A napokban azon polemizáltunk (meg itt is), hogy vajon mikor valaki az életében eltévedve érzi magát, és tanácsot kér, majd azt meghallgatva rátalál az útjára (de legalábbis abbahagyja az egy helyben toporgást és elindul), vajon a tanácsot adóé a nagyobb érdem, vagy azé, aki a tanácsot megfogadta. Tudom, ez így eléggé akadémikus felvetésnek tűnik, és ha ketten ezzel a kérdéssel keresnek meg, praktikus módon én is azt válaszolom, hogy: "Hát nem marhára mindegy? Örüljetek, hogy minden szép és jó, ezt a hülyeséget meg hagyjátok a fenébe!" A kérdésnek mégis lehet értelme, mert általánosabb formájában azt feszegeti, vajon a külső befolyásnak vagy a saját gondolatainknak van nagyobb jelentősége, arra nézve, hogy mit teszünk. Igen, már megint a szabad akarat témájához jutottunk el.
Szóval az alaphelyzet az, hogy valaki ad egy jó tanácsot, aki kapja, az pedig megfogadja. Ez ugye vitás helyzet, mert most mi ért többet, a tanács, vagy hogy megfogadták? De tekerjünk rajta! Ha rossz a tanács, és az illető megfogadja, aztán bajba kerül, az kinek a hibája? Ugyan a tanács rossz volt, de ez nem azt jelenti, hogy rossz szándékkal adták. Lehet, hogy az illető tényleg úgy gondolta, hogy ez a legjobb dolog, amit tenni kéne. Akkor ki hibázott? Nem egyértelmű? Tekerjünk még! A tanács jó, de aki kapja, nem fogadja meg. Ugye most látszik, ki a hunyó? De tekerjünk azért még egyet! A tanács rossz, és nem fogadják meg. Kinek jár a piros pont? Ez is egyértelműnek látszik. Viszont ez utóbbi kettőt vizsgálva úgy tűnik, a tanács jó vagy rossz voltától nem függ semmi, csak attól, hogy aki kapja, az végső soron hogyan dönt, mit csinál.
Igazából nem is lehet rossz tanácsot adni. Sokszor az a legnagyobb baj, hogy valaki megreked egy adott helyzetben, és döntésképtelenné válik. Ez a lehető legrosszabb dolog, mert kiengedi a kezéből az életének az irányítását. Erről meg már volt szó, hogy csak a döglött hal úszik az árral. Tehát a tanács legnagyobb haszna abból állhat, hogy kimozdítja a tétovázót a holtpontról, és elindítja. Ha nem a legjobb irányba, az is jobb lehet, mintha ott marad leragadva múltjának emlékei között, és elmegy mellette az élet. Szóval adjunk bátran tanácsot! Persze ne úgy, mint az egyszeri rabbi! Azért felelősek vagyunk, hogy a tanács szerintünk, a lehetőségeink és a tudásunk alapján jó legyen.
Ez meg egy rokon vallási kérdés, a predesztináció (eleve elrendelés) témaköre. Ez látszólag a szabad akarat ellentéte, de valójában nem. Kicsit túlspirázták a dolgot az egyháztudósok, mert ha szélsőséges formájában Istent behelyettesítjük a "sors" szóval, akkor a fatalizmushoz jutunk, ami maga a nihil, hisz tőkmindegy mit teszünk, akár halálos bűnöket is elkövethetünk, az nem befolyásolja az üdvösséget, az már a születésünk előtt eldőlt, tehát vagy így is a mennybe jutunk, vagy pedig hiába vagyunk jobbak az angyaloknál, akkor is pokolra jutunk, akkor meg hadd szóljon! De ennek a tannak nem ez volt a lényege, hanem, hogy "jó cselekedetei által senki nem üdvözül".
Praktikus módon ez arról szólt, hogy a búcsúcédula árusítás, meg a gyónás-penitencia-feloldozás gyakorlata (ami elsősorban egy marketingfogás volt: bűnös vagy, de adj nekünk egy csomó pénzt, és akkor majd bejuthatsz a mennyországba), téves alapokon nyugszik. A jócselekedetekért nem jár útlevél a mennybe. Az egyiptomi "Halottak könyve" is azt írja, hogy a sakálfejű Anubisz, az alvilág istene, az elhunyt szívét teszi egy mérlegre, melynek másik serpenyőjében Maatnak, az igazság istenének egy tolla van, és ha a szív nehezebb a tollnál, akkor Ammit, a krokodilfejű, oroszlántestű, vízilóseggű démon felfalja a szívet. Tehát nem a tetteket, a szívet mérlegelték az ókori Egyiptomban is.
Azaz nem a tettek számítanak, hanem a lelkület. Ennek megvilágítására nézzünk megint variálható példát, mint az elején. Van egy gazdag, szívbeteg atya, aki rosszul lesz, összeesik, rángatózni kezd, nyúl a gyógyszeres fioláért, de már nincs ereje kinyitni azt. A fia odaugrik, felkapja a pirulákat. Itt kezdődik bonyolódni a helyzet. Az első verzióban a fiú kinyitja a fiolát, az apja szájába teszi az orvosságot, aki ezáltal jobban lesz, tehát a fiú tettével megmenti felmenőjének az életét. Jócselekedet, mehet a mennybe. Második verzió. A fiú, az örökséghez mielőbb hozzájutni akarván, nem adja be az életmentő gyógyszert apjának, így mulasztásával megöli azt. Rossz, pokolba vele. Harmadik. Az orvos tévedésből rossz gyógyszert írt fel, attól lett rosszul az apa. Ám a hatás elmúlt volna, csakhogy a fiú, jóhiszeműen, még egy szemet beadott neki, amivel megölte. Ez bizony rossz tett volt, akkor pokolra való? Negyedszer. A fiú gyilkos szándéktól vezérelve nem adja be apjának az életmentőnek gondolt, de tévesen felírt gyógyszert, amivel megmenti annak életét. Most akkor ő jót tett?
Szóval erről szól a dal. A tettek nem elegendőek. Ha nincs mögöttük tiszta szándék, szeretet, jóság, akkor a jó cselekedet csak manipuláció, amivel meg akarjuk vesztegetni az isteni igazságszolgáltatást. Csak a belépőjegyünket óhajtjuk megváltani a tejjel-mézzel folyó tutiba. Amiért, ha kell, eladnánk a saját anyánkat is, de hogyha adakozni kell, imádkozni, leprásokat ápolni, hát egye fene, azt is megtesszük. De az isteni igazságszolgáltatás azért isteni, mert nem így működik. Mondjuk az igazságosságát ezzel az egyszeri lehetőséggel elég nehéz megmagyarázni, én nem is vállalkozom rá. Nekem, mint tanárnak, jobban bejön az a verzió, hogy aki megbukik, azt osztályismétlésre ítélem, de a reinkarnáció már nem fér bele ebbe a bejegyzésbe. Egyébként is, Szent Ferencről akartam írni, de abból sem lett semmi. Majd holnap.
20 megjegyzés:
Úgy látom téged sem hagyott nyugodni a dolog. :)
Igazából, soha nem tanultam meg azt otthon, hogy valami az én érdemem is lehet. Mindig egyértelmű volt, hogy oké én is letettem valamit az asztalra, lehet, még ügyes is vagyok, na, de az a másik, ő csak okosabb, jobb...stb, Ő csak jobban tudja,köszönöd meg szépen. A mentorom, akiről már írtam, ő is elkezdte ezt "kinevelni" belőlem, sokat beszélgettünk a témáról, de eddig hiába gondolkodtam nem sikerült helyretenni. Szörnyen befolyásolható lévén, mindig a más "akaratát" követtem, csak ritkán támadt fel bennem ilyen helyzetekben az amazon,aki a sarkára áll. Rengeteg otthonról hozott mintát formáltam már át, de még most is sokszor kiderül,hogy van hova fejlődni. :)
Meggyőzőek az érveid, nálad a pont. :)A viccet félretéve, tényleg igazad van! :)
Igazából mindig a magad akaratát követed. Az előfordulhat, hogy ha külső behatás ér, gyakran és gyorsan megváltozik az akaratod iránya, de az akkor is a te akaratod marad. Ha ezt a gondolatot a végletekig visszük, akkor eljutunk a szabad akarat mindenek felett valóságához, aminek egy olyan kellemetlen következménye van, hogy bármi is történik veled az életben, azért kizárólag te magad vagy a felelős, mert a te akaratod, a te döntéseid vezettek hozzá.
Ez tényleg kellemetlen gondolat, mert ettől fogva nem lehet másokat, a körülményeket, Istent, a sorsot hibáztatni azokért a dolgokért, melyekkel elégedetlenek vagyunk. Ugyanakkor korlátlan felhatalmazást kapunk rá, hogy megváltoztassuk az életünket, és olyanná tegyük, amilyenné csak szeretnénk.
Szerintem nem egy lehetőségünk van, hanem életünk folyamán rengeteg, és az, aki a szíveket vizsgálja, nem azt nézi, mi lehetett volna még. Nagyon erős meggyőződésem, hogy ha nem akarom elrontani, akkor nem tudom. A szívről szól ez, csak nem így fogalmazom. Meg a szeretetről, csak innen már lehet, hogy sziruposan hangzana.
A tanács meg szerintem nagyon veszélyes fegyver. Azt gondolom, jobb ha én jövök rá a megoldásra, és a másik csak támogat ebben, mondjuk felteszi a jó kérdéseket, vagy csak végighallgat. Ha segít megtalálni az erőforrásaimat. A tanács mindig abból fakad, aki adja szándéktól teljesen függetlenül, ha viszont magam jutok valamilyen megoldásra, tényleg nem hibáztathatok mást, ha nem jön be, ha viszont igen, akkor nagyon megerősít, mélyíti az önmagamba vetett bizalmat.
Az "egy lehetőség" alatt azt értettem, hogy állítólag egyetlen élet áll rendelkezésünkre az "üdvösség" elérésére. Mivel nyilvánvalóan nem egyforma adottságokkal és környezetbe születünk, nem tűnik túl "igazságosnak" a dolog. A lélekvándorlás egyébként csak 553 óta nem része a keresztény teológiának, mikor a második konstantinápolyi zsinaton eretnekséggé nyilvánították Origenész tanait. Mindez Justinianus bizánci császár nyomására történt, aki Rómában lefogatta és Konstantinápolyba hurcoltatta Vigilius pápát, hogy zsinat összehívására kényszerítse. Miután az ígéretek ellenére sem hívták meg a nyugati püspököket, a császár híveinek túlsúlyát látva a pápa elmenekült, és levélben tiltakozott a zsinat megtartása ellen. A távollétében, a katolikusnak (egyetemes) nem mondható zsinat által hozott határozatokat, az öreg és beteg pápa a császár nyomására csak a következő évben ismerte el. Mindez, hogy úgy mondjam, legalábbis kétségessé teszi a határozatok érvényességét, és a reinkarnáció tanának a keresztény tanításokból való kihagyását.
A "tanács" kapcsán teljesen egyetértünk, de inkább D'Angelt kéne megkérdezned, mennyire "mondtam meg neki, hogy mit tegyen". :)
Az nem derült ki számomra, hogy mit mondtál D'Angelnek, csak az elméleti fejtegetésedet olvastam, ez jutott eszembe, és (kissé grafomán és magamutogató lévén) megosztottam. :)
Az egy lehetőségről meg az jut most eszembe, hogy kedvenc lelkésznőm fejezi be mindig az egyszer élünk sóhajt úgy, hogy de akkor örökké. És egyébként egyetértek: nem nagyon látszik igazságosnak a leosztás.
Szeretjük a grafomán magamutogatókat. "Similis simili gaudet." :)
Nekem meg az teszik, mikor azt mondja valaki, hogy: "A reinkarnáció az tiszta hülyeség. Már az előző életemben sem hittem benne." :)
Csak egy kis kötözködés: a reinkarnáció és a lélekvándorlás nem teljesen ugyanaz.
Egyébként minden tök korrekt a fentiekben. :)
Gyakorlatilag szinonimaként használatos a két szó. Szótárakban, lexikonokban így szerepel. Egyes keleti elképzelések közt megtalálni, hogy a vándorló lélek nem csak emberi testben térhet vissza, állatok, növények, ásványok stb. formájában is, de találni olyan forrásokat is, melyek azt említik, hogy ez a lehetőség csak régebben létezett, ma már minden ember emberként születik újjá. De valóban, reinkarnáció alatt, szűkebb értelemben, az emberként történő újjászületést értik.
Nem csak ennyi a különbség. A gnosztikusok szerint nem a lélek vándorol, nem az születik újjá. Igazából azt is mondják, hogy a bibliai fordítók sok helyen a szellem helyett használják a lélek szót és ebből van a keveredés. Az emberek szeretnék azt hinni, hogy mi úgy ahogy vagyunk - csak másik testben és más körülmények között - születünk meg újra és újra. De ez sokkal összetettebb dolog, valószínű ezzel a személyiséggel és egoval sem lesz dolgunk a következő életben. Tehát nem sok minden marad belőlünk. Így lehetséges az, hogy annak is igaza van, aki szerint egyszer élünk és annak is aki szerint nem.
Akkor megköszönném, ha leírnád a különbséget. :)
Újjászületéskor nyilvánvaló, hogy a személyiségünket, az előítéleteinket, hiedelmeinket, ízlésünket stb. nem visszük tovább, hisz akkor nem változnánk sokat, nehezen fejlődnénk, és piszok unalmas is volna. És egy újjászületett rasszista Ku Klux Klán tag nagyon hülyén érezné magát négerként. :)
:)
Pedig azt hittem, nagy vonalakban vázoltam a különbséget.
Az én olvasatomban a lényeges különbség az, amit az ember tapasztalhat is a bőrén, hogy nekünk az elődeink életéből a tapasztalatok eszenciája jut. Sokszor nem tudjuk, hogy mit miért akarunk mindenáron így vagy úgy tenni és mit miért nem. Olyan, mintha alapból be lennénk zárva egy egy dobozba - mindenkié más méretű és más formájú - aminek a falára az van írva, hogy eddig és ne tovább. Ha ki is lehet innen törni, csak iszonyú meló és áldozatok árán. Tehát mindenkinek hátára van kötve egy batyu az elődök tapasztalatával, de ez csak befolyások formájában érvényesül, semmi konkrétot nem tudunk ezzel kapcsolatban, és semmi konkrét kapcsolatunk nincs az egésszel.
Küldök egy linket ezzel kapcsolatban, ha részletesebben érdekel:
http://lectorium.hu/pentagram/1997-es_evfolyam/1997_2_ujra_megtestesulok_vagy_sem?searchText=reinkarn%E1ci%F3&fromSearch=1
Hát ebből még mindig nem látom a különbséget a kettő közt. Az én földhözragadt matematikus agyam :) arra van beállítva, hogy: "A reinkarnáció az olyan, hogy..., ezzel szemben a lélekvándorlás az..., előbbiben ..., ami az utóbbiban nincs, abban pedig... ami az előbbiből hiányzik."
Ha ezt így összefoglalnád nekünk, az nagyon hasznos lenne.
Erre nem hiszem, hogy én vagyok az alkalmas ember. Lehet nekem nem matematikus agyam van.
A legszembeötlőbb eltérés: hogy a lélek vándorlás, ahogy a neve is mutatja a lelket jelöli halhatatlanként, a reinkarnáció viszont a szellemet. De ez ennél sokkal összetettebb a gnoszticizmus a szellemen túl az általunk ismert embert egy un mikrokozmoszban látja ami - mint fent úgy lent - egy kis galaxis vagyis kis világ. Ez a mikrokozmosz az ami hallhatatlan és ebben gyűlnek a tapasztalatok. A mikrokozmosz minden inkarnációkor fel vesz egy személyiséget a rendszerébe, és az inkarnáció végén ezt kiüríti, miután feldolgozott minden tapasztalatot, amit a születés és halál között begyűjtött.
Sokat nem tudok a lélekvándorlásról de most megnéztem egy oldalt, amelyik magyarázza a jelentését: "amikor a lélekvándorlásról beszélünk, az azt jelenti, hogy a személyiség, az egyéni tudat az egyik életformából egy másikba megy át. Ez e személyiség és egyéni tudat maga a lélek."
Tehát itt pont arról írnak, hogy halhatatlan, ami a reinkarnáció szerint halandó.
A lenti linken találtam a cikket. Jó hosszú.
http://govindananda.mdo.hu/lelekvandorlas_valosaga/mi_a_lelekvand.php
Talán most kicsit jobb cikket sikerült találnom a reinkarnációról, mint tegnap - kicsit siettem akkor.
http://lectorium.hu/konyvajanlo/a_modern_rozsakereszt_elemi_filozofiaja/mikrokozmikus_reinkarnacio?searchText=mikrokozmosz&fromSearch=1
Bocsi, tudom kívülállóként kicsit lilák ezek a szövegek, de hozzám ez áll közel. Ha a mikrokozmoszról szeretnél többet tudni arról itt olvashatsz:
http://lectorium.hu/teljes_konyvek_az_iskolairodalombol/rozsakereszt_krisztian_alkemiai_menyegzoje_2_teljes/rk232?searchText=mikrokozmosz&fromSearch=1
Huh, köszi. Nem mintha világosan érteném, mi a különbség a lélek meg a szellem között. :) De akkor, ha jól sejtem, valami olyasmi lehet a lényeg, hogy a lélekvándorlás szerint a személyiség (a beállítottság, a vágyak, a félelmek, a gyarlóságok, jó tulajdonságok stb.) is továbbkerül, a reinkarnáció viszont azt mondja, hogy ezek nem.
Én ez utóbbi felé hajlanék, én ezeket nem javasolnám tovább vinni, mert ezek a tulajdonságok egy élet alatt formálódnak, akár a testünk, és ahhoz hasonlóan egy idő után már csak akadályoznak. Ahogy egy következő életben egy teljesen más testet akarok kipróbálni, úhy egy teljesen más személyiség is izgalmasabb lehet.
:D
Még jó, hogy ezt nem szavazással kell eldönteni.
Mivel az a cél, hogy minél több és többféle tapasztalatra tegyünk szert, az utóbbiban szerintem is több a ráció.
Meg hát az elég bizarr lenne, ha mondjuk egy Hitler vagy egy Néró többször is kapna lehetőséget a garázdálkodásra.
Megjegyzés küldése