(Szak)dolgos napok

Sikerül mostanában hanyagolnom a blogolást, és ez feltehetőleg nem is nagyon fog változni a közeljövőben. Gőzerővel dolgozom a szakdolgozatomon. Ha lecsukom a szemem, akkor hivatkozásjegyzékek futnak előttem, szabályosan formázva. Családnév, vessző, keresztnév első betűje, pont, persze csak ha külföldi a szerző, magyarnál nem kell a vessző. Évszám pont, cím dőlten, pont. De csak ha nem kötetben tanulmány, mert akkor nem dőlt. Akkor utána in, kettőspont, szerkesztők neve, zárójelben szerk, pont, zárójel bezárva, kötetcím dőlten, pont. Kiadás helye kettőspont, kiadó, pont. De ha a gyűjteményes kötet maga is szerepel a jegyzékben, akkor elég rá röviden hivatkozni. És, ha a forrás internetes, akkor a link kell. Meg egy dátum, hogy mikori állapotot használtam. Téboly? Igen, az.

Nem is tudom, mit szórakozok ilyenekkel, mikor nem ez az, amit szeretek. A múltkor kritikát írtam egy könyvről. Elmondtam, hogy mi az erőssége, mi a gyengéje. Na most azt, hogy értelmes dolgot mondtam, vagy hülyeséget, nem nekem kell megítélni, és nem tudom, hányan olvasták az angol nyelvű kötetet, de valahogy azt a tévképzetet keltem másokban, mintha értenék az ilyesmihez. Pedig tudjuk, hogy aki ért hozzá, az csinálja, aki nem, az tanítja, aki meg tanítani se tud, abból lesz a torna tanár. Szóval leszögezném, hogy nem értek hozzá, de szeretem. Ezért aztán a nagy szakdolgozatírás közben azon kapom magam, hogy ketten is küldtek nekem kéziratot, szinopszist, mondanék róla véleményt, én meg ezeket olvasgatom a szakirodalom helyett. Mondjuk ilyet egyszer szoktak kérni, mert én leírom őszintén, aztán többet nem kérdeznek. Az a ritka helyzet, amikor kifizetődik az igazmondás.

Nem írtam a Húsvétról. A kereszthalálról, feltámadásról, megváltásról se, bár ahelyett zajlik a hitvita egy tavaly novemberi post kommentjeiben. Hirtelen a legtöbbet kommenteltek toplistájának az élére ugrott a bejegyzés. Na, szóval nem hitélet. Családi. Voltam anyámnál. Pedig ünnepkor nem szoktam. Kata ment Fecóval az anyukájához, ott fogadni a locsolókat. Én inkább kihagyom a kölnit, így itthon szoktam maradni, de ha Kata mehetett az anyjához, akkor én miért ne? Persze volt nála szag rendesen, meglocsolták a szomszéd gyerekek, de azt mondta, hogy korán reggel lement a dolog, már nem kell félnem. És nem kellett se sonkát, se tojást ennem. Úgyhogy maradtam kicsit.

Csinált zöldborsólevest, grízgaluskával. Olyan volt, mint kiskoromban. A borsóhoz hozzátette, hogy zöld-, mert a borsó az babot jelent. A borsó az meg cukorborsó névre hallgatott nálunk. Én meg jól össze voltam zavarodva a menzán. Amit mellesleg nem szerettem, anyám főztje jobb volt. Lett volna, ha akkoriban is olyan szívesen főz, mint mostanában. De most nem lehetett panaszom, mert isteni volt, ahogy a krumplis tésztája is utána. Kovászos uborkával. Tudja, hogy nem rajongok a húsért, direkt nekem főzte ezeket. Persze láttam a fasirtot is a hűtőben, gondolom az a pasijának készült, de akkor is értékelem, hogy direkt nekem főzött, olyat amit szeretek.

A szakirodalmat is beszámítva, az utóbbi időben többet olvasok angolul, mint magyarul. Ezt helyrebillentendő, esténként a kádban elkezdtem Az éhezők viadala trilógiát (magyarul). Jobb, ha előbb olvasom, mint a filmet megnézem. Általában a filmek gyengébbek, és lelövik a poént, ami után a könyv már nem akkora élvezet. Majd a végén írok róla, ha elolvastam mindhárom kötetet, de egyelőre nem rossz. Időnként beleszaladok egy-egy szóba, ami szerintem nagyon kilóg a szövegből, stilárisan bakizik a fordító, a szerkesztő meg lusta javítani, vagy nincs nyelvérzéke, de ettől eltekintve a történet érdekes. Kicsit vad néhol, és meredek dolgok vannak benne, mondhatni nem igazán tűnik hihetőnek, de hát a műfaj a mese modernizált változata.