Csókos vámpírok - reloaded

A múltkoriban, mikor haldoklott a Blogspot, bedarálta a vámpíros bejegyzésemet, meg talán pár kommentet is. Ez utóbbiak végképp elvesztek, aki látja, hogy odalett a megjegyzése, ha tudja/akarja, pótolhatja. A Google Zümm (Buzz) szolgáltatása nem lett nagy siker, de most jól jött, mert mint egy biztonsági másolat, megőrződött rajt a szöveg. A vége úgy is nyitott maradt, ezért nem csak simán újrapostolom, hanem meg is toldom azzal, ami lemaradt onnan.

Beszélgettünk tesómmal, és mondtam neki, hogy milyen vacak vámpíros könyvet találtam, pedig az nem egyszerű, mert a kategóriára rá vagyok indulva. Imádom az ilyen történeteket, teljesen beléjük tudok feledkezni. Nem hordok ujjnyi műagyarat, meg nem öltözködöm és sminkelek úgy, mint egy goth-emós vízihulla, mert én nem vámpír szeretnék lenni, hanem csak vámpíros meséket olvasnék. Mert az jó nekem. Nem is tudom miért vagyok így rákattanva ezekre, de tagadhatatlanul rajongó vagyok. A piszok csak vigyorgott, és visszakérdezett: "Nem is tudod miért vagy így rákattanva ezekre, mi?" Rögtön összezavarodtam, mint vasorrú bába a mágneses viharban, mert a vigyora szerint ez olyan nyilvánvaló kellet volna legyen, mint a víz alatti szexelés és a szex alatti vizelés közti különbség.

Pörgött az agyam, hogy miért is szeretem én a vámpíros meséket. Mert a vámpíros sztorik olyanok mint a... mint Kata? (hülyeség, ezek logikus történetek, nincs bennük ellentmondás) ... mint a sör? (mámorító ilyesmit olvasni, de a nagy dózistól nem hülyül el az ember, és nem kell egy csomót pisilnie) ... mint a matek? (logikus, néha kiszámítható, de tele van érzelemmel, ami a matekról ritkán mondható el, és a tinilányok is rajonganak érte) ... akkor mire hasonlít? Sorozatra, zenére, testedzésre, jógára, meditációra, szexre, ételre, italra, tanításra? Tanításra? Nem, ez tiszta szórakozás, és ha uncsi, abbahagyhatom. Tuti nem.

Jó, akkor nem a vámpíros történeteket, a vámpírokat miért szeretem? Milyen egy vámpír? Nagy a foga. Ja, de az a farkasembernek is nagy. Mije nagy még neki? Az nem, a farkasember az akinek nagy és szőrös a farka. Mondjuk a vámpírnak is lehet nagy de szőrtelen. A vérfarkas szőrös, a vámpír nem. Szeretem, ha valaki szőrtelen? Szeretem, de azt is, ha szőrös, nem ez a lényeg. Mit csinál egy vámpír? Harap. Hát ezt van amikor szeretem, de nem mindig. Mikor szeretem? OK, ez jó, a vámpír az csábító, kicsit olyan, mint a szex, mikor nyomul valakire. Hogyan nyomul? Óvatosan, nehogy idő előtt kiderüljön, hogy micsoda. Leginkább a sötétben, mert nappal... rejtőzködik... basszus, basszus!

Figyelte az arcomat, és mintha a gondolataimban olvasott volna, elkezdett nevetni. Mondtam neki, hogy rohadék, és megbokszoltam. Kifordult, feltette a kezeit, egyiket az arca elé, a másikkal a testét védte, a könyöke leszorítva, a veséjét takarta. Ballal ijesztettem, léptem, várta a menetrend szerinti jobbost, csakhogy a kezem helyett a lábam ment. De elkapta, testközelbe lépett, hogy ütni ne tudjak, és elkaszálta a másik lábam, amin álltam. Innentől esélytelen voltam, mert földharcban a plusz kilók behozhatatlan előnyt jelentenek neki. Feküdtünk a szőnyegen, röhögtünk, és azt mondta, akár írhatok egy blogbejegyzést is, hogy mi a közös a vámpírokban és a leszbikusokban.

---

Rejtőzködő életmódot élnek, úgy tesznek, mint ha ők is közönséges földi halandók lennének. Titkolják valódi mivoltukat, mert tartanak tőle, hogy az emberek elítélnék őket az életmódjuk, a szokásaik miatt. Pedig ők is ugyanúgy örülnek, bánkódnak, szeretnek, esznek mint más. Na jó, nem mindenben pont ugyanúgy, de hát akkora baj az?

Habár többen vannak, mint az emberek sejtenék, igyekeznek nem szem előtt lenni, és inkább egymás közt intézni az ügyeiket. Ahhoz képest, hogy milyen keveset tudnak róluk az emberek, túl sokat foglalkoznak velük. Persze a valódi tényeket nem ismerik, így leginkább csak mindenféle misztikus butaságot gondolnak róluk.

A valóság a meséknél sokkal prózaibb. Nem lebegnek egy lábnyira a föld felett, bele bírnak nézni a tükörbe, viszont nem tudnak denevérré változni, és némelyik ugyan nem bírja elviselni a fokhagymát, de olyan is van, aki kifejezetten szereti. Nem tudnak a gondolatokban olvasni, de az apró jelekből - amit más talán észre sem vesz - igen. Ha valami tényleg misztikusnak tűnhet, akkor az az, hogy könnyedén felismerik egymást, szinte ők sem tudják hogyan, csak úgy "megérzik".

Egy kalap alá veszik őket, pedig nagyon eltérőek a szokásaik. Az emberek mégis mindre mint ragadozóra gondolnak. Persze, létezik ez a típus is. Aki az est leszálltával elindul, hogy "becserkésszen" valakit. Ideális terep az éjszakai szórakozóhely, ahol az emberek ellazulnak, isznak kicsit, feloldódnak, jól akarják érezni magukat. A "ragadozók" ízlése sem egyforma, a legendák mégis azt tartják, hogy a tipikus áldozat mindig csinos, fiatal lány, szexi ruhában, magassarkú cipőben, amiben persze menekülni nem az igazi. De az "áldozatok" többnyire nem is akarnak menekülni. Nem véletlen mentek szórakozóhelyre, kihívó öltözékben.

A kapcsolatfelvétel sokféleképp történhet, nincs rá szabály, forgatókönyvírók meg rendezők szerint azonban jellemzően a leendő "áldozat" a bárpultnál ül, a poharába kortyol, közben hátradobja a hosszú haját. (Valamiért mindig kötelező a hosszú haj, pedig az nem praktikus, útban lehet.) A "ragadozó" ekkor pillantja meg. Ahogy meglátja a lebbenő haj takarásából kivillanó, kecses, hófehér nyakat, a szeme felizzik. Közelebb megy, a pillantását nem bírja levenni róla. Nézi a nyaki ütőér lüktetését, és megbizsergeti a vágy. Szeretne odahajolni, az ajkával érinteni, de azzal rögvest elárulná magát.

Megszólítja a lányt, beszédbe elegyedik vele. Kérdezgeti, beszélteti magáról, megdicséri a ruháját. Talán meghívja egy italra is. Ha enyhén spicces az "áldozat", az növelheti a siker esélyét, de nem szabad túlzásba esni, mert ha túl magas lesz a véralkohol szintje, akkor használhatatlan lesz. Aztán a "ragadozó" beveti "mágikus csáberejét". Persze nincs ebben sok mágia, mindössze azt adja, amire a másiknak szüksége van. Figyelmet, érdeklődést, kedvességet. Közben persze egyre nehezebben tudja türtőztetni magát. Egyre gyakrabban mosolyog, kivillantja a fogait.

A lány ilyenkor már nem teljesen gyanútlan. Ha mégis, akkor menthetetlenül naiv. De ez ritka, a legtöbbje szántszándékkal megy ilyen helyre, és minden vágya, hogy "áldozat" lehessen. Szóval kérdéses, hogy ki cserkészett be kit. A "ragadozó" a testnedvekre hajt, de ahogy hozzájut "táplálékához", az oly intenzív gyönyörérzést okoz az alanynak, hogy az ettől akár függővé is válhat, és aztán maga is "átváltozik".

Vannak "kékvérűek", akik eleve ilyennek születtek, és ahogy feleszmélkednek, tudják, hogy ők "mások". Van aki csak később változik át. Vagy változtatják át. A legendák szerint akibe háromszor "belekóstolnak", annak már nincs visszaút. De ez nem ilyen mechanisztikus, egyéni érzékenységtől függ. Van aki soha nem változik át teljesen, és olyan is van, aki már az első után úgy érzi, mindig is benne lapult, ami most a felszínre tör.

Nem élnek örökké. De mindig is itt voltak, és köztünk lesznek mindörökké. A ritka felvilágosult korszakoktól eltekintve az emberek lenézték, megvetették, kiközösítették, üldözték őket. Talán ideje lenne véget vetni ennek. Elfogadni a létüket, a jogukat a létezéshez. Hisz, ha tetszik, ha nem együtt kell élnünk velük. És ki tudja, talán a saját testvérünk, gyermekünk, szomszédunk, iskola- vagy munkatársunk is közéjük való.