatjuk meg, mi lett volna, ha másképp döntünk. Rövid távon viszont nem egyszer megesett, hogy azt kellett mondjam magamnak: "Hogy te mekkora hülye vagy! Miért nem láttad előre, hogy ez lesz?"
A válasz persze az, hogy azért, mert ugrás előtt nem néztem meg, milyen mély a víz. Megesett velem, hogy a biztos és jól fizető állásomat feladtam, azért hogy író legyek. Anélkül, hogy átgondoltam volna, mennyi ideig fog tartani, míg akár egy centet is keresek az írásaimmal. Nem terveztem előre, hogy meddig fog kitartani a megtakarított pénzem, nem számoltam a kiadásokkal, hogy a jelzálog, a rezsi, a kaja és a többi, mibe fog kerülni, és honnan fogom előteremteni. Végül aztán sikerült megélnem az írásból, de az elején volt egy eléggé necces időszak, be kell valljam. (Ami eltartott jó pár évig, ha tudni akarod.)
Mindig is attól rettegtem, hogy úgy fogok járni, mint azok az emberek, akik soha nem vállaltak kockázatot, soha nem mentek sehová, nem változtak, nem fejlődtek, nem csináltak semmit, nem valósították meg az álmaikat. Túl sok ilyet láttam, és kösz szépen, én nem akartam csatlakozni hozzájuk. De aztán az eltelt évek alatt megfigyeltem, hogy az igazán boldog emberek azok, akik persze, vállalják a kockázatot, de előbb végiggondolják a következményeket is. Nem keresnek kifogásokat, hogy kint maradhassanak a parton, de megnézik, milyen mély a víz. Ahogy megtanultam (szégyenletes lassúsággal) követni a példájukat, rájöttem, hogy így én is boldogabb lehetek. Elérhetem, amit akarok, anélkül, hogy olyan nagy árat fizetnék érte, mint ahogy korábban nem egyszer megesett.
Régebben meglehetősen könnyen befolyásolható voltam. Elég volt, ha a haverok azt mondták: "Gyere, tök jó a víz! Szállj be te is ebbe a játékba/kirándulásba/üzletbe/stb.!" Én máris ugrottam, fejjel előre, bele a közepébe. Vicces módon, néha az derült ki, hogy a víz valójában kimondottan hideg, zavaros és iszapos az alja. És kivétel nélkül, mindig meglehetősen nedves. Brrr! És voltak olyan barátaim, akik arra kértek, hogy támogassam őket, anélkül, hogy azt alaposabban átgondoltam volna. Az ember hajlamos ösztönösen segíteni a barátainak, ha azok bajba kerülnek, de van, hogy egy kölcsön, amit nem fizetnek vissza, több, mint amit megengedhetünk magunknak. És ha túl sok időt vesz el az életünkből, hogy végighallgassuk a problémáikat, azt végül a családunk szenvedi meg.
Szóval, mielőtt leugrunk arról a hídról, tegyük azt a barátunkkal együtt, vagy egyedül, nem árt, ha ellenőrizzük, milyen mély is a víz. Mert megeshet, hogy valóban kellemes és nagyszerű lesz, de néha jobban járunk, ha eleinte csak a lábunkat áztatjuk bele, vagy pancsikolunk egy kicsit a szélén, hogy legyen róla némi fogalmunk, mibe is készülünk belevetni magunkat.
Huszonegyedik szabály: Mielőtt leugrasz a hídról, győződj meg róla, hogy elég mély a víz! (Van, hogy jobb a parton maradni, és csak a lábunkat áztatni.)
Ez így, ebben a formában, már tuti nem nekem szól, mert mostanára kimondottan biztonsági játékos lettem. Inkább azt a részét kéne megszívlelnem, hogy ne csatlakozzak azoknak a sorához, akik végül nem valósítják meg az álmaikat. Gyakrabban kéne elhagynom a komfortzónámat, és kipróbálni valami újat. Amire persze most remek mentséget szolgáltat a koronavírus-járvány, hogy mégse tegyem, a csapból is az folyik, hogy maradjak itthon. És már csak pár évet kell kihúznom, hogy azt mondhassam, már túl öreg vagyok hozzá.
Vagy kitalálhatom, hogyan ugorjak fejest a hídról, a kedvenc fotelomban ülve. A kockázatvállalás és az aktivitás is sokféle formát ölthet. Valójában próbálkozok is. Most, a karantén alatt már a második távoktatásos kurzusomra iratkoztam be. És ha ezt a másodikat elvégzem, szándékomban áll egy harmadikra is jelentkezni. Előbb-utóbb lép egy nagyobbat a világ a digitalizálódás irányába, és szinten akarom tartani az informatikai tudásomat, hogy ha úgy döntenék, elmehessek ebbe az irányba. Nem biztos, hogy akarok majd, de erről legyen lehetőségem dönteni, ne csak legyintsek, hogy ez a vonat már elment.
Szóval én az arany középutat ajánlanám az esztelenül mindent bevállalás (ki látta Az igenember c. filmet, amiben Jim Carrey mindenre igent mond?) és a teljes passzivitás között. Emeljük meg a s*ggünket, lustaságból ne maradjunk le jó dolgokról, de ne is másszunk bele olyasmibe, amiről egy kis mérlegeléssel előre tudható, hogy a végén egész biztosan sokallni fogjuk az árat, amit fizetnünk kell majd érte.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése