Kata dolgozott, mi pedig elmentünk Fecóval a Teszkóba vásárolni. Ez egészen jó program is lehetett volna, de a mama is velünk is tartott. Kicsit hideg volt, de gyönyörűen sütött a nap. Remek hangulatban indultunk, de aztán ez elmúlt. Kata anyukájával azt hiszem nagyon különbözőek vagyunk. Én befelé élem meg a dolgokat. Introvertált típusként befogadom a külvilágot és megrágom, megemésztem, felszívom és magamba olvasztom. A mama nem. Ő bekebelezi, megrágja, aztán ránk öklendezi.
Fecóval álltunk a megállóban, a nap felé fordulva, csukott szemmel, és élveztük a melengető sugárzást. Megszoktuk a szótlan együttlétet. Ha a buszon vagyunk, bámulunk ki az ablakon. Ha valami érdekeset lát, azt észreveszem rajta. Megkeresem a szememmel, és én is jól megnézem. Ha valami nagyon szokatlan vagy furcsa, akkor kérdez róla, de csak ha érdekes, ha nem annyira, akkor csupán összenézünk és mosolygunk. Van, hogy fél óráig nem szólal meg egyikünk sem. Nem így a mama.
Trolira várunk, a 8-asra. Jön egy busz, ami ugye mindegy hányas, úgy sem jó, de ő hangosan kimondja, hogy hányas busz, és hogy ez nekünk nem jó. Visszacsukjuk a szemünket. De csak pár másodpercre, mert mondja, hogy nézzünk oda, ott az a kutya. Tényleg kutya. És hogy mit csinál. Hát aknát rakott a hóba. És hogy milyen szemtelen dolog, széthagyni a kutyapiszkot. Aztán a gazdi - egy tinilány - zacskóval összeszedte. Nahát, ez milyen kellemetlen kötelesség. Volt egy kolléganője, akinek a húgának a kislányának szintén volt egy kutyája. És, hogy emiatt nem akarta sose sétáltatni, az apjának kellett. De az megbetegedett, és kórházba került, és a kislánynak kellett mégis sétálni vinni. És az milyen haszontalan kutya volt, mert mindig összeveszett a többi kutyával. Egyszer jól megharapta egy nagyobb kutya, hogy állatorvoshoz kellett vinni. Ahhoz, akinek a felesége együtt járt színházba az ő volt főnöknőjével, mert mindkettőjüknek volt színházbérlete. Ő is járt sokat színházba, ahol az unokatestvérének a kislánya dolgozik. Mindig beszélgettek előadások előtt, és ő mondta egyszer, hogy az egyik télen, előadás alatt, mikor nagy hideg volt...
Még el sem indultunk, de én olyan fáradt lettem, hogy legszívesebben lefeküdtem volna a hóba. Tudom vannak emberek, akik rettegnek a csendtől. Talán mert akkor gondolkodni találnának. Vagy egyszerűen csak kínosnak érzik, hogy hallgatnak valakinek a jelenlétében. Mindenesetre kísértést éreznek a legkisebb beszédszünetet is kitölteni. Én megértő vagyok, és veszem a fáradtságot, hogy kinyissam a szemem és bólogassak és rámosolyogjak. De ez nem elég neki, mert azt is kínosnak érzi, hogy folyton csak ő beszél, ezért kérdez is, ezért még válaszolgatok is egy-egy szóval. De az ég szerelmére, ő nem lehet megértő kicsit? Hogy vegye a fáradtságot és becsukja a száját? Csak pár percre legalább? Hogy észrevegye, nekem kínos a bólogatáson túl válaszolni is olyan kérdésekre, amelyekről lemaradtam? Ki bírja ezt a szóáradatot követni?
Akikkel közeli kapcsolatba kerültem, mindenkivel úgy kezdődött, hogy jól tudtunk együtt hallgatni. Hogy nem volt kínos a csend. Megértettük és tiszteletben tartottuk a másik belső magányra való igényét. Valakinek a gondolatai közé furakodni, "odapiszkítani" szerintem igen nagy modortalanság. Persze szerinte én meg biztosan "kuka" vagyok, aki csak hallgatok mint a sült hal. Mondjuk ez nem igaz, mert szoktam én is szószátyár lenni, de csak ha van valami témánk is. Szabadon asszociálni remek dolog versíráskor, kreatív ötletelés során, de nem beszélgetés közben. A kutyasz*rtól a színházig vezető utat nem biztos, hogy meg akartam tenni.
Ennél már csak azt tudom jobban utálni, ha valaki idegen beszélgetés közben meg akar érinteni. Volt egy csoporttársam, aki folyton a vállamhoz ért, hogy nyomatékosítsa a szavait, vagy hogy felkeltse a figyelmemet. Egy nap elkaptam a kezét és kicsavartam. Aztán folytattam a beszélgetés, mintha mi sem történt volna. Mikor rákérdezett, mondtam, hogy ja, bocs, észre sem vettem, ez nálam automatikus. Még kétszer fordult ez elő, utána soha többet nem ért hozzám.
Persze van akinél nem zavar az érintés. Sőt megesik, nem is tudjuk, hol végződik az egyikünk teste és hol kezdődik a másiké. És ez nem csak az ágyban fordul elő. Ha beverem a lábam, tesóm arca megrándul. Ha Kata elvágja az ujját, én szisszenek fel. Ha Fecó lázas, fizikailag rosszul érzem magam. Van akinek ez furcsa, van aki megérti. Mint a néni a buszon múlt nyáron. Esett az eső és lehűlt a levegő. Tesóm épp idomított a szoknyahordásra, és ahogy egymás mellett ültünk ázottan, hozzáért a hideg térdemhez. Beszélgetés közben elkezdte melengetni a kezével a csupasz lábaimat, anélkül, hogy észrevette volna, mit csinál. Az idős néni, aki szemben ült nem háborgott, hogy "o tempora, o mores", hanem csak mosolygott. Tudtam mindjárt, hogy rokonlélek.
6 megjegyzés:
Én sem szeretem a felesleges és kényszeres beszélgetést. A férjemmel is csak akkor hívjuk egymást napközben telefonon, ha valami konkrét dolgot meg kell beszélnünk, és nem várhat estig, míg hazajön. Főleg az nincs kedvemre, ha valaki hozzám csapódik munkába menet, onnan jövet. Kerülöm az ilyen helyzeteket (nem veszem fel a tempóját, hanem ugyanúgy lassan sétálok, csak megunja. Vagy bemegyek egy boltba.) A legidétlenebb dolog tömegközlekedési eszközön társalogni, úgysem hallom rendesen, amit mond, úgysem érdekli egyikünket sem annyira a másik élete, hogy olyan fontos és érdekes témákról lehetne beszélgetni a tömegben, kiabálva. A diákjaimnak meg is mondtam év elején, hogy nem várom el, hogy leálljanak velem beszélgetni a metrón, vagy suliba menet az utcán, csak mert az úgy illendő. Persze, ha nagyon akarnak, vagy olyan kérdésük van, ami személyesen jó megvitatni, hát legyen, bár arra meg nem az utca és a járművek a legalkalmasabbak. Láttam, hogy megkönnyebbülnek, mert néhány tanár éppen ellenkezőleg viselkedik, kényszeresen odaáll a megállóban és jópofáskodik, a gyerek meg feszeng. Sőt, van kolléganő, aki elvárja, hogy kísérgessék a tanítványai a metróig és amíg leszáll, beszélget velük. A srácok meg persze sietnének, vagy csak ellennének maguk között...
Ez a boltba bemenős, meg első órán megmondós dolog tetszik. Sajnos nem mindenkit illendő lerázni. Kata egy régi osztálytársával meg a párjával már nem vagyunk beszélő viszonyban, miután kitettem őket még a régi lakásunkból. Etetésidő volt, Fecó már nyafogott, ők pedig 20 perce álltak az ajtóban és búcsúzkodtak, de mindig belekezdtek valami újba. Akkor elszakadt nálam a cérna. De a mamával azért nem csinálok ilyet. :)
Nekem az előző főnököm volt olyan, hogy sokszor odaállt hozzánk sztorizni, amikor ő már befejezte a maga munkáját (főszerkesztő volt). Nem zavarta, hogy Sziszinek meg nekem még millió feladatunk van. Én abszolút nem foglalkoztam vele, hanem folytattam a munkámat. De Sziszi még jóval fiatalabb, kedvesebb nálam, és lojálisan figyelt a főnökre, csak közben szenvedett. Ilyenkor imádkoztunk, hogy egy telefonhívás szakítsa félbe a főnök jópofizását. Egyszerűen nem vette észre magát. persze később meg üvöltözött, ha nem voltunk kész... Egy főnökkel szemben viszont nem sok lehetőséged van lerázni.
A főnök még hagyján, ha elég laza, te pedig jó munkaerő vagy, akkor vannak lehetőségeid. De a párod anyukájánál sosem lehetsz elég jó. És én még lekopoghatom, mert a "mama" alapvetően nagyon jóindulatú, csak megvannak a maga korlátai. Ez az "anyós" téma is megérne egy postot, de szerencsére csak másodkézből való információim vannak.
Még az tipikus helyzet, mikor vonaton, orvosi váróban, stb. ahonnan nem tudsz elmenekülni, kerül melléd valaki, aki úgy gondolja, jól elszórakoztatjátok majd egymást egy kis csevejjel. Néha nagyon kitartóak tudnak lenni. Ha előveszel egy könyvet,az nekik nem jelzés, hogy hanyagoljanak, hanem beszédtéma. Megkérdezik, jó-e, miről szól, és elmesélik egy könyvélményüket.
Nekem nagy szerencsém van az anyósaimmal. Mindketten szeretni valóak és jófejek. Imádok velük beszélgetni. A jelenlegi anyósom ráadásul nagyon művelt is (tanár, majd iskolaigazgató volt), szeretünk együtt menni színházba, operába stb. Mindig van közös témánk. Ha egy hétig nála vagyunk, akkor én egy hétig tudok vele beszélgetni reggeltől estig és nem unom. Szeretem hallgatni, nagyon sokat tanulok tőle.
Orvosi váróban általában meghallgatom az öreg néniket, nekik ez sokat jelent. A túl bizalmaskodókon csodálkozni szoktam. Például a fodrásznál ülve hihetetlen mélységű intim dolgokat hall az ember. Csak lesek nagy szemekkel.
Hát, anyám helyett én is megérdemelhettem volna egy ilyen "anyóst", szóval kopogd le gyorsan. :)
Én meg azt kopogom le, hogy orvosi váróban ritkán járok. Fodrásznál, kozmetikusnál meg soha. Csak rémtörténeteket hallok, hogy 5 perc ismeretség után válások, viszonyok, abortuszok és örökösödési viták történetét önthetik rád addig sosem látott emberek.
Kicsit a blog is hasonló műfaj, de itt van lehetőséged választani. Ha soknak érzed bármikor elnavigálhatsz. És nincs az az érzésem, hogy valami nagyon bizalmasat bíztak rám, mivel gyakorlatilag bárki elolvashatja. Pedig lehet, hogy ugyanolyan intim titok, csak nem kizárólagosan kapom, ezért mégsem.
Megjegyzés küldése