A jóság ára

A múltkor háborogtam tesómnak, hogy mintha vonzanám a trollokat, minden önértékelési zavaros tetű rajtam akarja kiélni az elfojtott agresszióját. Én próbálom fenntartani a lélek harmóniáját, de ha egyszer elszakad a cérna, nagyon goromba tudok lenni. Meséltem neki, hogy a lejmolók messziről kiszúrnak maguknak, pedig nem szoktam adni, csak olyannak, akit már látásból ismerek, és nem a járókelőket zaklatja, hanem mondjuk ücsörög a törzshelyén, a boltajtó mellett. Ez meg jön a dumával, hogy csak 200 Forintot, mert ma még nem evett, és kenyérre kell. A múlt hónapban még szegény erdélyi volt, aki vonatjegyre gyűjtött, hogy hazamenjen. Persze elméletileg a kettő nem zárja ki egymást, hogy valaki vonatozni is akarjon, meg enni is, de bennem valamiért az a kép él az erdélyi magyarokról, hogy koldulni nem jönnének az anyaországba.

Aztán a piacon múltkor az árus. Azt mondja nekem, hogy ne válogassak az almából, vigyem a csúnyábbat is, mert ha kiszedem a szépeket, akkor azokat már ki fogja majd megvenni. Aztán meg volt sértődve, mikor a kezébe nyomtam a félig telt zacskót, és mellette lévőt megkérdeztem, hogy nála lehet-e válogatni, majd az igen válasz után attól vettem almát. Az ellenőrnek meg rácsaptam a kezére, mikor megfogta a pénztárcámat, amiben felmutattam neki a bérletet. Mondtam, hogy kérje, és akkor kiveszem a tokjából, de ha még egyszer hozzányúl a pénztárcámhoz, eltöröm az ujjait. Az öregasszonyt meg elküldtem melegebb égtájra, mikor dohogott, hogy magam mellé tettem a táskámat az ülésre, és így elfoglalom előle a négyes ülés másik menetirányba néző székét. Közöltem vele, hogy több mint a férőhelyek fele még üres, nyugodtan ülhet máshová, vagy ha ragaszkodik ehhez a helyhez, akkor menjen arrébb, hogy fel tudjak állni, átülök én máshová, de az kizárt, hogy mellém üljön, amíg tisztességesen le nem zuhanyzik, és nem vesz fel olyan ruhát, ami idén már ki volt mosva.

Tesóm csak vigyorgott, és mondta, hogy biztos lehetek benne, nem véletlen választanak ki maguknak. Olyat akarnak kiszúrni, akivel szenyózhatnak. Ennek megfelelően, meglehetős pontossággal ki tudják választani a tömegből a "jó" embereket. Mert az fog pénzt adni, az hagyja magát ugráltatni, csesztetni, aki nem gondolja magát felsőbbrendűnek, nem nézi le a többieket. Van benne szeretet az emberek iránt, meg némi elnéző türelem. Mondtam, hogy bakker, akkor ezek jól benézték, de tesóm tiltakozott. Szerinte ott van bizony bennem az a jó, csak nem feltétlen vagyok hajlandó megfizetni a jóság árát. Mondom, basszus, ilyen durva ára van a jóságnak? Hogy az embernek hagynia kell magát cseszteni mindenféle kreténtől?

Tesóm megint nagyon vigyorgott, és azt mondta, hogy gyakorlatilag igen. Ha nem is kell eltűrni mindent, el kell fogadni az embereket gyarlónak, düh és bosszankodás nélkül, és továbblépni elnéző mosollyal, mellőzve minden bírálatot. Az elfogadás ára pedig az lesz, hogy mintha céltáblát akasztottam volna a nyakamba, kinéz magának az összes kretén, hogy rúgjon egyet rajtam. De ha megtanulom elviselni azokat az apróságokat, amiket nem lenne muszáj, az olyan nagyobb dolgok sem fognak majd felzaklatni, amelyekkel szemben egyébként nem tudnék mit tenni. De ne izguljak, ha nem megy még profin, erre csak válogatott szentek képesek. (Válogatottak, mert azok közül sem mindegyik képes rá, ugyanis ehhez nem elég egyszerűen szentnek lenni.)

Aztán még afelől is megnyugtatott, hogy neki is van még mit gyakorolni. A múltkor szált le a vonatról. A zsúfolt kocsiban sűrű sorban vonultak az emberek a vagonajtóhoz, mikor az egyik fülkében meglátott egy türelmetlen nyanyát. Az simán elengedett másik harminc leszállót, és pont tesóm elé akart betolakodni. Villámgyors mozdulattal kidugta szatyorkáját a folyosóra a tesóm előtt haladó és tesóm közé. Tesóm meg azzal a lendülettel, kéjes gyönyörrel odakente a térdével a szatyrot a fülke ajtajához. Valami ropogott benne, morgott is a mámi, hogy jajistenem, törékeny, tesóm pedig udvariasan elnézést kért. És javasolta a néninek, hogy vigyázzon a holmijára nagyon, nehogy összetörjön, mert manapság csak úgy rohannak az emberek, és nem is néznek a lábuk elé.