Munkával ünnepeltem

Már leírtam párszor, mennyire tele van a hócipőm a szakdolgozatommal, de csak ismételni tudom magamat. A bölcsészettudomány idegesítő dolog. Egy normális, természettudományi témájú szakdolgozat az mondjuk olyasmi lenne, hogy leírok egy jelenséget. Megmagyarázom, milyen folyamat zajlik, azt milyen fizikai mennyiségek írják le, azok között mi a kapcsolat, milyen eszközökkel mérek, azoknak mi a mérési pontossága, és aztán számolok. Nem kell több ezer hivatkozás, hogy honnan veszem, mi a kapcsolat a távolság, az időtartam és a sebesség közt. Az összefüggést senki nem fogja vitatni. Legfeljebb, ha a sebesség megközelíti a fényét, akkor a relativisztikus hatást is figyelembe kell vennem. Aztán ennyi. Megvan egy hét alatt, és nem kell május elsején is a négy fal közt rohadni, és csak ebéd után kiülni, maximum egy fél órára, emészteni és napozni a kertbe.

Az agyam elborul, hogy bölcsészéknél azt sem lehet leírni, hogy a fingnak jellemzően büdös szaga van, mert biztos belekötne valaki, hogy miért nem említem meg, hogy milyen empirikus kutatások léteznek a témában. Mondjuk erről speciel még nem hallottam, de azt tényleg vizsgálták, hogy az anyák a saját gyerekük kakáját kevésbé érzik büdösnek, mint más kölykéét. Megszámozott befőttes üvegbe tették a vizsgálati anyaggal teli pelenkákat, aztán az anyukák megszaglászták őket, és büdösség szerint sorrendet állítottak fel. Azt találták, hogy a kísérleti alanyok a saját gyerekük anyagcsere-végtermékét szignifikánsan kevésbé penetránsnak minősítették. Valószínűsítették, hogy valami genetikai úton-módon kódolva van, hogy a saját ivadéka potyadékától ne undorodjon annyira az ember lánya. Érdekes módon, ez az apákra nem áll. Talán az ősférfiak sem erőltették túlzottan a csecsemőgondozásban való részvételt.

Már másfél oldalas a hivatkozásjegyzékem, de a konzulensemtől visszakapott szövegben hemzsegnek a bejegyzések, hogy hova kéne még valami indoklás, hogy ezt nem én találtam ki, hanem valami nagyokos már megmondta, hogy ez így van. A gáz csak az, hogy minden esetben létezik másik négy nagyokos, aki további hat, ezen kijelentésnek ellentmondó dolgot állított. A szakirodalom olyan mint a Biblia, mindennek az ellenkezőjére is találok utalást. Nem értem, milyen alapon kéne ezekből tendenciózusan válogatnom, és azokat előrángatni, akik azt mondták, ami nekem tetszik, és mi alapján hagyom ki azokat, akik mást mondtak. Illetve nem hagyhatom ki, mert az sem jó, hanem megemlítem őket is, csak rögtön melléjük teszem az előzőektől a cáfolatot. No de fordítva is lehetne, hogy az előzőeket cáfoló idézeteket sorolok emezektől. Tiszta elmebetegség.

És én még tegyem össze a kezem. Tesóm nálam rosszabbul járt. Én legalább konkrét útmutatást kapok a konzulensemtől. Ő leginkább olyan kritikai észrevételeket kapott, hogy "ez így nem jó, ezt másképp kéne", "ez itt micsoda?", "nem értem", "ezt gondold át alaposabban". Most ott tart, hogy ha két-három héttel több ideje van, akkor keresne egy másik konzulenst, és akár valami egészen más témából, a nulláról újrakezdené a munkát. Persze erre már esélye sincs, és egyre jobban fő a feje, miután olyan segítőkész, támogató javaslatokat kap, hogy gondolja át, benyújtja-e idén a dolgozatát. Sajnos én se sokat tudok segíteni neki, javasoltam, hogy kérdezze meg a sógorát, nincs-e valami régi diplomamunkája a kamrapolcon, mert leadhatná azt, és aztán majd kilopjuk a könyvtárból. Persze erre a nyomeltüntetésre csak akkor lesz szükség, ha valaha politikai pályára megy.