Személyes

Óráim voltak a hétvégén, kicsit hanyagoltam a blogokat. Azért rápislogtam az oldalsávra, és ezt kiszúrtam. Mutattam tesómnak. Csak annyit kérdezett, mennyit utaljon. Odanyomtam a pénzt a kezébe. Bólintott és eltette. Ahogy ismerem, megtoldja, és úgy küldi el.

Nem vagyok egy rendszeres adakozó. A karjukon csecsemővel kéregető nőktől ki tudok akadni. Különösen, ha közben dohányoznak is. Nem szoktam adni nekik. Akik odajönnek azzal, hogy figyu nem kamuzok, piára kell, azokat többre tartom, de nekik sem adok. Ha látok a járda szélén egy koldust, nekik fel szoktam ajánlani az almám vagy a szendvicsem, ha még nem ettem meg. Van egy öreg, szakállas koldusbácsi, aki a Széchenyi tér mellett, az ábécénél szokott üldögélni. Fecóval megesett, hogy bementünk a boltba, direkt, hogy vegyünk a bácsinak zsömlét meg felvágottat, és csináljunk neki szendvicset.

A bankszámlaszámos, rádióban hirdetős, szórólapot bedobós dolgokat sem szoktam szeretni. Különösen, mióta hallottam róla, hogy sok szervezet nem maga intézi az adománygyűjtő kampányát, hanem profi céggel szerződnek. Az marketingtervet készít, pénzt fektet be: nyomda, plakátok, brosúrák, levelek, sárga csekkek, reklámok a tévékben, rádiókban, emelt díjas telefonszámok, meg amit akartok. Aztán bejön egy nagy rakás lóvé, és ebből - a szerződéssel összhangban -, levonják a saját költségeiket. Nyomda, posta, reklám, munkatársak bére, irodaszer költsége, rezsi, gépjárműhasználat, szakértői díj, tanácsadási díj, menedzsment költsége, általános működési költségek, haszonkulcs stb. Így minden 100 Ft-ból kb. 5 Ft jut el ahhoz, akinek az adakozók szánták. És az még így is örül, mert ez az 5% több, mint amit szakértelem híján (lustaságból) egyedül képes lett volna összekalapozni. Viszont én nem akarok az adományom 95%-ával egy élősködő vállalkozást hizlalni.

Hogy segíteni akarok, azt nálam a személyes érintettség váltja ki. A koldus, akit személyesen ismerek, mert rendszeresen találkozom vele. Az alapítvány, amit olyan valakinek az emlékére hoztak létre, akit személyesen ismertem életében. A lány, akit bár személyesen nem ismerek, a sorsát nyomon követem a blogján keresztül. Miatta nyúlok zsebbe, nem a gyerekek miatt. Mert nem ismerem az apát, nem ismerem a körülményeket, nem tudom mérlegelni, kinél lenne jobb helyük. Csak az anyukájukat ismerem annyira, hogy neki ez a legfőbb vágya, ez a legnagyobb álma, hogy együtt lehessen a gyerekeivel. Miatta, és érte. Mert ez így már nekem személyes. Tesóm még ennyit sem tud róla. Ő csak azt látja, hogy ez nekem fontos. Ő pedig csak miattam és értem. Mert ez így neki már személyes.