Oldalak

2012-05-28

Sunset Limited

Nehéz mit mondani róla. Cormac McCarthy az író, ebben is játszik Tommy Lee Jones, de ezt nem a Coen fivérek rendezték. A Nem vénnek való vidék egy pergő akciófilm. A dolgok persze itt is peregnek, de akció az nincs egy szál se. Egész végig egyetlen szobában vagyunk, néha kipillantunk az ablakon, a végén a folyosóra, néha az innen nyíló klotyóra, de a kamera nem hagyja el a helyiséget. A szereplőgárda két fős. A már említett Tommy Lee mellett Samuel L. Jackson játszik a filmben. Szerintem fergetegesen. Noha igazából semmit sem csinálnak, csak beszélgetnek. A rendezés Jones munkája, aki Clint Eastwoodhoz hasonlóan öregségére saját magának rendez filmet, és ezt nagyon jól teszi. Így Hollywoodból mélyenszántó dolgok is kikerülhetnek. Sajnos csak ilyen nagy nevekkel van erre lehetőség, egy elsőfilmest elhajtanának a fenébe ilyen ötlettel. Mondjuk ez a francot nem érdekli, ami baj, hogy a nagy öregek is csak kevés elgondolkodtató filmet csinálhatnak. Mintegy jutalomjátékként. Mert a nagy üzlet azért, lássuk be, nem ezekben van.
Nem állítom, hogy mindent tökéletesen megértettem. Ehhez talán nem ártana elolvasni a könyvet is. A Sunset Limited, egy vonatnak a neve. A floridai Orlandó és a californiai Los Angeles közt közlekedik, hetente háromszor. San Antonioban kocsikat kapcsolnak át az északról érkező Texas Eagle járatról, ami az illinoisi Chiagoból indul. A két fickó - a könyvben meg a színdarabban egyszerűen csak Black és White néven emlegetik őket - viszont mintha New Yorkban lenne. Ezen jól elakadtam, hogy akkor hogy a fenében próbálhatott volna a címben szereplő vonat alá ugrani Fehér. Sunset a vonat neve, mert keresztben átszeli a kontinenst napkeletről napnyugatra. Limited meg tán azért, mert nem minden nap közlekedik. Vagy nem áll meg mindenhol. Vagy csak az én agyi kapacitáson limitált, hogy rájöjjek, mi köze a vonatnak két New York-i fickóhoz.
Szerintem bele fogok még párszor nézni a filmbe, és a könyvet is vadászni fogom. El akarom lesni belőle, hogy hogyan kell párbeszédet írni. Mert valahogy a két fickó szövegelése a képernyő elé szegezett. Cselekmény az ténylegesen zérus. Fekete kimegy a mosdóba pisilni, többször kezet mos, megöntöz egy cserepes virágot, megmelegít egy fazék ételt és esznek, átülnek az asztaltól a kanapéhoz meg vissza, de leginkább csak beszélgetnek. És igazából nem is az amiről, hanem az ahogyan teszi a párbeszédet érdekessé. Isten létezése, az élet értelme eléggé elcsépelt téma, és nem is mondanak róla semmi forradalmian újat. Fehér öngyilkos akar lenni, Fekete pedig megpróbálja lebeszélni róla. A dráma ebben rejlik. Hogy vajon sikerül-e megmentenie, nem is annyira az életét, hanem inkább a lelkét.
Ezért már lehet izgulni, szurkolni. Fehér egy professzor, művelt, okos, de kiégett, életunt ember,aki nem hisz Istenben, nem találja önnön létének az értelmét, képtelen a boldogságra, sőt elutasítja ezeknek a lehetőségét is. Fekete egy volt fegyenc, aki embert ölt, a börtönben is durva dolgokat tett, aztán a gödör legalján "meghallotta Isten hívó szavát". Nem tökéletes ő sem, amivel több Fehérnél, hogy benne még él valami remény, célja van: megmenteni másokat. Innentől kezdve minden jelkép. Fekete-fehér, kilátástalanság-remény, hit-tagadás, élet-halál, törődés másokkal-önzés ellentétpárok közt zajlik a sötétség és a fény örök küzdelme. Mindez nagyon feszes, gyorsan pergő dialógusban. Amire annyira kell figyelni, hogy nem ér rá unatkozni közben az ember. Szerintem zseniális.

10 megjegyzés:

Névtelen írta...

Letöltöm, megnézem, mert szeretem az ilyen jellegű filmeket.
Nekem a párbeszéd jobban megy, mint a leírás. Abszolút nem vagyok szépíró. Nem tudom, miképp kell tanulni a párbeszédírást, és a többit sem. Ezek az úgynevezett íróiskolák nem jönnek be, mert alig mutatnak új dolgokat, és én soha nem a technikára koncentrálok. Ha megvan a sztori, csak le kell írni, és kész.


A fiú és a fakakukk

- Csak elkezdeni nehéz – szólalt meg, és a fiú lenyelte a rágógumit.
- Te, beszélsz? – meredt a madárra döbbenten.
- Naná! Mit vártál? Talán majd kakukkolni fogok!
- Nem… csak hát… Igen.
- Utána meg fordítsam le neked mi? Mert nem érted! Ugye? Nekem nem jár nyelvpótlék! Meg amúgy is… majd szétszakad a fejem ettől az állandó kattogástól. Nincs valami fájdalomcsillapítód?
- Itt nincs, de talán otthon… Esküszöm, hülye vagyok! Itt csevegek egy fából készült kakukkos órával!
- Miért? Derogál velem szóba állnod? Mi ez? Faji megkülönböztetés? Diszkrimináció?
- Dehogyis! Csak, ha valaki meglát…
- Igazad van, a helyedben én se tolnám ki a képem. Néztél már tükörbe? A pulykatojás, hozzád képest babapopsi.
- Nem tehetek a pattanásaimról, azt mondták, ki fogom nőni…
- Ó, te szegény. Minden pasi tudja, hogy az elfojtott szexualitás miatt van…
- Miről beszélsz?
- Hagyjuk, nem fontos. Mamácskád tisztességesen megkötötte a nyakadon a sálat? Gombfoci berakva a zsebbe? Iskolatejhez szívószál előkészítve? Fogaid oké? Széklet, vizelet, minden rendben?
- Dedósnak nézel?
- Á dehogy! Hiszen már nagyfiú vagy. Ugye nem jöttél zavarba, amikor a doktor néni benyúlt a gatyádba, megnézni leszálltak-e rendesen a heréid?
- Tizenkét éves vagyok, az nagyon régen volt! – pirult el a fiú ingerülten.
- Jó-jó, csak ne húzd fel magad! Inkább siess, mert elkésel – bámult a famadár unottan a fiú mellé.
- Itt leszel, amikor visszafelé jövök? Délután kettőkor lesz vége az utolsó órámnak.
- Mittudomén’! Látod fent a táblát, vagy nem tudsz olvasni? Ez egy régiség kereskedő. Ha senkinek sem kellek, itt fogok elporladni, ha elvisz valaki, többé nem látsz.
- Én megvennélek, de nagyon sokba kerülsz. Nincs annyi pénzem.
- Tényleg megvennél? – változott fátyolossá a fakakukk hangja. – Mennyi pénzed van?
- Hát, ennek csak a fele.
- Hm – pillantott körbe a madár –, hajolj közelebb, súgok valamit!


Bocsi, a teljes nem fér fel, mert négy oldal.

Martes

AncsaT írta...

Csinálj belőle Fészbuk dokumentumot, vagy egy blogra rakd fel! De azonnal! Olvasni akarom a folytatást is! :)

Névtelen írta...

Ne nyugtalankodj, a folytatás közel nem ilyen. Hétköznapi mese a gyerekszerelemről, és egy csodáról. A kialakulása érdekesebb.
Előolvasó voltam egy már megszűnt irodalminak nevezett újságnál. Nem voltam egyedül, és mivel állandóan csak kritizáltunk, valaki kitalálta, hogy mi előolvasók közösen írjunk valamit. Valaki kitalálta mindenki írjon egy mondatot, és meglátjuk mi lesz belőle. Mindenki benne volt, mégsem akart elkezdődni. Egymást agitálták, kezdjék el, hiszen csak elkezdeni nehéz. Nos elkezdtem, leírtam az első mondatot, de nem volt, aki folytassa. Leírtam a másodikat, még mindig senki. Jött a harmadik, negyedik, de hiába. Pár nap múlva valaki azt írta a fórumba: Folytassátok mááár! Válaszoltam: „Fölösleges, én már befejeztem” és felraktam a kész, négy oldalas akármit. Utána otthagytam őket. Kb. egy év múlva megszűnt az újság

Martes

AncsaT írta...

Ó, hát a mesék meg a szerelmes történetek is bejönnek nekem. És nem ér beetetni a népet, aztán meg nem megmutatni azt, ami már kész van. :)

Névtelen írta...

Na jó, megfűztél, jön a többi, több részletben. De, ha csalódsz, magadat hibáztasd.

- Hm – pillantott körbe a madár –, hajolj közelebb, súgok valamit!
Az ócskás, egy rafinált vénember, épp az aznapi bevétel miatt siránkozott magában, amikor a nyikorgó ajtón belépett a fiú.
- Jó napot kívánok!
- Jó napot fiatalúr, mit parancsol? – villantotta ki nyájasan egy szem sárga fogát az öreg.
- Azt a tűzifát a kirakatból.
- Tűzifát! Miféle tűzifát?
- Azt! – mutatott a fiú az órára.
- Az egy antik darab! A nagy órakészítő mágus, Zovski varázsló alkotta a tizenhetedik században. Nézze azokat a remekbeszabott barokk mintákat! Fönn az az apró kis ékszerajtó még mindig pontosan óránként nyílik. Bizony! Fáradtságos kézi munkával faragott madár kakukkol annyit amennyi az idő. Se többet, se kevesebbet!
- Ugyan már, nem volt az pontos, talán soha.
- Ne mondjon már ilyet! – sietett az öreg a kirakathoz.
Beemelte az órát és az bizony sietett. A nagymutató épp akkor ér a heteshez, de a madár valószínűleg átaludta a kakukkolást.
– A fenébe! – rázta meg az öreg a fadobozt, amely belsejéből akkora a zörgés hallatszott, mintha minden alkatrésze lapáttal lett volna beleszórva.
– Mondom én, hogy tűzifa! Ócska hamisítvány! Zovski mester mindig faszegeket használt, és ennek a hátlapja fémcsavarokkal van rögzítve. Az oldalán lévő intarzia se eredeti, abban az időben képtelenek voltak ilyen vékonyra vágni a lapokat.
– Hinnye – mérte végig bosszúsan az öreg a gyereket –, de ki vagy kupálódva. Honnan tudsz te ilyesmit?
– Szóval, mennyiért adja?
– Hm. Lehet, hogy hamisítvány, de valamiért nagyon fontos neked… Mennyi pénzed van?
– Ennyi – mutatta a markát a fiú.
– Ez kevés. Nagyon kevés.
– Hát, akkor sajnálom, de legalább meglesz az esti gyújtósa – vonta meg a vállát a fiú.
Az öreg hol a pénzre nézett, hol a gyerekre, aki igencsak határozottan állt előtte, hol pedig az órára, amelyről érezte eredeti, de a fiú igaza szemmel látható. Visszadugta pénzét a zsebébe és elindult a kijárat felé.
- Várj! – szólt utána az öreg. – Vidd az órát! A tiéd.
A fiú komor arccal fogta hóna alá a fadobozt, csupán a sarkon túl ahova már nem ért el az öreg tekintete, ragyogott a boldogságtól. Menetközben kerített pár prospektust, azokba csavarva rejtette le osztálytársai elől.
Délután a szobájában vette elő. Kitárta az ablakot szellőztetni, aztán a vízeséses naptár helyére akasztotta. Miután a súlyok is a helyükre kerültek, meg sem kellett löknie az ingát, az óra magától elindult. Leült az ágy szélére, és várta a kakukkot. A kis ajtó zárva marad. Türelmesen nézte a nagymutatót, amint percről-percre mindegyiknél kattanva befejezte a kört. A hármas fölé ért, ám a kisajtó meg sem mozdult. A fiú megijedt. „Csak nem történt valami baj?”. Előkereste a csavarhúzóját, ám amint az órához ért, kivágódott a számlap fölötti ajtó.
- Meg ne próbáld! – rivall a fiúra a fakakukk.
- Azt hittem…
- Nyugi, csupán meg akartam mutatni, lehet, hogy az órát megvásároltad, de engem nem. Akkor jövök elő, amikor akarok! Szabad voltam, az is maradtam!
- Szabad? – vigyorodott el a fiú komiszan – egy fogpiszkálóhoz ragasztva?
- Mit tudsz te a szabadságról? – reflektál a famadár fitymálva – egész életedben parancsoltak neked. Kisfiam, hajtsd össze a ruhádat! Kisfiam, edd már meg azt a reggelit! Kisfiam, ne menj be sáros cipővel! Kisfiam…
- Jó-jó – vág közbe a fiú –, hagyd már abba, igazad van. Fáj még a fejed?
- Nekem mindig igazam van, jobb, ha megtanulod! Mit akarsz a fejemmel?
- Azt mondtad, fáj.
- Tréfálsz? Fából van, hogy fájna?
- Te mondtad!
- Soha nem mondtam ilyet, rosszul emlékszel. Mi volt a suliban?
- Már te is! Hagyd már azt a rohadt tanulást.
- Hé, hé, hé! Ki beszélt tanulásról? Engem az a kis fruska érdekel, akinek táskájába csempészted a csokidat.
- Ja, ő… – szontyolodott el a fiú.
- Igen ő! Miért nem mondod meg neki, hogy te vagy az operaház fantomja, titokzatos hódoló?
- Ugyan már – legyint a fiú – nézz rá, és rám…

Névtelen írta...

- Ugyan már – legyint a fiú – nézz rá, és rám…
- Te nézz rám! El tudod képzelni, hogy engem össze-visszacsókolt Miss. Univerzum?
- Téged? – lepődött meg hitetlenkedve a fiú. – Nem szúrta a száját a szálka?
- Igen! Mondjuk nem most történt, van már jó pár éve… Akkoriban annyi idős lehetett, mint a kis imádottad, és még hitt a mesékben. Mivel tudok beszélni, azt remélte királyfivá változok.
- Nem változtál?
- Látod, hogy nem! A fogszabályzójával olyan rusnya volt szegényke, hogy még a szú is kimenekült belőlem!
- Ez jó – nevetett a fiú –, és ha szép lett volna?
- Akkor se! – zárta le a témát a famadár. – Ismered a közhelyet: „Nem minden az, aminek látszik.” Hívd fel telefonon a lányt, és mondd el neki!
- Eszem ágában sincs.
- Gyáva vagy? Nem szégyen az, ha jól titkolod.
- Nem vagyok gyáva, de…
- Akkor mire vársz? Ő is emberből van. Kicsit más, mint te, de ha olyan volna, meleg lennél. Fogd már azt a telefont, nem ráz meg!
- Mit mondjak neki? – tétovázik a fiú.
- Jaj Istenem, ez aztán a merész pasi! Ne mozdulj! Hozom a pelenkát! Azt mondd, amit egy nő hallani akar. Tetszik a szeme, bőrének illata, a haja, a lába, a feneke, a hatalmas csöcsei…
- Tizenkét éves…
- És?
- Ilyeneket nem mondhatok neki.
- Miért? Nincs haja, lába, feneke?
- Nincsenek hatalmas csöcsei – pirult el a fiú.
- Hát az gáz – fintorodott el a fakakukk. – Egy nőnek mindig legyenek hatalmas csöcsei. Akkor mi a fenét eszel rajta? Minek foglalkozol vele?
- Mert gyönyörű. Mert ha rám néz a tengerkék szemeivel, remegni kezdenek a lábaim. Ha megszólal, minden más elvész a számomra. Nem értem, mit mond, mert csak bámulom, körülöttem angyalok muzsikálnak. Ha véletlenül hozzám ér, mintha áram sújtana. Állok és csodálom őt, és képtelen vagyok megmozdulni…
- Ezt mondd meg neki. Úgy ahogy most nekem mondtad – párásodott be a madár szeme. – Hívd randira, a parkba, sétálj el vele a virágzó akácfához, és ott mondd el neki! Alatta.
- Mi lesz, ha elutasít? Nevetségessé válok.
- Most vagy az, mert meg se mered próbálni! Legalább egy esélyt adhatnál a dolognak!
A fiú nem válaszolt. Érezte, tudta, hogy a madárnak igaza van. „Csak elkezdeni nehéz.” Lüktetett benne a három szó. „Csak elkezdeni nehéz.”
Odasétált a telefonhoz, beütötte a számokat. Aztán gyorsan lerakta, mielőtt kicsengett volna. A madárra nézett, az pedig várakozóan vissza. A fiú újra felemelte a készüléket, tárcsázott. „Csak elkezdeni nehéz.” Pulzált az agyában a mondat. A készülék kicsengett, de nem vették fel. Várt. „Csak elkezdeni nehéz”.
Kattanás hallatszott, majd egy lányhang.
- Halló?
- Csak elkezdeni nehéz.
- Tessék?
- Jaj, bocsánat, nem neked szólt! Szia Emese, Zoltán vagyok. Azért kereslek… – a fiú a madárra pillantott, aki mereven bámulta – szóval, azért kereslek, mert arra gondoltam, találkozhatnák a parkban.
- Miért?
- Miért? Mert… Mert virágzik az akácfa… és… és mert szeretnék mondani valami nagyon fontosat.
- Virágzó akácfa alatt valami nagyon fontosat? – tette föl a költői kérdést a lány mosolyogva. – Rendben, egy óra múlva találkozzunk a park bejáratánál. Jó így?
- Csodálatos! – csapott a levegőbe a fiú. – Szia!
- Szia!
Kattanás hallatszott a vonal másik végéről, a fiú felugrott a levegőbe.
- Igen! – kiáltotta boldogan. – Igen! Igen! Igen!
Felpattant az ágyra, odarohant az órához. Óvatosan ért hozzá, ám a madár mégis levált a rúdról, a tenyerébe hullott. Gyengéden simította végig, boldogan csókolta meg.
Csattanva csapódott be az ablak, ám a huzat újra kitárta. A fiú oda pillantott, aztán vissza a kezére, ahol egy élő madár verdesett a szárnyaival. Kakukkolt egyet, kirepült a szabadba, eltűnt. A fiú döbbenten meredt utána.
Az ablakhoz botorkált, percekig bámulta a fák lombozatát, az eget. Hamarosan felbukkant a kakukk egy másikkal, nagyobbal. Tettek pár kört, a kisebbik lesuhan az ablakhoz, majd ismét felemelkedett. Eltűntek a bárányfelhők fölött.
A fiú az arcához nyúlt, úgy érezte, mintha lágyan megcsípték volna. Nevetett. Egyre erősebben, egyre hangosabban kacagott.
- Ezt nem hiszem el! Ezt nem hiszem el!
Rádobta magát az ágyra, gurult a nevetéstől.

Névtelen írta...

Akkor is mosolyogott, amikor felébredt. A falra pillantott, de óra helyett a vízeséses naptár díszelgett a tapétán. „Milyen jó, hogy léteznek vasárnapok, tovább tudok aludni.” – gondolta tűnődve. Kiugrott az ágyból, felvette a telefont.
- Halló?
- Szia Emese, Zoltán vagyok. Azért kereslek, mert arra gondoltam, találkozhatnák a parkban.
- Miért?
- Mert virágzik az akácfa, és mert szeretnék mondani valami nagyon fontosat.
- Virágzó akácfa alatt valami nagyon fontosat? – tette föl a költői kérdést a lány mosolyogva. – Rendben, egy óra múlva találkozzunk a park bejáratánál. Jó így?
- Csodálatos! – válaszolt a fiú. – Szia!
- Szia!


Martes

AncsaT írta...

Huh, ez jó volt. :))

gofri írta...

Na, szóval ez eredetileg egy színdarab. Ez magyarázza a cselekményhiányt és a párbeszéd jelentőségét - az amcsik valahogy ilyen darabokat írnak.
Cormac McCarthy egyébként szerintem nem akcióíró, csak a Nem vénnek való vidékből valahogy egy olyan film lett. Olvastad Az út címűt? Na, abból viszont a film sem akció....

Érdekes egyébként, pont én is most fedeztem fel ezt a filmet, el is kezdtem, de este volt, úgyhogy kikapcsoltam, hogy majd máskor...

AncsaT írta...

"Az út" még hátra van, de feljegyeztem, hogy sort kerítsek rá. A dráma mint műfaj nem áll távol tőlem, bár a "két szereplő egy helyszínen csak dumál" dolog azért határeset volt idáig. Gondolok itt Beckettre, mert meg kell mondjam, a "Godot-ra várva" nem az egyik kedvenc darabom. Egyszer végigfészkelődtem, de soha többé. :) Ez viszont bejött. Gondolom részben a két nagyszerű színésznek köszönhetően, de azért amiről beszélgettek, az is elgondolkodtató volt.

Megjegyzés küldése