Olyan a körmöm, mint egy sírjából frissen kikelt zombinak. Persze én nem földet kapartam, hanem lecsumáztam öt kiló epret. Kata lekvárt fog főzni belőle. Majd a kádban áztatom, meg sikálom. Még jó, hogy a hosszú hétvége alatt lesz ideje lekopni az elszíneződésnek. Ha csak nem marad ez a hideg idő, mert akkor ráerősítek még egy kis korommal is, mikor begyújtok majd a kályhába. De a zombihoz akarok visszakanyarodni. Nem is a hasonlatomhoz, hanem egy zombis novellához. Nem álltam meg, hogy ne mondjak kritikát róla. Igazából az piszkált fel, hogy mások hogyan kritizálnak. Mint a múltkor is. Érzékeny vagyok a minden finomságot nélkülöző bírálatra.
Mondjuk nem tudom mi lesz velem, ha a konzulens/opponens nem bánik majd kesztyűs kézzel a dolgozatommal. Mert én is úgy vagyok vele, mint az Illetékes Elvtárs. Bírom én a kritikát. Csak nem szeretem. Különösen, ha engem kritizálnak. Persze ha mást, az is ki tud akasztani. Mondjuk, ha az egyik írói babérokra törekvő személy bírálja a másikat kíméletlenül és kevéssé konstruktív módon. Talán ez valami buta tanári szemlélet, de a műbírálatnak szerintem nem az az elsődleges célja, hogy saját okosságunkat csillogtassuk, különösen nem relatívan, a másik munkáját fikázva. A kritikának az a szerepe, hogy rámutassunk, a szerző hogyan, mivel tudja még jobbá tenni az írását. Ennek meg nem az a legjobb módszere, ha a kedvét is elvesszük az írástól.
A bírálatra az emberek hajlamosak bezárkózással, hárítással reagálni. Ezért legelőbb is ki kell nyitni őket. El kell fogadtatni magunkat, a véleményünket, hogy azt érzelmi alapon ne utasítsák el. Ennek a legjobb módszere a dicséret. Dicsérni mindig lehet. Nincs az a pocsék írás, amiben ne lehetne felfedezni valami pozitív dolgot. Ha mást nem, a tinta színéről vagy elektronikus verziónál a használt betűtípusról csak tudunk valami jót mondani. Ehhez néha kreatívabbnak kell lennünk mint az író volt, de ez az útja. Elmondjuk, hogy mi tetszett, mi az amit jónak tartunk. Aztán nem azt mondjuk, hogy mi az ami viszont pocsék, hanem arról beszélünk, hogy ami ilyen remek, hogyan lehetne "még jobbá" tenni. Én is lelkesebb vagyok, ha nem egy elrontott dolgot kell helyrehoznom, hanem valami eleve jót csodássá fejlesztenem.
Fecóval mostanában gondban vagyok, ha dicsérni valót keresgélek nála. Nemrégiben hazahozta élete első elégtelenjét. És folyton a számítógépen lóg. Mondjuk már legalább nem farmozik vagy állatkertezik. Áttért a pingvinezésre. Remélem, ez sem tart sokáig. Különösen, mivel ez veszélyes. Valódi pénzzel kell fizetni valami izékért, hogy a játékban virtuális bigyókat kapjon az ember. Nagyon nagy ötlet. Virítsd a lóvét, és cserébe csíkos sapkát rajzolunk a pingvined fejére. Jövedelmezőnek hangzik. Megpróbálok logikai úton rámutatni, hogy ez mekkora átvágás, de azzal az érzelmi helyzettel nehéz mit kezdeni, hogy a haverok pingvinjei mind csíkosban tolják.
4 megjegyzés:
Szerintem, jobb mintha lövöldözőssel játszana.
Mi a fene az a tajcsi?
Tai-csi?
A lövöldözésnél van valami célja, tudja, ha mindenkit kinyírt, akkor végzett vele. Ezeknél a vackoknál sosincs vége. Nincs a jétékoknak egy célja, amit elérve befejeződik. Olyanok mint az élet. Függőséget alakítanak ki, és elfelejted, hogy ez csak egy játék, és eldöntheted, akarsz-e játszani vagy sem.
T'ai chi ch'uan, taijiquan, magyarul Tajcsicsuan. Röviden Tai-chi, T'ai chi, Taiji, attól függően, melyik átírást használjuk. De lévén a kínai idegen írásrendszer, a hatályos helyesírási szabályok szerint magyar nyelvre fonetikusan kell átírni.
Nem szeretem a kinyírós játékokat. Stratégiaival szoktam játszani. Van kedvencem, évek óta nyüstölöm. Egy lövöldözős is van, amit kedvelek, de nem viszem tulzásba.
Martes
Én nagyon rég játszottam ilyesmit, Return to Castle Wolfenstein volt a neve, távcsövessel kellett leszedegetni az SS katonákat. Nem az a "rohanok és lövök mindenre ami mozog" jellegű játék volt, inkább olyan lopakodós, megtervezős, gondolkodós, kivárós. Majd ráállítom a gyermeket, ne már, hogy gázos pingvinekkel nyomuljon. :)
Megjegyzés küldése