Sose bírtam, ha irányítani akartak. A főnökeimmel általában nincs bajom, az nem zavar, ha feladatot kapok, különösen, ha célt tűznek ki elém, és rám bízzák, hogyan érem el. Az zavar, ha befolyásolni akarnak, ha manipulálnak. Egy főnök utasítást adhat, megmondhatja, hogy mit csináljak. Stílus kérdése, hogy ezt milyen udvariasan vagy gorombán teszi. Én meg eldönthetem, hogy akarom-e csinálni, vagy felmondok. Mindenki más csak kérhet, ha szeretné, hogy tegyek meg neki valamit. Stílus kérdése, hogy ezt milyen udvariasan vagy gorombán teszi. Én meg eldönthetem, hogy hajlandó vagyok rá, vagy sem. Van, aki nem a főnököm, és kérni sem akar. Mert az méltóságán aluli, vagy tudja, hogy hiába, úgysem tenném meg, vagy csak így szórakoztatóbbnak találja a dolgot.
Ezért aztán bonyolult manőverekbe kezd. Megtévesztő információkkal lát el, valótlan tényeket állít, nem létező érzelmeket színlel, vagy másokról állítja, hogy ilyesmiket tesznek. Nyíltan vagy passzívan agresszív, fordított pszichológiát alkalmaz, igyekszik kibillenteni a lelki egyensúlyomból, megpróbál belekényszeríteni egy általa kijelölt szerepbe. Apa beteg, kicsim, pihenni akar, és apa hiába nyújtja felém a kezét, elrángatnak mellőle. Ne rosszalkodj, Apa fentről néz, és nagyon szomorú, hogy így viselkedsz. De én érzem, hogy Apa mosolyogva néz le rám, és bíztat, hogy szaladjak csak, csináljam tovább, ami másnak rosszaság, mert Apát biztosan nem idegesíti, ha én örülök valaminek.
Az iskola csodás volt, régimódi, tágas épület, gyönyörűen felújítva. Az igazgató egyfolytában mesélt, miközben körbevezetett minket. Janival kézen fogva követtük. A vonatról leszálva fogta meg a kezemet, azt mondta, kissé elveszve érzi magát, és ez biztonságérzettel tölti el. Meg nem ártana adni kicsit a látszatra, elvégre jegyesek vagyunk, vagy mi. Többször el akartam húzni a kezemet, de mindig megszorította, én meg ráhagytam. És az iskolában bolyongva már nem is bántam annyira, mert elbizonytalanodtam. Tetszett a hely, tetszett amit az igazgató mondott a pedagógiai programjukról, el tudtam képzelni magam, hogy naplóval a hónom alatt, ezeken a folyosókon megyek órára. És ez megijesztett. Úgy jöttem ide, hogy egy csínytevésnek gondoltam az egészet, eljátsszuk a jegyespárt, és aztán hazafelé jót nevetünk majd az egészen.
A ház egyenesen lenyűgöző volt. A város szélén, egy ligetben állt a régi parókia épülete, egy romos templom oldalának támaszkodva. Az erdei templom több, mint száz éves. Valamikor favágók jártak ide vasárnaponként misét hallgatni, de idővel a város egész idáig terjeszkedett, a templom előtt fordul meg a helyijáratos busz. A templomot nem tudták még felújítani, de a parókiát nagyon szépen rendbe tették. Igyekeztek minél jobban megőrizni a régies jellegét, középen meghagyták a hatalmas cserépkályhát. A konyha és a fürdő viszont nagyon modern lett. Olyan szinten szép volt az egész, hogy beleszédültem.
Azt mondtam, csak elfáradtam, de remegett a lábam, és hányingerem lett. Mintha a nyolcadikos farsangkor kalóznak öltözve a csajokkal berontanánk egy ékszerboltba, vizipisztollyal hadonászva, visítva, nevetve közölnénk, hogy ez egy rablás, mire az eladó kipakolná elénk a pultra a brilliáns, zafír meg smaragd nyakékeket. Ez az iskola, ez a szolgálati lakás olyan csábítást jelentett, hogy fizikailag rosszul lettem tőle. Megijedtem, hogy képtelen leszek ellenállni. Pedig képes lettem volna. Ha Jani csak egy kicsit is erőlteti, ha a legparányibb nyomást gyakorolja rám, hogy szándékom ellenére belerángasson.
De csak aggodalmat láttam rajta, mondta, hogy sápadt vagyok, üljek le. Vizet hozott, kikísért a friss levegőre. A tornácon ülve hallgattam, hogy az igazgatóval a festéket szidják, hogy a kipárolgó oldószertől elkábul az ember, és hogy alaposan ki kellene szellőztetni, mielőtt bárki is beköltözik. Aztán az igazgató autóval kivitt minket a vasúthoz, abban maradtunk, hogy átgondoljuk, és pár nap múlva telefonálunk, és ha érdekel minket az állás, akkor újra eljövünk. A vonaton nem beszélgettünk, némán bámultam kifelé az ablakon, majd Janinak dőltem, és elaludtam a vállán.
4 megjegyzés:
Panaszkodnék, hogy ennyi hónap után mindig újra el kell olvasnom az összes részt, hogy képben legyek a sztorival. De ha egyszer rászánom magam és belekezdek, hasítom a szöveget, mert visz a cselekmény. Azért mégis, nem lehetne, hogy ennél kicsit kevesebbet kelljen várni a folytatásra??
Megpróbálom összekapni magam, amikor belefáradtam a fordításba, majd folytatom. Bár már beígértem egy cicás posztot is.
Fogalmad sincs, milyen jó a semmittevés.:p
Egyszer kipróbálom, ha lesz majd egy kis időm. Biztos jó lehet a semmittevés, csak azt nem értettem soha, honnan tudják az emberek, hogy végeztek, hogy elkészültek vele. :-))
Megjegyzés küldése