És végre leadtam

Végre leadtam a dolgozatomat. Akkora megkönnyebbülés, hogy nem is tudok megfelelő hasonlatot mondani rá. :) Tegnap hazaszédelegtem, végigvágtam magamat az ágyon, és elaludtam. Kata közben hazajött, aztán elment itthonról, de én észre se vettem. Olyan rendes volt, hogy nem ébresztett fel. Csak remélte, ha Fecó hazaér és csönget, felébredek és beeresztem. Persze tíz perccel hamarabb felkeltem, és már a teát főztem, mikor jött. A belső órám helyén nekem egy bazi nagy vekker van. Ha a szokásosnál korábban kell kelni, mondjuk vonathoz, hajnali indulással, akkor óracsörgés előtt pár perccel felébredek, és leviszem a mobilomat a fürdőbe, hogy ne keltse fel Katát, ha zenélni kezd.

Este Fecóval Star Wars rajzfilmet néztünk, ezeket a klónokat. Leszedegettem a kimaradt epizódokat, az utóbbi időben hanyagoltam a torrentet is. Persze nem kapja meg mindet egyszerre, csak apránként, mert a tanév még tart. Tanuljon, csinálja meg a leckéjét, aztán ha még belefér, akkor egy epizód. De lehet, hogy társasozunk. Vagy mesét olvasok neki elalvás előtt. Vagy csak beszélgetünk. Láttam szegényen, mikor bejött hozzám elmesélni valamit, én ugyan figyeltem rá, de pár mondat után gyorsan lezárta, és mondta, hogy hagyja csináljam a dolgozatom. Ilyenkor mindig olyan lelkiismeret furdalásom lett. De Kata vele volt, kikérdezte a verseket, megcsinálták a leckét, rajzolták a házikat a munkafüzetbe, kimentek a Tiszához, vízimadarat számolni, meg ami hülyeséget csak feladtak a tanárkollégák. Szóval nem maradt magára a gyermek, de azért ez akkor sem normális. Minden tiszteletem az anyáké, akik gyerek mellett tanulnak.

Az elmúlt napokban szórakozott voltam az óráimon, nehezen tudtam koncentrálni a dolgozat miatt. De ma sem voltam jobb, egyszerűen zsezsegtem az örömtől, hogy túl vagyok rajta. Remélem azért a jövő hétre normális leszek. Mondjuk a kölykök rendesek voltak, pár baki után elmondtam, hogy éjszakánként dolgozatot írok, és kevesebbet alszom, azért vagyok zizi. Úgy tűnik, meghatotta őket, hogy egy tanár is szenvedhet a tanulással. A kollégák se nagyon nyaggattak a szünetekben, de lehet, ők csak azért mert csúnyán néztem arra, aki megzavart a gép előtt, mikor a konzulensemmel leveleztem. De mondjuk a kollégák izgattak a legkevésbé, hogy mit szólnak, ha türelmetlen vagyok.

De már vége van. Bekötötték, leadtam. Hazajöttem, megkerestem a YouTube-on Händel Messiásából a Halleluja kórust, feltekertem a hangerőt és örvendeztem. Válogattam, hogy melyik a jobb. Természetesen előkerült André Rieu, és jól hangzott, szerintem olyan csapatot válogatott össze, hogy azok nélküle is tökéletes előadást prezentáltak volna, és gondolom a világ egyik legjobb hangmérnökével dolgozott, csak a halálba idegesített azzal, hogy az egyik kezében végig egy hegedűt lóbált, vonóval együtt, még jó, hogy a tokot lerakta, és csak fél kézzel integetett a zenészeknek. A King's College fiúkórusa óriási. Tele van eszméletlen nyomingerekkel, olyan, mintha egy Monty Python darab volna, viszont a hangzás lenyűgöző. Az egész olyan angolosan ódivatú, elhiszem nekik, hogy Händel idejében tényleg így szólhatott a darab. De a kedvencem ez lett:

Ezek a keleti arcok! A kórus nőtagjai. Megszoktam, hogy csak szelíden mosolygó szájakat látok, melyekből a fogak se villannak elő. Itt meg nagyokat tátognak, belátni a mandulájukig. Furcsa, szinte groteszk módon vicces. De a kedvencem az üstdobos. Az is csaj. Folyton beadják vágóképnek. Hátulról, félprofilból látni. Finoman metszett arcél, szolid konty, apró fülbevaló, kecses nyak, törékeny testalkat, látható átéléssel üti a dobokat. Aztán a végén beadják szemből is. A fekete ruháról kiderül, hogy férfizakó, és a bájos arcú hölgy nyakkendőt is kötött hozzá. Imádom!