Nem szoktam

Reggelente felhúzom a redőnyt az ablakomon, és kinyitom szellőztetni. Nem is szoktam becsukni, amíg nem kell elmennem, legalább résnyire nyitva marad. Hétvégén meg délig nem is szoktam felöltözni, bugyiban, pólóban ülök a gép előtt, olvasgatok, dumálunk, társasozunk Fecóval. Hát most öt perc után becsuktam az ablakot, és felöltöztem. Melegítőalsó, kapucnis felső, gyapjúzokni. Még mindig nem melegedett át a kezem, hidegek az ujjaim. Ha ez így megy tovább, a jövő héten azon se csodálkoznék, ha leesne a hó. Azt hiszem, ideje lenne megrendelni a tűzifát a télre. Nem szoktam ilyen hamar fát hozatni, egyrészt mert még ez csupán egyszer fordult elő, másrészt pedig tavaly már november volt, mire észbe kaptunk. Most jó lenne kicsit hamarabb intézni, annyival is több ideje lenne száradni a fának. Persze jobb lett volna még a nyáron, viszont lustának mindig is lusta szoktam lenni.

Nem szoktam embereket bejelölgetni a fészbukon, de most ilyet is tettem. A Nők Lázadása szervezői közt láttam egy nevet, ami feltűnt nekem. Rákatt, és látom, hogy van pár közös ismerősünk. Ez jól megzavart, de ezért csak rájöttem, hogy nem ismerősökön keresztül, hanem ő írta életem egyik legfelkavaróbb könyvét. Némi hezitálás után után bejelöltem. Az ő ismerősei közt láttam egy női nevet, aki szintén rémlett, de a politikából. Katt, és látom van négy közös ismerősünk. Nézem az adatait, kapcsolatban, és ott is egy női név. Ajvé, gyorsan gugli, wikipédia. És tényleg ott is írják, hogy másságát vállalja. Rövid hezitálás után őt mégsem jelöltem be. Valakinek a könyvét olvasni azért mégiscsak személyesebb kapcsolat, mint tisztelni leszbikusságának nyílt vállalásáért.

Aztán engem jelölt be valaki. Nincs közös ismerős, nem írt üzenetet, nem rémlik semmi. Nem szoktam így visszajelölni senkit, ilyenkor írok, hogy bocs, ki vagy és honnan, mert látatlanban mégse. De most ránéztem az adatlapra, volt ott blogcím, rajta érdekes stílusú rajzok, és nagyon jó fényképek. Annyira megtetszettek, hogy (pedig tényleg nem szoktam), visszajelöltem. Írtam mellé, hogy ezt így nem szoktam, de a képei tetszenek, szóval OK. Gondoltam, hátha ír, és kiderül valami. Hát írt. És kiderült. Egy régen elveszett bloggerina, aki elköltöztette a blogját, aztán letitkosította, aztán annak is abbahagyta az írását. Vagy egy éve nem hallottam róla, és most előkerült. Vannak akikkel egy idő után abbamarad a rendszeres levélváltás, de látom a blogjukon, a fészbukon, hogy megvannak, minden rendben, és az megnyugtat. Aki eltűnik, azért aggódom egy darabig, aztán lassan kezd halványulni a dolog. Ilyenkor meg bolondul örülök, mint Katám, mikor talál a zsebében egy elveszettnek hitt ötezrest.

Nem szoktam sok önéletrajzi elemet belevinni, mikor fikciós dolgot írok. Most azon gondolkodom, hogy Szájmonról kicsit bővebben kéne mesélnem, kikerekítve az Angyalok történetét a kiskorával is. De Szájmon vagy 10-20 évvel korábban volt gyerek mint én, így nehéz azt az időszakot átéreznem. Ezért aztán tesómat faggatom, régen milyen volt gyereknek lenni, hogy az ő emlékeit írjam bele. Ő meg mesél nekem arról az időről, mikor az autó az Trabant volt, a menő járgány Lada, a könyv Olcsó Könyvtár vagy Delfin sorozat, csak egy magyarul beszélő tévécsatorna volt, hétfőn az is szünetelt, egyforintért adták a gombóc fagyit, illetve tölcsér fagyit, mert akkor még nem gombócban adták, hanem fagyigépből engedték, ilyen csavaros formára.