Béla más volt. Érezte a másságát, hogy ő nem olyan mint a többiek, pedig nagyon igyekezett nem feltűnni, nem kilógni a sorból. Igazából még csak nem is Bélának hívták, de a nevét túlságosan is különlegesnek, ritkának, feltűnőnek találta, ezért még évekkel ezelőtt elkezdett Bélaként gondolni magára. Végül már odáig jutott, hogy ha egy zajos tömegben a saját nevét hallotta, akkor arra nem reagált, de a Bélára felkapta a fejét.
Béla mássága leginkább abban nyilvánult meg, hogy az érzelmei nem olyanok voltak, mint másoknak. Azt nem állíthatjuk, hogy nem voltak érzelmei, mert tulajdonképpen voltak. Amikor a villamoson leült vele szemben egy részeg, koszos, bűzlő hajléktalan, Béla maga alá húzta a lábát, nehogy véletlenül hozzáérjen. De nem azért, mert undorodott tőle, vagy félt volna, hogy elkap valami fertőzést.
Béla azon gondolkodott magában, vajon mi lenne a leggyorsabb, legkevésbé feltűnő, leghalkabb, leginkább fájdalommentes módja a hajléktalan megölésének. De aztán gyorsan elhessegette ezt a gondolatot, és azért nem akarta, hogy hozzáérjen a hajléktalan, nehogy újra visszatérjen az ötlet, immáron vágyakozás formájában. Nem mintha zavarta volna, hogy szeretne megölni valakit, csak úgy vélte, hogy a "normális" emberek nem gondolnak ilyesmire. Ebben persze alaposan tévedett, de a vágyott normalitáshoz számára hozzátartozott, hogy nem tervezgeti mások megölését.
Béla életében akkor történt a felismerés, akkor jött rá, hogy ő más, amikor elolvasott egy cikket a Macdonald hármasról. Arról, hogy a sorozatgyilkosok többségére illik a három megállapítás, mi szerint a gyerekkorukban gyújtogattak, állatokat kínoztak és ágyba vizeltek. Márpedig Béla gyerekként imádta a tüzet. Amikor egyedül maradt otthon, origami állatokat hajtogatott papírból, hogy meggyújtsa őket odakint az erkélyen. Azért odakint, hogy ne legyen árulkodó füstszag a lakásban, és aztán a hamut is eltüntette, lehúzta a vécén.
Béla az iskolájuk mögött, a bokrok közt, ahová testnevelés órákon szokott elbújni az iskola körüli futás helyett, látott egy madarat, ami apró állatokat húzott a tüskékre. Figyelte, ahogy a tücskök, cserebogarak, hernyók kapálóznak, vonaglanak, majd elkezdett besegíteni a madárnak. Ha valahol talált egy bogarat, gyufaskatulyába zárta, és alig várta, hogy mehessen a bokrok közé, ahol feltűzte az egyik tüskére az áldozatát. Aztán lesbe állt, és várta a madarat, hogy megeszi-e az általa hozott bogarat. Sosem sikerült megpillantania, de a bogarak időnként eltűntek, így tovább folytatta ezt a szokását, egészen a cikk olvasásáig.
Béla ekkortájt tizenkét éves lehetett, szeretett bűnügyekről olvasni, így jutott el a sorozatgyilkosokhoz is. A cikk valósággal letaglózta, mert előtte alig néhány hónappal történt, hogy belázasodott. Felment 39 fok fölé a testhőmérséklete, de a nevelőapja azt mondta, csak szimulál, nem kell neki orvos vagy gyógyszer, ha meg tényleg lázas, arra való a hűtőfürdő. Telieresztette a kádat, a fagyasztóból jeget is hozott bele, majd lerángatta Béláról a pizsamáját, és belerakta a jeges vízbe. Öt percig nem engedte kiszállni, és időnként még a fejét is lenyomta a víz alá.
Béla elkékült szájjal vacogott, de a nevelőapja, csak bezavarta az ágyba. Ott görcsösen remegett egy órát, nem bírt átmelegedni a takaró alatt, majd ájulásszerűen elaludt. Reggel csurom vizes ágyban ébredt, összepisilte magát. A nevelőapja természetesen megpofozta, azt állítva, hogy szándékosan tette, hogy bosszút álljon a hűtőfürdő miatt. Ami egyébként sikeres volt, mert elmúlt a láza.
Béla a cikket olvasva teljesen ledermedt, mert nem csak hogy illett rá mind a három pont, de akkoriban, éjszakánként, ha nem tudott elaludni, arról fantáziált, hogy milyen módokon ölné meg a nevelőapját. A válogatott kínzások elképzelése elégedettséggel töltötte el, és a panellakás vékony falán, az anyja szobájából áthallatszó zajok is csak egyre kívánatosabb színben tüntették fel a nevelőapja halálát.
Béla nagyon megijedt attól, amit olvasott. A cikkben szereplő sorozatgyilkosokat mind elkapták, és vagy halálra ítélték, vagy életük végéig elmegyógyintézetbe zárták. Béla nem akart így járni. Elhatározta, hogy ő sohasem fog lebukni. Megszállottan elolvasott mindent, ami a sorozatgyilkosokról szólt. Végiggondolta, hogy mi vezetett a bukásukhoz. Úgy találta, a legfőbb ok az volt, hogy nem tudtak ellenállni a késztetésnek, és akkor is öltek, amikor nem kellett volna. Impulzusszerűen, a pillanat hevében, alapos előkészületek nélkül. Esetleg nem a megfelelő személyt választották ki. Vagy nem elég gondosan készítették elő a tettüket, nem sikerült eltüntetniük minden nyomot. Arra a következtetésre jutott, sorozatgyilkosként akkor úszhatja meg legnagyobb valószínűséggel a letartóztatást, hogyha nem öl.
Béla ezzel sokak szerint diszkvalifikálta magát a sorozatgyilkosok mezőnyéből, de ő másként gondolta. Franz Werfelről, a zsidó származású, német íróról azt olvasta, hogy a holokauszt elől menekülve több hetet töltött Lourdes-ban, és ez olyan mély benyomást tett rá, hogy később könyvet is írt a lourdes-i Szent Bernadettről, és csak azért nem tért át a katolikus vallásra, mert árulásnak érezte volna, ha elhagyja üldözött zsidó hitét. Halála után mégis katolikus szertartás szerint temették el, noha soha nem keresztelkedett meg. Az egyház ugyanis elismeri a vágykeresztséget, mikor valaki a szívében felveszi a keresztény vallást, de ezt a körülményei miatt ténylegesen nem teheti meg.
Béla nagyon meg tudta érteni Werfelt, pont ugyanígy érezte magát ő is. Arra gondolt, ha van vágykeresztség, akkor miért ne lehetne vágysorozatgyilkolás. A szívében ő is sorozatgyilkos volt, és ehhez nem kellett ténylegesen is ölnie. Macdonald hármas előzménye illett a gyerekkorára, a pszichológiai profilja nagyban egyezett a sorozatgyilkosokéval, úgy gondolkodott, mint a sorozatgyilkosok, erre vágyott, erről fantáziált. Úgy vélte, nem akkor lesz valaki sorozatgyilkos, amikor megöli a harmadik áldozatát is, hanem amikor az erre irányuló késztetés harmadszor is feltámad benne.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése