Párkapcsolati nehézségeket okozhat, ha eltérőek az érzelmi igényeink. Az egyik fél úgy érzi, hogy részéről igazából minden rendben van, ő szereti a másikat, és nem is nagyon érti a problémát. Vagy, ha érti, mit mond a másik, azt nem tartja reálisnak. A másik fél panasza pedig kétféle is lehet. Mondhatja, hogy a társa nem szereti őt eléggé, nem viszonozza az érzelmeit azonos hőfokon, vagy pedig érezheti úgy, hogy az túlzásba viszi a ragaszkodást, érzelmeinek intenzív megnyilvánulásai már nyomasztóak, szinte fojtogatja a szeretetével. Fentiek megértéséhez két pszichológiai elméletet ismertetek. Az egyiket Lux Elviránál olvastam, a Női szerepek című könyvében, a másikról találtok anyagot az interneten, ez az öt szeretetnyelv.
A libikóka lényege, hogy egy párkapcsolatban a szeretet iránti "éhségünk" nem állandó, azt befolyásolja, hogy partnerünktől milyen régen és "mekkora adag" szeretetmegnyilvánulásban volt részünk. Egyénenként változik, hogy kinek mekkora "dózisra" és milyen időközönként van szüksége az érzelmi komfortérzéshez. Ha hiányérzetünk támad, akkor megpróbáljuk a másiktól megszerezni a "szükséges mennyiségű" szeretetet. Erre a több stratégia is létezik. Kapcsolatok kezdetén, az "őszinte szerelem" időszakában a leggyakoribb módszer, hogy szeretetet adunk, amit a másik "automatikusan" viszonoz. A "tisztességes kereskedelem" modellje alapján "értékarányos csere" zajlik, kb. az adott szeretetmegnyilvánulás mértékében kapunk viszont szeretetet.
Azonban ezzel mi csak a "hiányt pótoltuk", most kerültünk nullhelyzetbe, míg a társunknál "többlet" halmozódott fel. A gond az, hogy ezek után ismét nálunk fog a hiányérzet hamarabb jelentkezni. Beindul egy ördögi kör, melyben folyton mi kezdeményezzük a "szeretet cserekereskedelmét". Nálunk a "szeretet áru" mennyisége az éppen csak elegendő és a túl kevés közt ingadozik, miközben a másiknál túlzott mennyiségben halmozódik fel a tőlünk kapott "áru". A "raktározási problémák" miatt ő szeretne kisebb méretű "szállítmányokat" kapni, és azokat is ritkábban. Hogy csökkentse a "kereskedelem volumenét", ritkábban és kisebb mennyiségben kínál "árut", ha pedig mégis erőltetjük a "kereskedelmet", küldözgetjük "fizetés nélkül is" a szeretetcsomagokat, akkor ennek következtében módosul az "árfolyam", és már "mennyiségében kisebb" viszonzást kapunk.
Ezzel gyakorlatilag "leértékeltük" az árunkat. Most már folyamatosan nagyobb mennyiséget kell "szállítsunk", melyért cserébe kisebb adagokat kapunk. Ezzel nálunk a hiány, a másiknál pedig a többlet fokozódik, felborul az egyensúly, elbillen a libikóka. Érzékenységtől függően az egyik fél kiborul. Vagy én fogom a másik szemére hányni, hogy már nem szeret, mert nem viszonozza megfelelően az érzelmeimet, vagy a másik fog panaszkodni, hogy túl intenzívek vagyunk, besokall tőlünk, úgy érzi, hogy nem hagyjuk élni, rajta lógunk és a vérét szívjuk. A helyzet a mi hátrányunkra volt egyenlőtlen (mi kaptunk a csere során kevesebbet), mégis mi fogunk megsértődni mindkét esetben. Sértettségünkben beszüntetjük a "szállításokat".
Nálunk komoly hiányállapot alakulhat ki, de megfelelő ideológiával ezt elfogadjuk, és tűrjük. A másiknak egyébként is bűntudata van, és a neheztelésünk miatt gyorsan fogynak a "tartalékai". Hamarosan megjelenik nála is az érzelmi "hiányhelyzet". Megkísérli a "kereskedelmi kapcsolatokat" helyreállítani, békülni akar, és jószándéka jeléül egyoldalúan "felújítja a szállításokat". Ideológiától függően ezt előbb vagy utóbb elfogadjuk, és mi is viszonozzuk. Csak előfordulhat, hogy ez már nem az "őszinte szerelem" időszaka lesz, hanem játszmázunk, és "árut tartunk vissza", megpróbáljuk tudatosan befolyásolni az "árfolyamot", hogy a másikat nagyobb mennyiség szállítására kényszerítsük.
Emiatt előfordulhat, hogy a libikóka az ellenkező oldalra billen el. A játék megismétlődik, csak az ellenkező irányba. És időközben új stratégiákat is dolgozunk. Ha szeretnénk többet kapni, akkor ezt nem úgy próbáljuk elérni, hogy többet "szállítunk", várva az "igazságos viszonzást", hanem ellenkezőleg, csökkentjük, beszüntetjük a "szállításokat", szándékosan elbillentve a libikókát, hogy a másik próbáljon meg "nagyobb szállítmányokkal" viszonzást elérni nálunk. A dolog viszonylag jól működik, ha azonos képességű játékosok hosszú távon egyensúlyban tartják a "kereskedelmi mérleget", vagy az egyik fél ideológiai alapon, a "szeretetáruért" cserében másfajta árucikkre, "erkölcsi nyereségre" tesz szert. Ekkor is van egyensúly, csak más természetű.
A helyzet természetesen lehet bonyolultabb. A "kereskedelem" lehet több oldalú. Bevonhatóak más "szállítók" is. A kapcsolaton kívüli partnerek (szerelmi három-, négy-, sőt sokszögek), vagy eltérő természetű áruk szállítására a rokonok, ismerősök (gyerekek, szőlők, testvérek, barátok, szomszédok, munkatársak stb.). De gyakran megesik, hogy az egyensúly hosszú távon még a "kereskedelmi kapcsolatok" bővítésével, még további "szállítók" és "árucikkek" bevonásával sem teremthető meg. Ekkor az "egyezményeket felmondjuk", a kapcsolat megszűnik.
A másik elmélet az öt szeretetnyelvről elolvasható az első bekezdésben lévő linken. A lényege, hogy alapvetően ötféle módon fejezzük ki a másik iránt érzett vonzódásunkat. Az is problémát okozhat a "kereskedelemben", hogyha nem azt a típusú "szeretetárut" szállítja a másik, amire nekünk igényünk van. Szép szavakat kapunk, ajándékokat, pedig mi több időt szeretnénk eltölteni a másikkal, és azt, hogy tettekkel is mutassa ki, fontosak vagyunk számára. Ne hozzon virágot, nem kell a duma, hogy így szeret meg úgy szeret, csak öleljen át, beszélgessen velünk fontos dolgokról, és néha igazán kivihetné a szemetet ő is, vagy elmosogathatna, ha látja rajtunk, pocsék napunk volt. De ha nincs kedve dolgozni, az sem olyan nagy baj, de legyen ott velünk, mondjuk amikor kapálunk a kertben, legalább egy széket hozzon ki, és üljön oda. De ne hozzon már könyvet magával, mert akkor csak fizikailag van jelen.
Ami vicces (lenne, ha nem lenne húsbavágó), hogy közben a másik is rosszul érzi magát, mert tőle aztán igazán otthagyhatnánk rohadni a mosogatóban az edényt, és nyugodtan menjünk el a haverokkal bulizni nélküle is, de az nagyon fáj neki, hogy sosem mondjuk, szeretjük őt. A fülünkbe súgja "szeretlek", és néha válaszolunk, hogy "én is", de ő a "szeret" igét akarná hallani, ami mintha égetné a mi szánkat, mert tendenciózusan kerüljük a használatát. És amíg ő nagy gonddal választja ki a nekünk tetsző, hozzánk illő ajándékokat minden alkalomra (és néha alkalom nélkül is ad apróságokat, mikor csak úgy eszébe jutunk, de mi persze nem szoktunk ilyet csinálni soha), addig mi meglehetősen ötletszerűen ajándékozunk, sokszor olyasmit, amit aztán végül mi fogunk használni. Ez azért elég figyelmetlen és önző dolog részünkről, nem? Most akkor ki szeret jobban kit?
20 megjegyzés:
Sok igazság van ebben az írásban.
De az a nagy mázli, hogy a szeretetnek számos formája van - nemcsak a fent említettek - és az emberek is sokfélék, akik gyakorolják. Ha teljes képet akarunk kapni a témában, akkor meg kell említeni, hogy sokszor már az hatalmas öröm és kielégülés, ha az ember szeretetet adhat - függetlenül attól, hogy mit kap vissza. Létezik egy olyan lelkiállapot, amikor úgy szeretsz, hogy csupán ettől boldog vagy és elégedett. Úgy adsz a másiknak, hogy Te vele tudsz örülni. Ha látod, hogy boldog a másik, már Te is a fellegekben jársz.
Persze, a szülőnek a gyereke iránt érzett szeretete, főleg amíg a gyerek egészen kicsi, az olyan, hogy nem igényli változatos jeleit az érzelem viszonzásának. Főleg mivel életkorilag ez nem igazán várható el. Testvérek közt is előfordul az önzetlen szeretet. Amiről írtam, az leginkább a párkapcsolatokra jellemző. Nem zárom ki, hogy létezik a szerelemnek a viszonosságot nem igénylő formája, de ez inkább csak az első néhány hétben lehet jellemző. Ha ennél tovább tart, akkor vagy iszonyatosan magas szellemi szinten lehet az illető (gyanítom ez elég ritka), vagy pedig arra utal, hogy ez az érzelem kórósnak mondható.
Egy bonyolult érzelmi kapcsolat a szerelem. Kémiai anyagok is befolyásolják, hogy kinek mikor merre billen a mérleg. Sok kapcsolatban függő viszony alakul ki, mert az állandó "kapás" miatt frusztrálódunk. Nem tudjuk megfelelőképpen szeretni a másikat, viszonozni a sok "adást", így dühösek vagyunk a másikra, beszélgetés helyett. Egy hosszú ideje tartó kapcsolatban ilyenkor úgy érezhetjük, hogy a másik nem is ismer, hisz nekünk nem erre van szükségünk, nem így kell bennünket szeretni. Ilyenkor hisszük azt, hogy a másik "önző". Pedig nem erről van szó, pusztán nem tudunk megfelelően kommunikálni egymással. A túl sok elvárás érzése kerítheti hatalmába a másik felet, pedig pusztán csak "jól" kéne szeretni a másikat. Érdekes gondolatokat feszegetsz.
Ahogy mondod, a kémia. Meg a holdfázis. Nem viccelek, tudományos igényű megfigyeléseket végeztem, de tényleg. :) Aztán az otthonról hozott mintáink, a hülye filmekben látott dolgok, a korábbi tapasztalatok, az aktuális hangulatunk, hogy aznap mi volt a munkahelyen, milyen ételeket ettünk az utóbbi időben, az időjárás, az évszak, a rajtunk lévő ruha, az egészségünk, ez mind, mind befolyásoló tényező. Én csak kiemeltem két dolgot, amire elméletileg lehet ráhatásunk, ha odafigyelünk rá.
Azért mondom, hogy elméletileg, mert a kommunikációról is tudjuk, hogy mennyire fontos, van is egy csomó elképzelésünk, hogy ezt hogyan kell megfelelően, okosan, higgadtan, asszertív módon stb., aztán mikor odakerülünk, akkor kivörösödött arccal, halántékon kidagadó erekkel, az agyvérzést kockáztatva üvöltözünk egymással. :)
Ugye nem azt akarod mondani, hogy a párkapcsolat alapja nem lehet igazi szeretet?
Lehet, hogy rengetegszer, csak ez az üzletszerű szeretet koldulás dominál. De ez nem azt jelenti, hogy csak így lehet.
szerintem ez az "üzletelés" csak egy nagyon képletes megfogalmazása a szeretetigény "mennyiségének".
Nem teljesen tiszta számomra, hogy milyen az "igazi" szeretet, de arra akartam utalni, hogy a teljesen vegytiszta önzetlen szeretet ritka mint a fehér holló. Egy párkapcsolatra (normális, egészséges, jól működő kapcsolatról beszélek) az a jellemző, hogy viszonosságot kívánunk.
Igazad van, ez messze nem tökéletes, mert ha én beleszeretek valakibe, a legjobbat akarom neki, igyekszem a kedvében járni, lehozom a csillagokat az égről, meg még a szemetet is kiviszem, főzök rá, néha még mosogatok is, de nem vagyok teljesen önzetlen. Cserébe elvárom, hogy ő is viszontszeressen, és ezt ki is mutassa, mondjuk többek között azzal is, hogy kimos, kivasal rám, néha ő is mosogat, nem csak elsírja a bajait, hanem meghallgatja velem mi történt, odafigyel rám. Tudom, ez alantas és önző dolog tőlem, de ezek az én korlátaim. Ha ezt a viszonosságot nem kapnám meg, úgy érezném a párom csak kihasznál, és ezzel méltatlanná válna a szeretetemre, rögtön kiszeretnék belőle.
És még olyan téveszméim is vannak, hogy ha valaki úgy szereti a másikat, hogy saját magát feladja, csak a párjának él, cserébe semmit nem vár el tőle, és az sem zavarja, hogy nem is kap semmit, kiszolgálja a másiknak nem csak az igényeit, de minden szeszélyét és hóbortját is, míg az őt jó esetben levegőnek nézi, rosszabban meg megalázza, szóval az ilyen isteni tisztaságú, éteri, önzetlen szeretetet és súlyos személyiségzavarnak, önértékelési problémának gondolom. Biztos nagyon földhözragadt vagyok.
A párkapcsolatnak szerintem nem elég egyetlen "alap". Azt mondják, ez olyan mint egy négy lábú asztal:
1. láb: a közös érdeklődés, időtöltés, mindaz amit együtt csinálnak,
2. láb: a közös értékek, a vélemények, célok, ezek összeegyeztethetősége,
3. láb: a közös.ülés :), az intimitás, a fizikai vonzódás, a szex,
4. láb: a közös életvitel, az anyagi erőforrások és a feladatok megosztása.
Három lábon veszélyesen billeg, ha pedig csak két láb marad, akkor tutira felborul. Szóval az "igazi" szeretet, legyen akármi is az, szükséges de nem elégséges feltétel egy stabil, kiegyensúlyozott, boldog párkapcsolatban.
És Fetisa jól látja, ez az üzleti modell, csak egy hasonlat, egy illusztráció, nem véletlen van tele a bejegyzés idézőjelekkel. Egy kapcsolat nem ilyen, hanem hasonlóan működik. Biztos lehet ezt másképp is, de azért Lux Elvira libikóka-hasonlata elég jól leírja, hogy a többségünk hogyan kezeli ezeket a dolgokat.
Én ezt nem "szeretet koldulásnak" nevezném, hanem két ember kölcsönösen előnyös kapcsolatának, melyben mindketten jól érzik magukat, mert olyasmit adnak egymásnak, amire a másiknak igénye van. Mióta világ a világ, ez az emberi kapcsolatok alapja. Te gyümölcsöt hozol nekem a fáról, én meg bolhákat kurkászok a bundádban. Én riasztalak, ha ragadozó közeleg, te megmutatod, hol találok ivóvizet.
Én is képletesen értettem az üzletszerűt meg a koldulást, csak lusta voltam idézőjelbe tenni.
Ha jól megerőltetem a memóriám az exeimmel nekem is hasonló volt a szitu. Most csak azért élem bele magam ilyen nehezen ezekbe a helyzetekbe, mert a jelenlegi kapcsolatomban max. arra kell figyelnem, hogy én is eleget tegyek bele. Mert a párom csak pakol, csak pakol... Közben meg nem látom rajta, hogy kevesellné, amit tőlem kap. Biztos ez utópisztikus, de nekem most ez a természetes, mert ebben vagyok.
A párod egy angyal.
Vagy egyszer valaki elhitette vele, hogy ő kevesebbet ér mint mások.
(Azért most kicsit irigykedek.) :)
:) Szerencsére, nem hiszi, hogy keveset ér. Biztos az is sokat segít neki, hogy nagy és szerető család veszi körül.
Tudom, inkább a saját gondolatokat szereted. Ez az idézet nagyon idevág:
"Abban a pillanatban, amikor a szeretet elkezd mérni és súlyozni, nyomban eltűnik, és csak keserű emlék marad utána."
Mikhail Naimy
Nem tudom, ki az a szeretet, és mit miért csinál, de mi emberek folyton mérlegelünk és súlyozunk. Mert így működik az agyunk. Ha azt mondjuk, hogy nem mérlegelünk, akkor is mérlegelünk, csak az egyik szempontot annyival fajsúlyosabbnak gondoljuk, hogy szerintünk nincs is szükség mérlegelésre. Ettől függetlenül a mérlegelést mindig elvégezzük.
Tipikusan női bejegyzés. :)
Egy írástechnikai feladat ugrott be róla: Száz szóban írjunk szerelmes levelet.
Ilyent csak nő ad fel, kapásból kihagytam, mert:
Vagy szerelmeslevelet írok, de eszem ágában sincs a szavakat számolgatni.
Vagy leírok száz szóban valami sódert, amitől azt remélem, hogy a nő szétteszi a lábát.
Ez olyan, mint a szerelmes vers. Létezik szebbnél szebb, de az is biztos, hogy szerelmesként képtelen vagyok rímeken agyalni, mert, ha rá gondolok a „szeretlek” szón kívül csak hebegni tudok.
pályaudvaron
félhomályban cselleng a hó
állok
e hajnal oly fakó
pórusaimba somfordál a dér
a vágány süket soha nem mesél
kába a galamb, kuncsorgó veréb
gyermek mereszti álmatag szemét
munkás ballag, jobbjában kalapács
keréken villan a szikratánc
baktat egy legény, lány didereg
a hangszóró némán rezeg
kanyarban mozdony hömpölyög, fölötte pernye pörög
lelkeket szül bádogoldalán
siet mellettünk tucatnyi árny
az idő megáll, ajkán lágy mosoly
nézlek
nézel
valahol
hárfa szól
Martes
Tipikusan szexista megjegyzés. :))
Ez a vers rímek nélkül is jó.
Nem volt egyértelmű, hogy saját, ezért rákerestem a neten. Egy másik verzióban találtam meg:
Pályaudvaron
Írtad: „érkezem” és elakadt a szó…
Állok…
e hideg oly fakó.
Pórusaimba somfordál a dér
a vágány süket, soha nem mesél…
Kába a galamb, kuncsorgó veréb,
gyermek mereszti álmatag szemét,
munkás, jobbjában kalapács,
keréken, pergő szikratánc.
A hangszóró némán rezeg
ballag egy legény, lány didereg.
Gőzös közeleg, zajtalan,
várom,
vacogva,
hangtalan…
Lelkeket szül bádogoldalán
suhan mellettünk tucatnyi árny
ajkukon méla lágy mosoly
ölelsz
ölellek…
hárfa szól
valahol.
Ez nekem jobban tetszik, valahogy "szerelmesebb". :)
Hm. Kis Herlock Sholmes. :)
Hol találtad meg? Saját, hogy megtaláltad a neten azt jelenti, nem pályázhatok vele. Mivel nem vagyok költő, minden versem mindig variálom, amíg úgy nem vélem, talán jó. Ebbe szándékosan nem akartam szerelemre utaló cselekedetet írni, azt akartam, hogy a hangulat tükrözze. Nagyon régi, a nő azóta elvált, újra férjhez ment. :)
Martes
Nem én vagyok serlok, hanem a gugli. És már nincs kint a tárhelyen, bezárt az az oldal, csak a gugli kessből sikerült előcsalni a törölt verziót. És ez úgyis másik verzió, szóval pályázhatnál vele. Illetve még egyszer át kell majd írnod, mert most nálam publikáltad. :)
A nő is régi, a vers is régi, de Juhász Gyula verseivel is ez a helyzet, szóval ez nem baj. De a nővel együtt a szép verssorokról nem kell lemondani. Érdekes, hogy ebben a verzióban felfedeztem a rímeket, a tördelés ellenére, aztán így persze abban is amit te tettél ide fel. Nem mondom, hogy némelyik szón nem lehetne igazgatni, meg a vesszőket megnézni, hogy ott vannak-e, ahol kell, de nem véletlen néztem utána, hogy saját-e, mert "gyanúsan" profi ez a vers. Nagyon jó.
Tudom, a kritikába mindig kell fűzni dicséretet, fényezni a tag lelkivilágát, nehogy depis legyen. :)
De én már kinőttem a depit, csak néha jön elő. :)
Egyébként egy jó szerkesztőre valóban szükségem volna, csak sokba kerül.
Martes
Kritikát nem írtam, nem bökte semmi annyira a csőrömet, hogy szóvá tegyem.
Jó szerkesztőt nem tudok ingyen, én csak amatőr vagyok (95% amatőr, 5% profi, mert már kaptam pénzt egy könyv szerkesztéséért), de ha érdekes a történeted és megfog, akkor átnézem, csak ugye azon a szinten ahogy tudom, meg rohadt lassan dolgozom. :)
Még nincs könyvem, csak pár novellám, és egy kisregényem, valamint két drámám. Szerintem, nem igazán érdekelnek, más világban élsz, ha én kitárom az ablakom, nem látok se zombit, se vámpírt, csak keserűséget. Márpedig a fiatalok jobb szeretik a kacagást, szerelmet, és a kalandot. Megpróbálok mindent írni, minden korosztálynak megfelelni, de magamat megtagadni képtelen vagyok.
Még egy kis ízelítő:
Nem a város vonzott, nem a tömeg, nem a kalandvágy. Inkább valami kimondhatatlan.
Néha az embernek nincsenek konkrét céljai, csak hangulata, és ez a hangulat levegőt, szabadságot igényel. Mellőzi a falakat, nekilódul a nagyvilágnak. Nem tudja, miért, nem tudja hova, csak menni akar. Menni, menni, sietni, rohanni, el a megszokottól, a házaktól, emberektől, fáktól. El messze a Föld peremére, és ordítani. Szabad utat engedni mindannak, ami belé szorult, amit visszafojtott, ami feszített, amit nem lehetett kiadni. Olyan ez, mint amikor a magányos farkas felrohan a legmagasabb oromra, keserű fájdalommal vonítani a Holdat.
Nem láttam a kirakatokat, táblákat, nem láttam a fényt, a homályt. Nem hallottam az autókürtöt, amikor elé toppantam, nem érzékeltem a kabátom rángató prostituáltat, a sikátorban visszhangzó ökölcsapások hangját csak mentem, mentem, gyalogoltam. Sötét léptekkel tapostam a flasztert, amíg egy tömeg le nem döntött a lábamról.
Feltápászkodtam. Mi ez? Ember? Volt. Fölé hajoltam, orrba vágott a tömény alkoholszag. Erőlködve emelte fejét, mámortól üveges szemekkel pillantott rám. Elernyedt, koponyája tompán koppant a mocskos járdán. Oldalra billenő szájából fanyar váladék buggyant ki, ismerős illat. Motyogott valamit, álomba zuhant. Felpillantottam. Beléptem az ajtón, ahonnan kitámolygott.
Megtorpantam szokni a füstöt, aztán elindultam a pulthoz. A kurvásra sminkelt lány tekintélyes labdáit a sörvágányra helyezve, követelményeknek megfelelő kihívó mosollyal dorombolt: „Mit iszik?” Korsóra mutatva csodálkoztam rá alig fedett cipóira, betűztem a tetovált feliratot: „Mimi”.
Előttem hűvös löttyel, a szemközti tükörből fürkésztem a helyiséget. Sarokasztalnál magányos majompofa bűvölte a konyakosüvegét, a mellette lévőnél két tag fogott közre egy ledéren öltözött nőt. A jobboldali szerelmes tekintettel karolta át, amíg a baloldali… Lehajoltam az ujjaim közül kicsusszant érméért, bepillantottam az asztal alá. Igen, jól sejtettem. A baloldali pasi ujjai a nő bugyijában ficánkoltak, a hölgyemény karcsú csuklója pedig, a hím nadrágjában szánkózott.
A többi asztalnál ücsörgők harsányan csevegtek a fociról, valamint egyéb számomra érdektelen témáról. A sarok két falán pár méternyi szakaszon hiányzott a falvédő léc, valamikor ott volt a zongora. Kis nosztalgiával gondoltam a cingár fiúra, aki konyakért játszotta el az akkor velem szemben ülő szőke szépség kedvenc dalát. „Minden asszony életében van egy pillanat…” Maszatos virágáruslány lépett az asztalhoz, vásároltam tőle egy szál vörös rózsát, és a nő tekintetéből, szeme csillogásából tudtam, éjjel az ágyában leszek. Lánya a másik ágyon, férje pedig, egy laktanyában szunnyadt.
Mimi a sörtől latyakos deszkalap túlsó végén ülő kalapost szolgálta ki, aki ugyancsak üveges sört kér. A tükör alatti hűtő alsó polcához le kell hajolnia. Nyújtott lábbal, egyenes derékkal tette, mélyen, ahogy azt egy lepusztult lebujban illik. A vérvörös tanga, combközti lágy hullámainak látványa benne foglaltatott az osztályon aluli csehó osztályon felüli áraiban. A mustrából a bejárati ajtó csapódása zökkentett ki.
A bagófüstben egy lány állt.
Ennivalóan csöpp leány, talpig feketében. Tizenhat-tizennyolc lehetett, izgalmas idomokkal, angyalian gyönyörű pofival. Bőrruhájának felsőrészét mély dekoltázs hasította, testre simuló nadrágján csupán díszként feszült a tenyérnyi vastag fényes öv. Magas sarkú csizmáját, szinte a lábára festették, haja akár Kleopátráé, de élénk ultramarin színénél csupán a szeme kékebb.
Martes
Hadd döntsem majd el én, hogy mi érdekel engem! :) Kommenteltél a Sunset Limitedről írott postomhoz, gondolom el is olvastad, és feltűnhetett, hogy abban se sok zombi meg vámpír volt. :))
Tetszik amit és ahogyan írsz. Szólok egy adminisztrátornak, hogy nézze meg, és ha neki is tetszik, kapsz egy meghívót egy zárt fészbukos csoportba, műfordítók, szerkesztők, írók, költők és kiadói munkatársak közé. Megy a hülyeség is, meg a fordítók nyafognak, lájkoljuk, ha valaki lead egy kéziratot vagy megjelenik egy könyve. Időnként pedig van "házi feladat", adott témára rövid írásműveket postolunk. És beteheted bármikor bármelyik írásod egy doksiba, amire a többiek reagálhatnak. A gyermekmesétől a horrorsztorin át a haiku versformáig minden előfordul. :) A meghívóhoz kell a fészbuk címed, küldj egy e-mailt, jobbra fent a profilomban megtalálod az e-mail címem.
Megjegyzés küldése