Családi idill agyalással

Kata megint sámánkodik, Fecóval ketten maradtunk itthon. Ebédre főztünk egy nagy fazék paprikás krumplit, és amíg az rotyogott, játszottunk. Lotti karottit, amiben nyulakkal versenyzünk a répáért, és akinek nincs mázlija, belepotyog a csapda lyukába. Aztán összeraktunk egy 150 darabos puzzle-t, megettük az ebédet és néztünk egy epizód Star Wars - Clone Wars-t. A rajzolt Jar Jar majdnem annyira idegesít, mint a filmbeli. Egy másik epizódot inkább odaadtam USB kulcson, hogy a laptopján nézze meg Fecó, mert én inkább kihagytam. Helyette olvastam meg moziztam. Amíg a gyermek a házi feladatát csinálta. Tudom kegyetlen vagyok vele, de az élet is az lesz. A rajzfilmjéből lent van már az egész évad, az összes epizód, én meg csak csepegtetem neki, hogy rávegyem, csinálja meg a feladatait.

Én meg közben lustálkodom. Újra elolvastam Kornya Zsolt (Raoul Renier) Pokol c. opuszát. Most is lenyűgözött teremtő képességével, ahogy szavakból megalkotott egy világot. Nm mondom, hogy tökéletes, mert néhol beleszerkesztettem volna a mondatokba, és a logikája helyenként bicsaklik, ennyi harciasság közepette el kellett volna rég néptelenednie egy ilyen világnak, de hát nem akadhatok fenn mindenen. És kétségtelenül magába szippantott a könyv, teljesen belevesztem, együtt sóhajtottam, együtt lélegeztem a szereplőivel. Ezen járt reggel az eszem, és tegnap este addig olvastam, amíg már égett a szemem, és le kellett tegyem. Ennél többet mit kívánhat egy író a könyvétől?

Nem úgy a Sherlock Holmes film 2. része. Már negyedik napja nézem, és csak most bírtam a végére érni. Egyszerűen nem kötött le. Ha nem gyűjtögetem belőle az újabb és újabb utalásokat arra, hogy Holmes figurája meleg, akkor talán végig sem nézem. Az a sok logikázás benne, felesleges agytorna, ahelyett, hogy a rengeteg adódó alkalmak egyikében golyót röpített volna Moriarty fejébe, engem idegesített. OK, persze így nem lett volna történet, de azért azt indokolni kellett volna, hogy miért nem választ egy ilyen kézenfekvő megoldást. Ráadásul más kérdésekben nem úgy tűnt, mintha különösebb lelkiismereti kérdést csinálna bármiből is. És rögtön az elején, aljas módon kinyírták az egyetlen csajt, aki vetekedhetett volna Holmes-szal. Ja kérem, úgy könnyű, ha a nőt diszkvalifikáljuk, kiállítjuk a játékból!

Mostanában némiképp gender érzékeny lettem. Talán tesóm szakdolgozatának témája miatt. A piszoknak mindig mindenből az jut, amire nekem is fájna a fogam. (OK, mondjuk Katát én kaptam. Mondjuk néha elgondolkodom, nem ő járt-e jobban ez esetben is.) Szóval jót tudok bosszankodni, mikor azon problémáznak csajok, hogy hogyan néznek ki a fürdőruhájukban. A fürdőruha a strandra való, ami meg azért van, hogy ott az ember jól érezze magát. Amikor a medencébe ugrálok, játszom a gyerekkel, süttetem magam a nappal, iszonyatosan nem érdekel, hogy a pasik milyennek látnak. Ráadásul azok a csajok is agyalnak a kérdésen, akiknek férje van, aki ugye rendszeresen látja őket fürdőruha nélkül is, a maguk pőre valóságában. Őket aztán egy ravasz szabásvonallal nem lehet elámítani, de nincs is rá szükség.

Az érzékenységem persze nem akadályoz abban, hogy szexista megjegyzéseket tegyek úgy általában a férfinemre, ha egy nőtársnak aktuális lelki állapotában érzelmi támogatásra van szüksége. Ez nem fáj egy pasinak sem, neki meg balzsam a sértett lelkére. Ráadásul van annyira intelligens, hogy kiérzi a barokkos túlzást. Csak annyira jólesik kitölteni a mérgünket életünk társán és megkeserítőjén. Aztán ha lehiggadunk, persze rájövünk, hogy nem feltétlen a másik tehet mindenről, és mi is megérjük a pénzünket, és alkalomadtán mi is tehetünk békülékeny gesztusokat, elvégre bennünk nincs túlfejlett hímönérzet. És ha előnyünkre válik a dolog, miért ne, ráadásul okos enged.

Most nagyon pszichologizáló hangulatba kerültem. Talán köszönhetően annak, hogy újra belerágtam magam az angol nyelvű elméleti műbe a történetépítés struktúrájáról meg dinamikájáról. Két év elteltével körvonalaiban összeállt a Limonádé című történetem. Megvannak a funkcióval rendelkező szereplőim, tudom mindenkinek a problémáját, a megoldási kísérleteinek az irányát, megvan a végkifejlet, a nézőpontkarakterem. Még az egyes fordulatokat kell kidolgozni és sorrendbe rakni.

A karaktereimet már imádom, a lázadó tinit, a dilis nagymamát, a piás anyát, a blazírt apát, a jószándékú, de rossz döntéseket hozó srácot, a barátját, aki szintén jót akar, nem utolsó sorban saját magának, annak a törtető szüleit. Már csak neki kéne állnom kidolgozni a részleteket és megírni a történetet. Ehelyett majd tanulok, meg lefordítok egy könyvet. A két éves suli jó mentség volt, és a fordítás is pénzt hoz a konyhára, de lassan elfogynak a mentségeim, és meg kell írnom ezt a mesét. Csak hogy lássam, mire vagyok képes. Mert másét kritika alá venni az egy dolog. Remekül tudok biztatni meg tanácsot adni, de én mit tudok összehozni? Ebben a műfajban ez az ami számít, nem?