Oldalak

2013-04-29

Back to the Word

Hűha, már vagy két hete nem írtam bejegyzést! Nagyon finiseltem a fordítással, aztán meg szabadságoltam magam, csak olvasni volt kedvem a betűket, nem írni. Előkaptam néhány könyvet, és lazítottam kicsit. Aztán olvastam olyat is, aminek nekiállok, és lefordítom magyarra. Talán mert mazochista vagyok, vagy csak tart még a lendület, nem tudom. Persze nem hosszú könyv, csak két rövidebb novella. Még a szerkesztőmet kell rábeszélnem, hogy foglalkozzon vele ő is. (Aztán meg a kiadót.) Szóval visszatérek a Word-höz, és fordítgatok tovább. És ha már úgy is nyomkodom a billentyűket, akkor azt megtehetem a blogomnál is. Ahhoz képest, hogy egy időben naponta postoltam, most ez a két hetes kimaradás ijesztőnek tűnik. Főleg az, hogy egyáltalán nem voltak elvonási tüneteim.
A fordítás során a Word játszik, mert DOC formátumban várja a kiadó a kéziratokat (vicces, hogy kéziratnak hívjuk, pedig pont hogy nem kézzel írjuk), de most azon töröm a fejem, hogy íráshoz kipróbálok valami mást. Scrivener névre hallgat a szoftver, ami kíváncsivá tett. Utánanéztem több, kreatív íráshoz ajánlott programnak is, de nem voltam lenyűgözve. Tele vannak felesleges és kétséges értékű dolgokkal. Névgenerátorral, mintha én nem lennék képes kitalálni angolos hangzású neveket. Meg ötlettárral, ha elakadnék a cselekmény bonyolítása közben. Kaphatok tippet, hogy kapjon névtelen levelet a főszereplőm, amiben elárulnak neki valami titkot. Esetleg egy távoli rokon hagyjon rá jelentősebb örökséget. Nagyon izgalmas.
Az ajánlók szerint ez a program viszont nem ilyenekkel jeleskedik, hanem megpróbál kényelmes, gyorsan áttekinthető környezetet biztosítani a szövegben való eligazodáshoz, és az ötletek, kutatási anyagok rendszerezéséhez. Én, aki cetliken szoktam tárolni mindent vevő lennék az ilyesmire. Majd meglátom, mire jutok vele, mert lehet akármilyen remek a program, a szöveget csak nekem kell majd beleírnom. A fordítás közben kicsit elegem lett, egy könyv terjedelmű szöveget kellett begépelnem. Mit begépelnem, megfogalmaznom. Ehhez képest könyvet írni már nem nagy többlet, csak annyi, hogy a szereplőket és a cselekményt is nekem kell kitalálnom, de azzal nagyrészt már megvagyok, csak a fogalmazás meg a gépelés van hátra.
A legnagyobb akadály a lustaságom, meg a jó idő. Plusz Kata. Mikor bekezdésenként azzal rángat el a monitor elől, hogy menjek, segítsek neki cipelni egy asztalt, padot, pakoljam át a tűzifát, mondjam meg, hogy kidobja-e lomtalanításkor a vacak nyugágyat stb. az pótolhatatlan. Ha valaha köszönetnyilvánítást kell majd írjak egy könyv végére, ezt mindenképpen megemlítem. De tán az egész családot. Kata nővére élénken érdeklődni kezdett a szerkesztői-fordítói munkám iránt. Hogy mutassam már meg neki a könyveket. Mondtam, hogy nincs belőle példányom. (Van, de azt neki nem kell tudnia.) Azt mondta, majd megnézi a könyvesboltban, csak mondjam meg a címeket. Mondtam, hogy inkább nem árulnám el, nem is a polgári nevem alatt vagyok bennük feltüntetve. Csalódott volt.
Nem szeretem, mikor valaki ennyire erőszakos. Ha már háromszor mondta, hogy őt ez érdekli, akkor abból sejthetem, hogy nem csak udvariasságból kérdezi. Viszont, ha háromszor nem reagáltam rá, hogy szeretné megnézni a munkáimat, abból meg ő sejthetné, hogy nem akarom megmutatni neki. Van ilyen kolléganőm is, aki jön pletykálkodni, hogy én biztos tudom, hogy a másik kolléganővel most mi van, hogy most a férjével hogy is vannak. Mondtam, hogy talán az lenne a legegyszerűbb, ha közvetlenül a kolléganőt kérdezné. Á, azt nem akarja, mert lehet, neki nem is mondaná el. Mondom, szerinted neked miért nem akarja elmondani? És nekem miért mondja el? Nem lehet az az oka, hogy én nem szoktam továbbadni másnak, amit tőle hallok?

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése