2013. július 22., hétfő

Prológus egy krimihez

Ne kérdezzétek, hogy ez hogyan meg miért, egyszerűen csak elém került egy régebbi írásom, és mikor elolvastam, le kellett ülnöm, és leírnom az alábbiakat. Fogalmam sincs, hogy mi lesz belőle, vagy lesz-e belőle bármi, kavarog az egész, mintha forrna bennem valami, ami emelgeti a fedőt, aztán egyszer csak kifut, kiömlik, és akkor már csak egy billentyűzet kell a kezem ügyébe, hogy felfogjam a nagyját. Ha találtok benne elírást, elütést, hülyeséget, szóljatok, hogy javíthassam. Vagy, ha pocsék, unalmas, akkor azt, hogy hol hagytátok abba, hol vált olvashatatlanná. Ez így nekem olyan mesélős, kötetlen, egy merő asszociációs mámor, mintha csak sör mellet gombolyítanám a történet szálát, jó nagy bogokat lelve a fonálon, de az is igaz, hogy a mondatokra, bekezdésekre tördelés nélkül reménytelenül egybefolyik az egész. Talán 2-3 oldal még elmegy, de vajon mi lenne 100 oldal után? Az olvasók nagyobb része tán el se jutna odáig, aki meg igen, habzó szájjal főbe lőné magát.
Linda felült a napozóágyon, lejjebb húzta az orrán a napszemüveget, a lábfejére nézett, a balra, melyre rásütött a nap, aztán felkelt, arrébb tolta a napágyat a méretes napernyő árnyékába, kék és narancs csíkos, hatalmas gombakalap a homokba leszúrt, karvastagságú oszlopon, olyan nagy és nehéz lehet, hogy ők nem is bírták volna lecipelni a partra, bár nem is kellett, mert az oszlop le van betonozva, reggel a boy, aki a napágyaikat hozta le a szállodából, vette le a lakatot, és szedte le róla a láncot, ami az ernyőt összefogta, és nyitotta ki nekik, és még azt is megkérdezte, az árnyékba tegye vagy a napra az ágyakat, aztán mielőtt visszament volna, azt is, hogy kérnek-e még valamit, és akkor kértek egy-egy koktélt, ő meg elment, hozott nekik, plusz még mosolygott is hozzá, Beth meg is jegyezte, hogy lám, vannak kedves, szolgálatkész férfiak, akik akkor is kedvesek és szolgálatkészek, ha tudják, esélyük sincs egy dugásra, igaz, hogy ez itt inkább fiú, mint férfi, és bőkezű borravalóra számíthat tőlük, de akkor is, és ezen nevettek, mert ugyanarra az önző pasira gondoltak, és tudták, hogy a másik is őrá gondol, Maxre, a szemétládára, akiért kicsit odavoltak mindketten, na jó, nem kicsit, viszont Max már múlt időben van, de azért miután a nevetésük elhalt, enyhén zavart csend támadt köztük, szótlanul kortyolták a jéghideg koktélt, szívószállal, mert úgy nem árt annyira a toroknak, viszont hamarabb a fejükbe száll, és nézték a parton az embereket, aztán feltámadt a szél, lobogtatta a kék és narancs fodrokat körben a napernyő peremén, aztán meglátták a kék és narancs egyenruhás boyt, az ő szállodájuk színei, amint fel-alá sétál, hogy a szállóvendégek óhajtanak-e valamit, és óhajtottak még egy kört a koktélból, Beth tudta a nevét a koktélnak, Tengeri szellő, Linda viszont a boy nevét tudta (Ted), meg a koktélnak az összetételét, áfonya volt benne és grapefruit, meg fél deci vodka, sok jéggel, jó, ezt Beth is ki tudta volna találni, mégis úgy érezte, valahogy kiegészítik egymást, ketten együtt meg tudják oldani a dolgokat, és ettől elégedettséget érzett, és azt a kis csiklandós boldogságérzést a hasában, mintha a visszafojtott nevetés kerülgetné, amiért van egy örömteli titka, amit nem mondhat el senkinek, mert kiakadnának rajta, pont mint amikor megtudta, hogy felvették az egyetemre, és másnap hivatalosan kérvényezte a névváltoztatást, és amikor végre megkapta az új jogsiját, napok óta lesben állt, várta a postást az utca végén, aláírta a tértivevényt, eltette a borítékot, és hazasietett, aztán otthon bezárkózott a szobájába, és csak ott bontotta ki, ott vette elő, hogy gyönyörködjön benne, Linda Luisa Meyer, nézte, és elolvasta jó sokszor, hogy végre kinyomtatva, befóliázva is így néz ki, és ezentúl törvényesen is ez az aláírása, mert bár ezt írta mindenhová, az iskolai füzeteire, a levelei végére, de ami nagyon hivatalos volt, az osztálynaplóban, és az érettségi bizonyítványában Linda helyett az állt, hogy Sieglinde, ami az óhazában a dédanyjának biztos nem volt ciki, de neki annál inkább, mert csak egy fél évig volt Glinda, a jó boszorkány az Ózból, aztán Adam Reinhardt elkezdte Siegheilnek hívni, és kétségbeesetten próbálta elérni, hogy inkább Lindának szólítsák, bár ebben a tanárok is segítettek, mert a sieg heil, meg a karlengetés az ő iskolájukban a szokásosnál is érzékenyebb téma volt, és Adam se örült, amikor Adolfnak kezdte szólítani, így viszonylag hamar elfogadta mindenki, hogy ő Linda, csak a hivatalos papírokon maradt Sieglinde, otthon meg Lujza, ami ellen persze semmit sem tehetett, és ez a többieknél is így volt, ha hazamentek, még Beth-t is, aki a hivatalos iratai szerint Elizabeth Maria Wittstein volt, otthon Elsie-nek hívták, ami az Elsa becézése, ráadásul a suliban egy időben Bessie is volt, amiről mindenkinek egy mélán kérőző tehén jutott az eszébe, és ez Lindát akkoriban nagy elégtétellel töltötte el, mert nem kedvelte Beth-t, aki mondhatni olyan volt Linda számára, mint egy külön bejáratú, személyre szabott Nemezis, az ő saját sötét istennője, állandó készenlétben, hogy megtorolja, ha netán erőt venne rajta a hübrisz, ha az elbizakodottság vétkébe esne, mert mondjuk kilencvennégy százalékkal az övé lett a legjobb matematika teszt, amit aztán Beth nem hagyott annyiban, megvárta, amíg Linda boldog mosollyal az arcán körbemutogatta mindenkinek a pontszámát, akkor felállt, kiment Mr. Orlowitzhoz, a matematikatanárukhoz, és kifogást emelt a javítás ellen, és addig mutogatott a papírján meg magyarázott neki, amíg az belefáradt, és kapott tőle három plusz pontot, és így kilencvenhat százalékkal az övé lett a legjobb dolgozat, és miközben visszament a helyére, lesújtó pillantás vetett Lindára, akinek az arcára fagyott a mosoly, és ez még semmi volt ahhoz a kétségbeeséshez képest, ami akkor fogta el, mikor Beth észrevette, hogy mennyire tetszik neki Max Schulze, és elkezdett finoman nyomulni a fiúra, aki persze onnantól kezdve észre se vette Lindát, és hiába mondta korábban, hogy kifejezetten a kicsi és vékony, barna hajú, barna szemű lányokra bukik, onnantól kezdve mintha nagydarab, kék szemű, telivér szőke lett volna az ideálja, pont mint Beth, és ez a későbbiekben sem változott, pedig Linda reménykedett benne, hogy majd összevesznek, szakítanak, és akkor megint eljön az ő ideje, de az az egyetem alatt se jött el, amikor Beth és Max közt lazulni látszottak a dolgok, és ő a nyári szünetben vagy karácsonykor, a templomból kijövet, a mise után megszólította Maxet, mert olyankor azonnal megjelent Beth, gonosz varázslattal feltűnt a semmiből, hogy belekaroljon a fiúba és elvonszolja előle, vagy ha mégsem, hát másnap telefonált neki és találkoztak, és az ujja köré tekerte, és Lindának esélye se volt többé, amibe aztán beletörődött, és Max helyett volt neki Karl és Klaus meg Thomas, és egyszer egy Peter is, akiről mélyen hallgatott, titkolta, de ha rágondolt, akkor a hasába nem csiklandó érzés, hanem tompa nyomás költözött, és szégyellte is magát, mert Petert az egyik szemeszter végén, a sikeres vizsgák után, egy buliban ismerte meg, és másnap ismeretlen helyen, nem a saját szobájában ébredt, és csendben kapkodta magára a padlón szétszórt bugyiját, pólóját, farmerját, a cipőt, a zoknit csak a kezébe fogta, úgy osont ki, nehogy felébressze a fiút, akiről nem maradt más emléke, csak a részeg dadogása, az ágy ritmikus nyikorgása, és a hetekig tartó viszketés, amire az orvos felírt valami kenőcsöt meg hüvelykúpot, amiket a neszesszerében rejtegetett a szobatársai elől, és a vécébe zárkózva kezelte magát velük, és aztán mikor újra előkerült Karl, és megismerte Jonast, a fiúk kénytelenek voltak megtanulni, hogy az előjátéknál csak akkor juthatnak tovább, ha van náluk kondom, egyébként kénytelenek beérni egy kis kézimunkával, persze hamar megtanulták a szabályt, lévén intelligens, értelmiségi fiatalemberek, és egyébként is komolyan érdekelte őket Linda, különösen Karlt, akinek talán még esélye is lett volna nála, de persze Karl az Karl volt, és nem Max, ami jószándékkal és igyekezettel nem orvosolható, így végül nem lett belőlük semmi, nem úgy mint Maxből és Beth-ből, aki a diploma átvétele utáni évben változtatott nevet, igaz nála az Elizabeth maradt, a Wittsteint cserélte le, és lett Schulze, és Lindának be kellett állnia a a sorba a templom előtt és gratulálnia az ifjú párnak, megcsókolnia jobbról-balról örök és reménytelen szerelmét, Maxet, és az újdonsült asszonyt, aki attól fogva Frau Shulze volt, ami Linda is szeretett volna lenni, és ez sokkal jobban fájt, mint a matematika teszt, és akkor valami eltört Lindában, érezte, hogy a szívén hatalmas lyuk tátong, egy vérző seb, melyen át valami melegség elfolyik belőle, és a helyére valami más, valami jeges dolog költözik, ha hitt volna ebben a templomos dologban, Istenben, az egyházban, akkor azt gondolta volna, hogy a pokolból származó fagyosság, így csak arra gondolt, hogy az ártatlansága, naivitása helyére került keserűség meg cinizmus, és hogy erkölcsi vagy metafizikai természetű volt-e a változás, azt később se tudta eldönteni, de az biztos, hogy megváltozott, és céltudatosabb lett, mondjuk csak kicsivel, viszont bizonyos aggályai megszűntek, amiről azt hitte, hogy számára tabu, a házasságtörés, a nős férfiak, meg a gyilkosság, az emberölés, az többé már nem volt az, de ezt abban a pillanatban persze még nem tudta, ilyen világosan nem fogalmazódott ez meg benne, csak jóval később, mikor igen sok ideje akadt gondolkodni, mert ezek csak apránként jöttek elő, lopakodva kísértette meg az ördög, vagy vált romlottá, attól függően, hogy a metafizikai vagy az erkölcsfilozófiai megközelítést választjuk, bár mindegy is, jelentősége nincs, mert Linda úgy érezte, hogy ez így van jól, rátalált a megfelelő útra, megbűnhődött a vétkeiért, és mikor kapott egy újabb esélyt, helyesen döntött, ezt a próbatételt nem bukta el, tehát mintegy megtisztult, levezekelte, amit kellett, és a sors, Isten, az Univerzum megjutalmazta, a szerencse rámosolygott, és ő is, Linda is mosolygott a másik napozóágy felé fordulva, nézte az alvó Beth-t, ahogy az lehunyt szemmel, ellazult testtel feküdt ott, elnyílt szájjal szuszogva, szőke haját birizgálta a szél, keze lelógott a földre, a koktélos pohár feldőlt, kilógott belőle a lime karika héja, a belsejét Beth kiette, a kis kék és narancs csíkos koktéldísz ernyő kinyitva a homokba szúrva, az egész lehetne egy krimi díszlete, valakit megmérgeztek, leszúrtak, de mégis, inkább a bizalom jutott Linda eszébe, hogy Beth nyugodtan alszik mellette, mert nem tart tőle, sőt biztonságban érzi magát, mert tudja, hogy vigyáz rá, és Linda is ezt érezte, hogy bízik Beth-ben, megbízik benne teljesen, hisz tartotta a szavát, elfelezték a pénzt is, de ami ennél fontosabb, hogy akármi is volt korábban, végül kiálltak egymásért, megvédték egymást, minden, és mindenki ellen, legyen az a sors, a halál, vagy életük legnagyobb szerelme.

16 megjegyzés:

Proliblues írta...

Nekem nagyon bejött így, ebben a formában, holott zavar, ha nincs tagolva egy írás.
Ebben az esetben így volt jó, tagolva nem lett volna ilyen izgalmas olvasni. :)
(sosem fogok belenyugodni, hogy nem írsz...úgy.)

Anne C Oakwood írta...

Talán most majd írok, úgy. Tesóm ígérte, hogy segít. Megbeszéltük, hogy ez a stílus durva, de maradhat hosszasan is, ha betartok néhány szabályt, de nagyon szigorúan. Pl. egy ilyen szakaszon, "mondaton" belül szigorúan tilos nézőpont karaktert váltani. Kell egy, a szakaszon belül állandó helyszín, ahol lineáris időrendben zajlanak a dolgok, és ezen események közé lehet flashback-elni korábbi dolgokat, szigorúan ugyanazon nézőpontkarakter szemszögéből. És még annyit mondott, hogy ez egy jó irány, hogy a történésekről azok megélésének mikéntjére tolom a hangsúlyt, csak akkor több érzékletes élményt, érzékszervi tapasztalatot kéne belevegyek, ami ráadásul az asszociációs kiindulópontokat is adhatja, bár nem kell mindennek szigorúan logikusnak lennie, az agy elég lazán kapcsol. És megbeszéltünk még mást is, de az meglepi, ahogy kibontakozik a mese, közben kell majd észrevenni. :)

Proliblues írta...

Jézusom, ne elemezd szét! :D Írd ahogy jön, nekem így élvezetes. (most úgy csinálok, mintha csak én olvasnék :))Ha csapongsz, bírom követni, mert nem feltűnő, göngyölődik ez szépen sorról sorra, számomra íve van az egésznek, ne matekozd szét léccilécci, mert odalesz az, amitől jó! Arra hallgass, ami odabentről diktálja, ne arra (vagy azokra) akik kívülről kívánnak vezényelni, hogy írj.. Ha te is kívülről nézed, akkor magadra se. :-*

onsai írta...

Örülök, hogy tollat ragadtál. Ne gondolkozz, ne elemezz, hanem csináld.
Tudod... az írás olyan, mint a szex. :P

Anne C Oakwood írta...

Áh, én ilyen elemző típus vagyok, nekem tudnom kell, hogy mit miért csinálok. És ha már a szexhez hasonlítjuk az írást, azt se csak úgy ösztönből nyomja az ember, ahogy neki jólesik, hanem odafigyel a másikra, hogy annak mitől lesz jó. Illetve néha elszalad vele a ló, de utána, amikor magához tér, akkor igyekszik a másiknak a kedvére tenni. :) Nem baj, ha ez nekem élmény, mikor leírom, de utána azért csinálni kell vele valamit, hogy az olvasók is élvezzék. :)

onsai írta...

Hm. Az agynak kétfajta üzemmódja van, más terület aktív, amikor lendületből írsz, és másik, amikor javítod az írásodat, de egyszerre a kettő egymást gátolja. Tudom, hogy az evolúció csúcsa vagy, de egyszerre még Neked sem megy. :P
Írj, aztán ráérsz másnap javítani.

Anne C Oakwood írta...

:) Kipróbálom úgy is.

Fordítás közben megszülöm a mondatot, ami tartalmilag azt jelenti, amit kell, aztán addig gyúrom, amíg elfogadható lesz formailag is. Mondjuk attól nem kell közben tartanom, hogy elszáll az ihlet, mert már megvan az egész szöveg. :)

Névtelen írta...

>:-O
Lehet, a nagy meleg teszi, de.......durr!
Zscdoki

Anne C Oakwood írta...

Durr? Az mi az? :)

Névtelen írta...

:)
Főbe lövésnek indult (az első bekezdésed vége), de meggondoltam magam, a plafonba lőttem! Még szeretnélek olvasni!
Zscdoki

Anne C Oakwood írta...

:) Az jó. Nem mindegy, hogy egy írás haláli vagy halálos. :D

szabi írta...

Nem lehetne, hogy többet írj és kevesebbet szerkessz meg fordíts?

Anne C Oakwood írta...

De, lehetne, ha a Kiadó azért is fizetne pénzt. :)

Ez sem kizárt, csak ahhoz előbb be kell fejezni egyet, és ha bejön nekik, akkor adnak érte pénzt. Ha már kettőt-hármat kiadtak, akkor elhiszi az ember, hogy a negyedikért is fognak fizetni. Addig meg marad a fordítás, amire szerződés van előre, nincs bizonytalanság. legszívesebben az állásomat is felmondanám, hogy írásból éljek, de azért arról még meg kéne győznöm magam, hogy az menne nekem. :)

szabi írta...

Csakhogy, amíg mások írásával töltöd az időd, nincs időd sajátot gyártani. Ez egy ördögi kör. Nem beszélve arról, hogy sokkal érdekesebb a blogod is, ha a Te írásaiddal van tele. :)

Anne C Oakwood írta...

Az ördög a hibás, jól mondod. :) Kéne valami pokoli jó terv. (Vagy csak fel kéne hagynom a lustasággal. De az enneagram szerint 9-es személyiség vagyok. Azért ilyenek az írásaim, mert sok mindennel képes vagyok azonosulni, átérezni, beleélni magam. Ugyanakkor szétszórt is vagyok.)

szabi írta...

Vagy egy dologban mélyedsz el, vagy mindennel foglalkozol egy kicsit. Másképp nem megy.

Megjegyzés küldése