Elmentem anyámhoz, elvittem megmutatni neki a mesterszakos diplomámat. Megremegett a kezében, és nagyokat pislogott, nyelte vissza a könnyeit. Mondta, hogy nagyon örül, és nagyon büszke. Kicsit habozva hozzátette, hogy szívesen megnézte volna amint átveszem. Nem szóltam semmit, mire még hozzáfűzte, hogy nem magára akart büszke lenni, hanem rám. Az elsőre sem hívtam el, és mikor ezt egyszer szóvá tette, a fejéhez vágtam, hogy mi jogon parádézott volna büszke anyaként a lánya diplomaosztóján, mikor abban a diplomában neki semmi érdeme nem volt. Gondolkodtam, hogy most mit mondjak, aztán kiböktem, hogy nem díszes talárban, az ünnepségen vettem át, hanem postán küldettem ki. Nem tartottam volna illőnek, hogy ünnepeljek, örvendezzek apám halálának évfordulóján.
Először mintha nem is értette volna, aztán hirtelen leült. Nagyokat nyelt, aztán megkérdezte mikor? Mondtam, hogy ma 13 éve. Pontosított, hogy mikor tudtam meg? Mikor tudtam meg, hogy ki az apám? Mondtam, hogy középsuli harmadikban a bátyámtól. Erre felkapta a fejét. Mondtam, hogy igen, eljött a féltestvérem, megkeresett, mert az apám a halálos ágyán megkérte, hogy vigyázzon rám. Nekik köszönhetem a diplomáimat, a bátyámnak, és az apámnak. Az apámnak, aki sohasem látott, és még csak a nevemet sem tudta, de törődött velem annyira, hogy pénzt tegyen félre nekem, amiből aztán lett egy lakásom. És a féltestvéremnek is voltam annyira fontos, hogy nem lenyúlta a pénzt, mikor kiderült nem egyszerű engem felkutatni, hanem nyomoztatni kezdett, és addig folytatta, amíg eljutott hozzám.
Durva voltam. Éreztem, hogy fáj neki, de nekem is fájt, amikor cserben hagyott, és tényleg inkább köszönhetem apámnak meg bátyámnak a diplomáimat, mint neki. Valahogy így gondolhatta ő is, mert nem szólt rám, megtörölte a szemét, és megkérdezte, hogy kérek-e enni. Zöldborsóleves volt, meg rakott karfiol. És csinált nekem pudingot is. Vaníliásat, mert tudja, hogy azt szeretem, a tetejére pedig sárgabarack darabokat rakott. Értékelem én a törődést, a figyelmet, komolyan. Csak 10-15 éve nagyobb szükségem lett volna rá.
15 megjegyzés:
Tudod miért ne legyél szomorú? Mert azon kevesek közé tartozol, akik négydiplományi előnyt kovácsoltak a hányatott gyerekkorukból és az anyjuk szeretetképtelen depressziójából. Kevesen vannak, akik kevésbé defektesek, mint a környezet, ahonnan jönnek. Neked ez sikerült és ez nagy dolog! Fetisa
Pontosan, teljesen igaza van Fetisának.
Van lehetőséged másképp csinálni, és másképp is csinálod.
Nem szomorú vagyok, hanem dühös, csalódott, elégedetlen, bizalmatlan, bosszúszomjas és tudomisén.
Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy a seggemet kéne vernem a földhöz örömömben, hogy milyen normális életem van, csak az ember folyton elégedetlen valamivel, ha a jelenben nem talál elég problémát, a múltját szeretné megváltoztatni.
Nem lehet megváltoztatni. De a bennünk mélyen szunnyadó gyerek ezt követeli: Igenis figyelj rám, szeress, mert ez a dolgod, az anyám vagy!
Aztán...nem változik semmi. Nem minden anya szereti a gyerekét, van ilyen. Engem csak a tendencia ijeszt meg kicsit, mert egyre több barátról-ismerősről derül ki, hogy ugyanazokat a dolgokat élte meg egy szeretni képtelen anya mellett...
Szerintem pedig ez egy idő után már nem szabadna, hogy számítson. Ha már megvan a saját életed, amit magad alakítottál, amiben nagyjából minden rendben van, akkor eltörpülnek a régmúlt problémái - persze csak akkor, ha lezártad őket. Ha még mindig zavarnak, akkor nem zártad le, akkor ki kell találni valamit, hogy pl. ne érezd magad felelősnek, hogy ne érezz bűntudatot, ha nem látogatod meg, meg egyáltalán, hogy ne érdekeljen annyira...
Ha ezt az állapotot el tudja érni az ember, akkor minden sokkal könnyebb, még a telefonok meg a találkozások is.
Rá kell jönni, hogy mi zavar pontosan, és ha olyasmi zavar, ami már elmúlt, ami már megváltoztathatatlan (ami elég valószínű), akkor benned van a hiba.
És nem egoizmus azt mondani, hogy TE vagy az első, mindenki más csak utána jön. :)
Ezen dolgozom jelenleg. És kezd működni, de a múlt a jelent is meg tudja határozni, ha akarjuk, ha nem. Lezárni pedig egyedül nem lehet, ezért kértem segítséget. Havonta kapok egy kis megerősítést, hogy ne magamat rágjam emiatt, mert nem én vagyok a hibás. Erre szükségem van. Ancsa meg diplomákat gyűjt...ki hogyan. :-)
A múlt hatással tud lenni a jelenre, nyom nélkül nem múlnak el dolgok, persze, és minden, ami történt veled, az te vagy. De ha a múlt uralja a jelent, az nem jó.
A dolgozás az ügyön, az jó. :) És igen, ki hogyan... mindenki másképp.
Tesómtól sokszor hallottam, hogy "szabad ám gondolkodni", meg "szabad jól teljesíteni", "megengedhetem magamnak, hogy kitűnjek a tömegből", "szabad jól éreznem magamat", "lehetek boldog is" stb. Azt hittem ez egy hülye szóhasználat, aztán egyszer olvastam egy "megendegés-terápiáról". :) Amilyen lázadó alkat voltam, ha azt mondja, tedd ezt vagy azt, biztos beintek, de így, hogy "engedélyt kaptam" rá, egy csomó dolgot magamtól is akartam. A diplomával nem is az volt a lényeg, hogy legyen, hanem, hogy lássam, képes vagyok rá. Addig nagy puskagép voltam, amíg nem jött tesóm. Aztán leszoktam róla. Mert nem volt elég, jó jegyet szereznem, azt úgy kellett elérnem, hogy tényleg elhiggyem, ott van a tudás bennem. A fősulin meg az egyetemen soha, egyszer sem puskáztam. A többiek hülyének néztek, meg én voltam a fő stréber.
És utáltak, ha beleszóltam a matek előadásba, mert nem értettem a levezetés egyik sorából hogy jön a másik, a tanár meg bevallotta, hogy átugrott két lépést, hogy kiférjen a tábla aljáig a levezetés, de aztán leírta azokat is. A többieknek ez plusz két megtanulni való sor volt, nekem meg szükségem volt rá, mert én csak a kiindulást tanultam meg, aztán levezettem a vizsgán a tételt.
Én a tudásommal kompenzáltam. Ez sokáig működött is, de tesóm szerint a jelenlegi egészségi problémáim is a feldolgozatlan érzelmeimből fakadnak. Mondta, hogy miket szedjek, milyen kúrát csináljak, de szerinte ez nem lesz elég, el kell engednem dolgokat, és az nem rossz dolog, ha kimondom, ami a bögyömet nyomja, csak legyek tekintettel a másikra is. Szóval majd még megyek anyámhoz, beolvasok neki, elmondom mindenféle felelőtlen, önző ribancnak, aztán jól megölelgetem. Hátha ez használ. :)
Ezek fura dolgok. A mi nagyanyánk állítólag éppen ilyen volt, cserébe anyánk fojtogatón "szeret", késsel kellett mindkettőnknek kiverekedni magunkat a karjaiból. És igen, ezért is lettem én _ennyire_ tartózkodó, mert azt tanultam meg, hogy a harátokat folyamatosan védeni kell és rohadtul tilos a másikhoz betörni. De dolgozom rajta. Te is dolgozz, és egyszer majd sikerülünk. :)
A végletek közt azért nem olyan lehetetlen megtalálni a középutat. Figyelni kell a másikra, a valódi szükségleteire.
Kata a múltkor morgott, hogy mennyi mindent utál bennem, aztán hozzátette, hogy nem tudja, más mellett lenne ennyi szabadsága, hogy elmegy kirándulgatni hétvégékre, sőt egy-egy hétre is itt hagy minket Fecóval, és ez engem nem zavar. Mondtam, hogy ez cseppet sem, viszont a mosogatóban a mosatlan három napja az már nagyon, szóval kiganézhatna maga után. :)
Azt hiszem, a szélsőségekkel van baj leginkább, meg a rugalmatlansággal, ha valaki nem hajlandó változni, változtatni. Felnőtt kapcsolatban ez nem annyira feltűnő, mert talán lassabban és kevesebbet változunk, de mikor valakii egy 17 éves "gyereket" is úgy próbál kezelni, mintha az még csak 7 volna, vagy ha egy 7 évest kezel olyan lazán, mintha az már 17 volna, ezek azért feltűnőek.
Olvastam egy írást, ami egy anya gondolatairól szól, miként éli meg fia felnőtté válását. Késztetést éreztem, hogy átgondoljam, én mikor is váltam felnőtté.
Nem tizennyolc éves koromban.
Nem a ballagásokkor.
Nem amikor munkába álltam.
Nem a szüzességem elvesztésekor.
Nem mikor elhagytam a szülői házat.
Nem amikor megkaptam a behívót két évre.
Nem is akkor, amikor leszereléskor kiléptem a laktanya kapuján.
Nálam egy pillanat műve volt, egy kilincs lenyomásakor történt. Néha most is átélem azt a pillanatot.
Két évig voltam katona. Ez idő alatt tizenkétszer kaptam szabadságot (mind kötelező volt, valami ok miatt), és ötször kimenőt. Szüleim talán tízszer látogattak meg. Az akkori barátnőm a bevonulást követő harmadik hónapban közölte hogy nem tud megvárni. Igazat adtam neki, s megköszöntem a korrektségét.
Leszereléskor senki nem ivott alkoholt, mégis részegen utaztunk az őrsről a területi laktanyába, onnan ide Pestre, ahova bevonultunk. Utolsó kézfogás, egy életre búcsúztunk el egymástól. Mikor felszálltam a villamosra, a vezető vidáman intett álljak mellé, örültem, hiszen gyerekkorom óta ismertem. Végig csörömpöltünk a Váci úton, s közben elmondta mekkora örömmel fogadták őt anno a szülei, menyasszonya. Én is elképzeltem kedvenc kajámat sütivel az asztalon, hiszen megírtam, mikor jövök… Eldumáltuk az időt a remízig, majd leszálltam. Búcsúzóul még ráütött a csengőre, nevetve intettünk viszlátot egymásnak.
Fel a kerítés mellett, a járdán a házig, ahol latunk. Lenyomtam a kilincset, de nem nyílt az ajtó. Meglöktem, azt hittem, beragadt, de nem… senki nem volt otthon. Dolgoztak.
Miután nem volt lakáskulcsom, nem tudtam bemenni, egy barátom szülei fogadtak be estig.
Nos, én ekkor lettem, felnőtt.
Martes
Jó történet. Keserű, de jó.
Ma egy megdöbbentő dolog történt…
Lassan lejár ez a hónap, s kiírnak dolgozni. Jaaa… nem említettem 4-óta vagyok táppénzen. Kissé fáj a szemem a monitortól a festők keresgélésétől. Mondtam már, hogy a lányomat akarjuk lefestetni? Nem? Akkor most mondtam. Tehát, magamhoz véve a majonézeskukoricás ibrikemet kissé undorodva beültem a nagyszobába, amely az utóbbi években feleségem szentélye. Ölében a lányommal a Tv-n csüngött. Na nem az Opra-t nézte, azt hazánkban még nem adják. Ellenben van jó sok politika. A mi képernyős akármink úgy van beállítva, hogy mást nem is fog. Mindegy, hogy a nap mely szakaszában nézek be, melyik csatornára van állítva, a televízióban az megy.
No, de lépjünk tovább. Leültem vele szembe, és jóízűen falatoztam, miközben külalakom jelentős változáson ment keresztül. Először lapossá vált, majd fehérré. Miután ez megtörtént, az elülső oldalamon körök tűntek fel. Először egy nagy, aztán benne egy kisebb, mégkisebb, és így tovább. Mire észbekaptam, már géppuskatűzbe kerültem…
Nem tudom… talán más, évtizedek óta nős férfiak is észrevették, hogy a feleségeknek az orruk alatt egy igen furcsa, felesleges nyílás van. Feleségeket mondtam, nem nőket. Hiszen a jegyűrű felhúzása előtt ezen a nyíláson mondhatnám kellemes dallamok hallatszanak. Madárcsicsergés, szellősusogás, sőt időnként valami cuppanás féle, amely nem csak a fülnek illő, de a bőrt is bizseregteti. Aztán amint felkerül az a bizonyos sárga fém, megváltozik a hangszín, hangmagasság, sőt a terjedelem is. Időnként valami ósdi lemezjátszóra hasonlít, amin minduntalan megakad a tű. Ismétli önmagát. Hmmm… esetleg a karikát nem az ujjára kellene húzni, hanem oda, amikor csücsörít. Teljes bizonyossággal mondom, a feleségeknél az évek múlásával egyenes arányban válik fokozatosan teherré annak a nyílásnak a léte, akár meg is lehetne szüntetni, mivel táplálkozni az orrán keresztül is tud, szondával.
No mindegy…
Szóval céltábla lettem. A nevelőnővel felnőtt, arisztokrata származású nejemnek nem tetszik az én kemény fejem, makacsságom, rugalmatlanságom. Ennek folytán a szóba került, hogy anno kiosztottam a gyógytornászt (aki férfiszemmel nézve totál szexi bögyös nehézbombázó). „Miért ne tettem volna – kontrázok,- amikor sík hülye volt ahhoz, amihez értenie kell.” Persze háziszárnyasom máris kész a válasszal, hogy honnan tudom én, amikor semmi képesítésem. Ekkor kezdtem kicsit furcsán nézni rá. Hol a fenébe élt ez, az elmúlt huszonháromból öt évig mert hogy mellettem nem, az biztos. „Na figyelj te pórleány – kezdtem emeltebb hangnemben – áruld már el nekem ki a fene járt fél évtizedig a Testnevelési Egyetem könyvtárába, jegyzetboltjába kutatva a fejlesztéshez szükséges ismereteket. Ki a fene költötte el zsebpénzét a nem kölcsönözhető könyvek másolására, idejét a szakdolgozatok jegyzetelésére?” A végén mérgemben szinte kiabáltam. „Inkább azt mond el, hányszor vetted le a polcomról, a Gyógytestnevelést? Hányszor néztél bele a mellette lévő rehabilitációs szakkönyvekbe? Mennyit hajtottál végre abból a fejlesztési tervből, amit anno készítettem? Egyáltalán, mi a fenét csinálsz itthon tizennégy éve? Mert főzni, alig, mosást a gép végzi, takarítást? A szél viszi ki a port, a rovarokat pedig a sarkokban lévő pókok pusztítják el!...” Dühösen pattantam fel, s hagyom ott a házisárkányt a saját levében, de akkor történt valami…
A lányom elsírta magát…
Igen, az is pontosan ilyen volt…
Mint egy komor sötét szoba váratlanul kitáruló spalettáin beragyogó izzó déli nap fénye, úgy vakított el az emlékezés sugara…
Nagyon-nagyon régen történt… Lábujjhegyre kellett állnom, hogy lássam mi van az asztalon, miért kap oda anyám, de sikertelenül. Apám az alkohol adta erejével verte ki a kezéből, ütötte le és a magatehetetlen női testet rongyként vágta a falhoz. Belőlem ekkor tört ki a rettegés, és ordítva, zokogva menekültem ki az ablakon segítségért…
Most némán, de ugyanolyan könnyekkel rogytam térdre a lányom előtt, és magamhoz szorítva, arcát csókolgatva kértem a bocsánatát.
Amit apám soha nem tett meg.
2006. 09. 20.
Martes
Jól esik kiadni az indulatokat magunkból, csak ami nekünk a gőz leeresztése, az a gyerek számára a létét veszélyeztető súlyos fenyegetésnek tűnik. Mikor az ember még kicsi, alulnézetből a dolgok olyan hatalmasnak látszanak.
Megjegyzés küldése