Szűzbeszéd

Na kérem, megtörténik ez is. Blogot írok. Jó, tudom, ezt pár millióan már megtették előttem, nem egy hűdemekkora dolog. Aztán meg én csodálkoznék a legjobban, ha rajtam kívül más is rendszeresen ellátogatna ide. Az eset jelentőségét nem az emberiség szempontjából, hanem a saját, egyéni kis világomból szemlélve említettem.

Katával összerúgtuk a port, és ilyenkor én bevált megoldásként elvonulok és magamban dühöngök. Neki nem mondom, mit gondolok, mert az csak újabb olaj volna a tűzre. Inkább magamban fortyogok, robbanással fenyegetve az utcát. Látom magam előtt, ahogy tűzoltók és mentősök kutatnak túlélők után a romok közt. Kék és piros fények villognak a sötétben. Kutyáját pórázon vezetve overálos, védősisakos alak ereszkedik egy hatalmas, földbe vágott tölcsérbe. A tölcsér alján egy lány, rongyossá szakadt ruhában. A füléből még mindíg halk sziszegéssel távozik a gőz. Felnéz, kinyitja a szemét. Szeme fehérje világít a kormos feketeség közepette. A kutya körbeszimatolja, majd lefekszik mellé. A fickó kulacsot vesz elő, vizet önt a zsebkendőjére és megtörli a lány arcát. Így már felismerhető. Ez az én arcom.

Persze azért mégse jó így. Katára pillanatnyi érzéseim szerint ugyan rogyjon rá az ég is, ne csak a háztető, de Fecót azért kihagynám a dúlásból. Szegény nem tehet semmiről, csak kénytelen elviselni két ilyen hisztérikát mint mi. Amennyire lehet, igyekszem megkímélni. Ne egymás haját tépjük a szeme láttára Katival, hanem inkább bezárkózom a szobámba és a saját hajam tépem, és katasztrófajeleneteket fantáziálok.

Még finom is vagyok és nőies. Ábrándozhatnék arról is, hogy előveszem az egyik kardom, de nem a tajcsisat, mely lányosan könnyű, keskeny pengéjű, nem is a Hattori Hanzo replika katanát, nem vagyok én Beatrix Kiddo (Uma Thurmann a Kill Billben), hanem a nagyot, melyet két kézzel kell suhintani, hogy tőből és akár páncélostól is vágja le az ellen kezét-lábát, szóval fogom a legnagyobb gyilkot, ami csak van a házban, megyek és hússalátát aprítok az én (Makrancos) Katámból. Uhh, ez aztán brutális mondat lett. Már nem a tartalmára értve, hanem a hosszára. És már a gőz is csak alig-alig szivárog a fülemből. A fellfort agyvizem szép lassan lehül. Még nem vagyok benne biztos, hogy közzéteszem ezt a bejegyzést, de maga az írás megnyugtat. Kíváló terápia. Meg az is lehet, érdekes lesz visszaolvasni 60-70 év múlva. Ahogy Katát ismerem, termékeny író leszek. Kinyomtatom, összespiráloztatom és a hintaszékben ülve olvasgatom majd a vaskos kötetekre rúgó memoárjaimat. Kata meg majd dühöng: "Már megint csak olvasol, Teeee?! Mindjárt odacsoszogok és neked lököm a járókeretemet!"

Nem igazán tudom, mit akarok kezdeni ezzel a bloggal. Majdnem olyan mint a naplóírás, ami kislányoknak való, akik saját magukat is unva, a naplójukkal beszélgetnek, hogy "Kedves Naplóm, bla-bla-bla...". Vagy nagyon nagy embereknek, amit aztán az utókor kutat, elemez, hasonmás kiadásban megjelentet, kritikát ír róla, értékel, csámcsog rajta és idéz belóle. Brrr. Cseber meg veder. Mondjuk az utóbbi variáció nem tűnik reális veszedelemnek. Legfeljebb az unokáim vigyorognak majd: "A nagymutter micsoda lökött tyúk volt! Mennyi marhaságot összehordott!"

No, mára ennyi. Megyek aludni. Remélem Kata már alszik. És remélem felébred, mikor bebújok az ágyba, és reggelig nem tud visszaaludni. (Görény vagyok mi?)