Mi a fasz!? nyögtem fel megdöbbenve, mikor anya helyett Zsuzsit láttam az ágyamon feküdni. Persze illendőbb lett volna azt mondanom, hogy nahát, vagy még ilyet. Ezt az "F" betűs szót itthon még nem ejtettem ki hangosan. Anya ki is mosta volna a szám szappannal. És Zsuzsi helyett is pontosabb a Susie, csak én szoktam magamban így hívni őt. Mert bárkinek lehet Susie, de Zsuzsi csak nekem. Ezen akkor persze nem sokat elmélkedtem, teljesen össze voltam zavarodva, nem értettem, hogyan került oda. Pontosabban azt értettem, láttam a papírtáskát. Utánam hozta az ajándékaimat, amiket otthagytam az "Ask The Santa" évadzáró összejövetelén, mikor elrohantam. Mert nem akartam mások előtt sírni, miután megláttam őt Nicole-lal csókolózni az udvaron.
A buszon a fejembe húztam a kapucnim, és az ablak felé fordultam. Itthon pedig gyorsan megmostam az arcom a konyhai csapnál. A fürdőben anya készülődött. Azidőtájt kezdett feltűnni, hogy a szokásosnál többet szépítkezik, mielőtt munkába indult. Érdekelt volna, hogy csak észrevette az öregedés jeleit magán, és ezeket igyekszik eltüntetni, vagy pedig konkrétan egyvalakinek szeretne tetszeni. De anyával nem igen beszélgettünk ilyesmiről. Még hatodikos koromban egyszer elmeséltem neki, hogy tetszik az egyik osztálytársam, Carlo Monini, mert olyan szép dallamosan beszél, és kedves a tekintete, és mindenkivel udvarias. Másnap apám berontott a szobámba, és ordítozott velem, hogy meg ne hallja még egyszer "ennek a Carlo gyereknek" a nevét, franc a mocskos digókba, és ha csak ránézek, lepofozza a fejemet, mert az ő lányából nem lesz kurva.
Akkortól nem ettem meg a spagettit se, mert az is olasz, és nem néztem nyíltan a fiúkra, csak ha nem látta senki. Leginkább a moziban bámultam a vásznon a férfiakat, ha ellógtunk a házban lakó lányokkal valami romantikus filmet nézni. A tévében nem lehetett, mert ha csókolóztak, apa kiküldött a szobából. Az ő családjukban ez részét képezte az erkölcsi nevelésnek. Nem mintha hatékony lett volna, hisz talán pont ezért volt, lázadásból, hogy mikor évente két-háromszor meglátogattuk Pawel bácsiékat, az unokatesóimmal, Marekkal és Helenával mindenféle disznó dolgokat műveltünk. Eleinte csak csúnya szavakat tanítottunk egymásnak, de aztán az istálló felett, a szénapadláson, le is vetkőztünk és pucéran nézegettük egymást. Ha ez kiderült volna, talán még a patakba is belefojtottak volna minket, mint a fölös számban született kismacskákat.
Bár otthon hangosan nem lehetett csúnya szavakat kiejteni, magamban gyakran káromkodtam. Szerintem beváltam volna szódáskocsisnak is, olyanokat tudtam. Eleinte csak lengyelül meg magyarul cifráztam, ápoltam az anya- és apanyelvem, aztán megtanultam az angol kifejezéseket is. Így a "what the fuck" magától értetődő természetességgel csúszott ki a számon. Zsuzsi összerezzent, mintha megütöttem volna, szerintem nem volt hozzászokva a durva beszédhez, legalább is nem tőlem. Ettől zavarba jöttem, szerettem volna valami barátságosabbat mondani, mert ez nem a legjobb indítás volt. Fogtam a távirányítót és kikapcsoltam a zenét, de aztán nem tudtam megszólalni. Fogalmam sem volt, mit mondjak. Olyan szerencsétlenül bámulhattam, mint egy elárvult kisbirka.
Zsuzsi szólalt meg, magyarázkodni kezdett, hogy elhozta az otthagyott holmimat, mire automatikusan azt mondtam, hogy köszönöm, nem kellett volna fáradnia vele, nem ér annyit. Erre úgy nézett rám, mintha a szűzanyát káromoltam volna, és elhűlve közölte, hogy Ferrero csokigolyó is van benne, és hogyan is mondhatok ilyet. Olyan édes volt, ahogy az édességről beszélt, hogy belesajdult a szívem. Mint egy tündér, szépséges, tiszta és ártatlan. Illetőleg nem is olyan ártatlan, amilyen szenvedéllyel csókolta Nicole-t, és ahogy akkor ott megragadta a kezem és rebbenő pillákkal bocsánatot kért. Mint egy profi csábító. Akár John Malkovich a Veszedelmes viszonyokban. Valmont vicomte sem nézhetett volna halálosabban. De én nem voltam az az ostoba Cecile, akit el lehet ámítani egy szép nézéssel.
Csodálkozva rákérdeztem, hogy ugyan már mit is kéne megbocsássak neki? Hebegni kezdett, hogy hát azért, mert nem tudta, hogy összetévesztett minket, mert ő azt hitte, hogy Nicole az, hogy ő a Santa. Ez egy nagyon jó próbálkozás volt, hogy igazából ő nem is Nicole-lal csókolózott, hanem a titokzatos, álruhás idegennel, csak eltévesztette a házszámot. Már csak az a kérdés, hogy ezúttal komolyan gondolja, vagy engem is tesztelni akar, mint Nicole-t? A kérdésre, hogy most már biztos-e a dolgában, azt válaszolta, látta a Sánta feliratot, anyám lánykori nevét az ajtónkon. Mondtam, hogy talán véletlen. Erre kivett a zsebéből egy szaloncukrot, olyat, amilyeneket a szekrényében szoktam hagyni, és a számba dugta. Igen, a véletlenből ez már kicsit sok lenne.
Lassan ettem, ízlelgettem a kókuszt. Talán az óhaza legnagyszerűbb találmánya. Vagy mondjuk holtversenyben van a lecsóval és a Rubik kockával. Szétnyomtam a nyelvemmel a tölteléket. Haboztam, nem voltam biztos benne, hogy mennyire bízhatok Zsuzsiban. Nem tűnt egy tipikus trófeagyűjtögetőnek, aki miután lehúzta a bugyidat, lelép. De persze ez nem jelent semmit, mert sosem látszik elsőre. Ez egy ilyen játék, nincs rá biztosíték, hogy nem fogja összetörni a szívemet. Miután szétolvadt a nyelvemen, lenyalogattam a szám szélére ragadt csoki utolsó morzsáját is. Lassan Zsuzsi fölé hajoltam, figyeltem a reakcióit. Néztem, hogy látok-e győztes, diadalmas csillanást a szemében, de csak elakadt a lélegzete és lehunyta a szemét. Mikor újra eszébe jutott, hogy levegőt vegyen, óvatosan megérintettem az ajkát a számmal.
2 megjegyzés:
Jajjdejóó :))
Látom, mutatkozik azért minimális érdeklődés a történet iránt. Mindjárt postolom a következő részletet.
Megjegyzés küldése