Őszülés

Az idei őszre, ami az időjárást illeti, sok panaszom nem lehet. De ha nem is kell elővennem, azért rendesen tele van a hócipőm. Például a halas kaland utáni héten ismételten beállított a kedves ismerős, és egy újabb vödör halat hozott nekünk. Tudom, csak én vagyok folyton elégedetlen, másutt meg éheznek az emberek, nekem meg az a bajom, hogy az ismerősök tök ingyen helybe hozzák az ennivalót. Épp csak a sült galamb nem repül a szánkba. És itt most a sült a lényeg, nem a galamb, mert a sült hal miatt nem veszekedne Kata, viszont az élő galamb ugyanígy kiakasztaná. Vagy az talán nem, mert egyszerűen csak elengedhetné. A halat meg le kéne vinni a Tiszához, ami mondjuk időben kevesebb, mint megpucolni, de mit mondjon az ember az ismerősöknek, akikkel összefut az utcán, hogy miért sétáltatja vödörben a halakat?

A tenyerem lassan már olyan, mint egy favágóé. Pedig, hála az enyhe ősznek, idáig még nem sok fát aprítottam. Viszont a kétszeri halgyilkolás során a hátúszók felszaggatták a bőrt a tenyeremen, valamint kapával, ásóval és csákánnyal még pár csinos vízhólyagot is gyártottam a vágások közé. Három diófát szedtem ki a kertből. Katám olyan babonás, hogy arról is írhatnék egyszer egy posztot. De most csak a diófásat mondom el. Szokás az újszülött érkezésekor diófát ültetni, ami nagyjából akkorra fordul termőre, mire a gyermek felnő. És mire meghal, lehet kivágni, és koporsót készíteni belőle. Mert kb. egy emberöltőt él a diófa is. Ezért Katám kitalálta, hogy ha idő előtt kivágnak egy diófát, akkor egy ember idő előtt meghal. És ha a mi kertünkben vágják ki, akkor a mi rokonságunkban, ismeretségi körünkben hal meg valaki.

Ismerek olyat, akinek a fényképét kiraknám a diófára, mielőtt kivágom, de Kata szerint ez nem így működik. Azt nem tudja hogyan, de biztos nem így, ezért az a legjobb, ha vigyázunk a diófákra. Igaz, hogy a picike kertünkben a 10-15 diócsemete az túlzás, valójában a két nagy fa mellé nem kéne egy sem, de kivágni nem lehet őket. Ki kell vinni a tanyára, ahol a papa majd elülteti mindet. Az egy éves magoncokkal nincs is baj, kézzel ki lehet őket szedni. De az a három, ami meglehet 5 éves is, már nagyobbacska falat. Szóval azokkal küzdjek meg én. De ne a fejszét hozzam, mert gyökerestül kell őket kiszednem. Az időjárás kegyes hozzám, hisz nem fagyott a talaj, bár eső nem sok volt mostanában, így kissé száraz, nem a legpuhább.

Fogyókúrának nem volt rossz, igazi kardió (kar+dió) edzés volt, a bugyim is csurom víz lett, úgy leizzadtam bele, de a tenyerem az, ami igazán problémás. Persze ez csak nekem baj, Kata nem panaszkodik miatta, azt mondja, ha a durva, kérges tenyeremmel simogatom, abba beleborzong. Kérdeztem, hogy nem lehetne-e, hogy lehunyja a szemét, én meg a körömkefét húzkodom a hátán, de nemet mondott rá. Neki könnyű dolga van, mert engem egy puhább csókkal fel lehet izgatni. Felajánlottam, hogy szívesen beöltözök félszemű kalóznak, és cifrákat káromkodok, ha a durva dolgokra gerjed, de ha a sebes tenyérre, infúzióra, nyomókötésre vagy begipszelt lábra bukik, az nálam már perverziónak minősül. Jelmezes szerepjáték jöhet, szado-mazo kizárva.

Szerencsére csak Katával nehéz boldogulni, Fecóval nincs baj, főleg mert most valahol a Dunántúlon okítja a kiscserkészeket a táborozás praktikus tudnivalóira. Tesómmal meg végképp nincs gond, bár időnként meg tud lepni. Pedig én akartam őt, mert most 50 éves, és ezért sütöttem neki sütit. Ami köztudottan nem az én műfajom, és Kata nem volt hajlandó segíteni, mert tudta kinek lesz, és nehogy már ő süssön neki. Mondjuk a süti valódi meglepetés lett, mert ahhoz képest, ahogy kinézett, egész kellemes íze volt. Cserébe tesóm az arcszőrzetével lepett meg. Időnként valami bekattan nála, és olyankor variálja. Az évek során volt már Kossuth, Richelieu, Deák Bill, Ferenc-József, idén nyáron pedig Konfucius. De most, mikor felköszöntöttem, a szépen nyírt, őszülő szakállával tisztára Sean Connery volt, alias Remus kapitány a Vörös Októberből.

Anyámat meg inkább én szoktam kiakasztani. Bár mostanára teljességgel konszolidálódott a kapcsolatunk. Néha elhallgatom a kolléganőimet ahogy az anyjukkal való kapcsolatukról beszélnek, és az a határozott benyomásom támad, hogy mi még egészen kellemes viszonyt ápolunk. Van az a versenyszám, amiben az nyer, aki egy nap alatt a legtöbbször tudja emlékeztetni a másikat, hogy mit cseszett el az életében. Na, mi ezt a sportot nem űzzük. Bár néha egész jól ráérzek a technikára. Katáék családja napokon át járja a temetőket, van több olyan rokonuk, akit életében ritkábban látogattak, mint most a sírját. Ezen felbuzdulva, én is fogtam magam, és vonatra ültem. Anyám meg valamiért hiányolt, és rám írt, hogy merre vagyok? Válaszként küldtem neki egy fotót. Egy koszorú látszott rajta, meg pár szál virág, és a köbe vésett felirat. Apám neve, meg hogy mettől meddig élt.