A az oldalsávomra felvettem azokat a blogokat, melyeket rendszeresen olvasni szoktam. Ha bejegyzést írtam, vagy kommentre válaszoltam, utána végignézem, kinél volt frissülés. Követem így néhány embernek az életét, a gondolatait. Már amennyit megmutatnak belőle. Mert a mélység az egyénenként változik, erre nincs szabály sem elvárás. Egyetlen egy dolog "kötelező". Legalább havonta egy bejegyzést írni.
Aki lekerül a listám aljára, és ott egy hónapos az utolsó bejegyzése, azt leveszem. Ez kicsit olyan, mintha "megsértődnék", mert már egy hónapja nem ad hírt magáról, és ezért "szakítanék" vele. Közben meg én vagyok az, aki egy hónap hallgatás után sem dobok neki levelet, hogy mi van vele, történt-e valami baj. Most elgondolkodtam rajta, hogy kell-e ezért szégyellnem magamat. Mennyire "kapcsolat" az, ha valakinek olvasom a bejegyzéseit? Írok neki kommentet, válaszol, váltunk szavakat, cserélünk véleményt, gondolatokat. Biztatjuk egymást, inspiráljuk a másikat, vigasztaljuk, együttérzünk vele, összekapunk, megharagszunk, kibékülünk.
Előfordul, hogy tovább lépünk, szorosabb lesz az ismeretség. Vannak akikkel levelezünk is privátban. Aztán megesik, hogy nem írunk többet. Mindig azt gondolom, hogy a másik nem válaszolt az utolsó levelemre, bár nem nézek utána, lehet én voltam a "bűnös". De ha egyikünknek sem jut eszébe tenni egy második, harmadik lépést, akkor nem is voltunk olyan fontosak egymásnak. De hol kezdődik a "fontosság"? "Valódi" ismeretség, személyes találkozás nélkül, egy "virtuális" személy mikortól lesz annyira része az életemnek, hogy "felelős" leszek érte? Vagy legalább is úgy érzem, hogy az vagyok.
Ez kutatási témának sem lenne rossz. Még egy szakdolgozat is kijöhetne belőle. Ha két ember közt csak írásos kommunikáció zajlik, az eléggé sallangmentes. Úgy értem, nincs benne olyasmi, hogy az arca emlékeztet az ált.suliból valakire, akibe bele voltam zúgva, vagy hogy szürcsöli a kávéját vagy gúnyosan vigyorog, ha leiszom a pólómat, nem fordul elő, hogy úgy érezzem, megpróbál ráhajtani tesómra, vagy hogy idegesítene a műkörmébe ágyazott strasszkövek csillogása. Itt csak azon múlik minden, hogy mit írunk. Persze kéne valamiféle munkahipotézis, meg kutatásmódszertan, és egyelőre egyikre sincs ötletem. Valószínűleg ennél sokkal unalmasabb témát kell választanom, amin találok fogást. Kicsit elkalandoztam.
Szóval az oldalsáv nálam úgy működik, ha blogokat töröltem a listámról, mert régen nem postoltak beléjük, egy idő után kezdek nézelődni, az "L" meg a "Nők" aloldalakon és a listásaim oldalsávjaiban, hogy találok-e olyat, amit/akit szívesen figyelemmel kísérnék. Ez hülyén hangzik, mintha "kihalásos" alapon kerülnének blogcímek a bloglistámra, meg a figyelmem középpontjába, de meg tudom magyarázni. Van egy bizonyos szám, ami felett túl sok időbe kerülne az olvasásuk, meg ami alatt nem elégülne ki az érdeklődésem. Én csak igyekszem a kettő közt tartani a lista hosszát.
Most így visszaolvasva, amit írtam nem tűnik valami barátságosnak. Majdnem megijedtem magamtól, mennyire hideg és közönyös vagyok. De végignéztem a listát, és megnyugodva látom, hogy vannak rajt olyanok, akikre talán ráírnék néhányszor, ha egy hónapig nem hallok felőlük.
2 megjegyzés:
Tetszik a téma,valóban megérne egy expozét. Nem voltál rideg és közönyös, számomra nem! Khm köszönöm a megtiszteltetést, hogy helyet foglalhatok az oldalsávodban :)
Az Oszkár-díj, az a megtiszteltetés. Az oldalsávom az csak a (szűk) látóköröm. :) Egy csomó másik blog is ott lehetne, vannak akiket mások oldalsávjairól követek, de néha elkap egy érzés, hogy ennek itt is itt kell lennie. Mint a december 19-i bejegyzésednél. Amiről a fentiek az eszembe jutottak. :)
Megjegyzés küldése