Oldalak

2010-12-24

Időzítés

Az ünnepeknek a smúzolós részééért mindig is rettentően "rajongtam". Puszi, puszi, vigyorgás egymásra. Mint mondjuk Kata nővérével, aki ha rám néz, úgy érzem, mintha mikroszkóp alatt tanulmányozna, mint valami furcsa létformát. De a kedvencem anyám, akit gyermeki tiszteletem maradékával messzire el szoktam kerülni, nehogy valami bántót találjak mondani neki. Évente egy látogatás azért benne van a tervben, de szigorúan ünnepmentes időszakban. Ez a szabály, amit hoztam, és idáig szigorúan be is tartottam.
Tegnapelőtt felhívott a pasija. Mondjuk én vagyok a hülye, hogy megadtam a számomat vészhelyzet esetére. Azt mondta, hogy anyám rosszul lett, összeesett. Én amilyen hülye vagyok, mondtam elmegyek, megnézem hogy mi van vele. Gondoltam ágyban fekszik vagy valami. Ehhez képest épp terített, kaját főzött nekem. Kiderült, hogy a vérnyomására szed valamit, és elfelejtette bevenni, vagyis késve vette be, de akkor mindjárt pótolta is a kimaradtat, és a gyógyszer bekavart, ezért szédült, és nekiesett a falnak, aztán le kellett ülnie, amíg jobban lesz. Szóval koránt sem haldoklott.
Ha már ott voltam, elfogadtam a kaját, de mondtam, hogy ha ajándékot is akar adni, abból baj lesz. Azt mondta, dehogy, nincs ajándék, de szerintem lett volna, mert a szemén láttam, hogy mellébeszél. Próbált csevegni kicsit, de a pasija, hogy nem volt ott, az nem tett jót. Máskor is nehéz, amikor ott van villámhárítónak, aki előtt visszafogjuk magunkat, de így nem volt egyszerű. Nem tudom, talán egy csajos estét akart anyám, de majd két évtizedet elkésett vele.
Aztán kiderült, látott Fecóval, és bökte a csőrét, hogy ki az a kissrác, akivel kézenfogva mászkálok az utcán. A mázli, hogy a város túlfelén lakik, idáig tartott ki. Nem tudom, talán azt gondolta, hogy van egy unokája? Fogalmam sincs, mert elvágtam a témát gyorsan. Mondtam, hogy kizárólag az egészségi állapota miatt jöttem, és szorítkozzunk is erre a témára, egyébként meg a barátnőm kisfiát látta, és jókora kellemetlenségtől kímélt meg mindenkit, hogy nem jött oda hozzánk az utcán. Kérdeztem párat a gyógyszereiről, a vérnyomásáról, majd elköszöntem. Láttam, szarul esik neki, de tartotta magát, nem sírt. Én sem. Csak amikor már kiértem a lépcsőházból.

34 megjegyzés:

Manéla írta...

De szomorú, sajnálom :(

AncsaT írta...

Köszi, már kicsit jobb a hangulatom. A mai nap is családi tébolyda, de majd megpróbálok postolni.

fetisa írta...

Hogy nem vagyok egyedül a családi anya-gyerek gebasszal, mostmár tudom...és ha neked ez nem is jó, nekem kicsitt jobb. Önző dolog, de igaz.

AncsaT írta...

Isten hozott a csapatban! :)

Névtelen írta...

És az embernek muszáj kegyetlennek lennie, különben kezdhet elölről mindent velük, mert egyetlen jóindulatú, simulékony beszélgetéstől semmivé válsz megint.
Ty.

fetisa írta...

És szívesen mondanád mindkettejük képébe, hogy magadtól vetéltél volna el, ha tudod, hogy "ide" születsz...

AncsaT írta...

Igen, az önvédelem mindig jó érv arra, hogy bántóak legyünk másokkal. Eh... nem is tudom. Tesóm szerint szerint csak folyton ellenkeznem kell mindennel, lehet valójában én is így gondolom, csak ha más mondja ki, akkor kell tiltakozzak ellene.

Szabi írta...

Nekem anyámmal akkor javult meg a kapcsolatom, mikor öt éve kórházba került és olyan volt, mintha felcserélődtek volna a szerepek - Ő lett az én gyerekem. Tíz napja telefonáltak, hogy meghalt...
Most pedig olyan furcsa olvasni, amiket írtok, csak nagy nehezen tudom felidézni, hogy azelőtt én is ilyen voltam vele.

AncsaT írta...

Sajnálom.
Igazad van, nem szép dolog, és nem valami keresztényi meg minden. De egy anya is tud elkövetni olyan dolgokat, melyeket nem lehet elfelejteni neki. Ha kórházba kerül, vagy meghal könnyebb megbocsájtani, de akkor már lehet késő. Bár szerintem előfordul, hogy már előtte is késő volt bármit megjavítani.
Nem mondom, hogy nem aggódtam érte, de képtelen vagyok normális lenni hozzá, mert nem tudom elfeledni, hogy nem állt a helyzet magaslatán mint anya, mikor szükségem lett volna rá. Hálát adok érte, hogy van mellette valaki, és így kevésbé furdal a lelkiismeretem, hogy magára hagyom, de ha nem senkije, azt hiszem, akkor sem tennék másként.
Sajnálom, hogy elvesztetted anyukádat, és jó neked, hogy rendezni tudtátok a kapcsolatotokat.

Szabi írta...

Nem volt bennem semmi kritika vagy ítélet. Csak leírtam a tényeket. Tényleg furcsa visszagondolni, hogy milyen volt a viszonyunk. Nem tudhatom, ha most itt lenne, hogyan lennénk egymással. Tény, hogy azt is csak most tudtam meg, hogy kb. 20 éve agyvelő bántalma volt. Ha ezt egyből tudtam volna akkor sem biztos, hogy könnyebben vettem volna a dolgait.

AncsaT írta...

Remélem egyszer majd én is tudok másképp gondolni rá, távolabbról szemlélni a dolgokat, de egyelőre még sok a fájdalom meg a harag bennem ehhez. Nem mondom, hogy csak rossz emlékeim vannak, ma postoltam egy olyat, amire jó visszagondolni, de a mérleg még a másik irányba billen.
Nem tudom mitől változhatna ez. Ha ő lenne rám szorulva, mit amit írtál, vagy bármi, mit számítana. Jóvátenni nem tudja a dolgokat, igazából nem is rajta, rajtam múlik. De nem tudom, bennem minek kéne megváltoznia, és az hogyan történhetne meg, legfőképpen azt nem tudom, akarom-e egyáltalán.

Szabi írta...

Azt kell belátni, hogy pont azt adta, amit adni tudott korlátozott képességéivel. Mi pedig pont azt kaptuk, amire szükségünk volt a fejlődésünkhöz. Ez a lényeg, hogy nem a boldogság a cél, hanem a fejlődés. Meg, hogy lássuk, Ő nem tehetett többet - ennyi telt tőle, és ettől Ő is szenved.

AncsaT írta...

Lehet, hogy csak azt tudta adni, de az bőven elégtelen, és én ettől kevesebb lettem, nem több. Képes lettem volna fejlődni kevesebb fájdalommal és több boldogsággal is, később ez sikerült is. És, hogy szenved, sem elégtételt, sem vigaszt nem jelent. Sőt, abban sem vagyok biztos, hogy az ő fejlődését ez segítette. :(
Lehet racionalizálni, magyarázatot keresgélni a miértre, de az nem ad felmentést. Ez olyan, mint amikor egy gyilkost a sanyarú gyermekkorával mentegetnek. Az a kérdés, hogy tisztában volt-e vele, amit tesz rossz? Volt-e választása. Ha tudta, és tehetett volna mást is, akkor bűnös.

Szabi írta...

Egyrészt amilyen most vagy abban benne van ő is - nem tudhatod milyen lennél nélküle. Másrészt azzal, hogy nem tudsz neki megbocsájtani, magadat éppúgy bünteted, mint őt. A megbocsájtással nem mented fel, csak magadnak könnyíted meg a továbbiakat.

AncsaT írta...

Részben ő tett ilyenné, amilyen vagyok. De nem azért, mert úgy látta, hogy amit tesz az az előnyömre szolgál, hanem csupán az önző érdekeit követte. Nem tatozom neki köszönettel érte.
Nem gyűlölöm. Nem akarom büntetni. Csupán önvédelemből kizártam az életemből. És a megbocsájtás, hogy visszaengedjem oda, az egyáltalán nem tűnik jó ötletnek. Nem látom, hogy bármit is tehetne értem, viszont lehetőséget adnék rá, hogy rengeteget ártson. Nem is feltétlen rosszindulatból, csak tudatlanságból, ostobaságból, korlátoltságból tenné, és nem is biztos, hogy megtenné, de lehetséges. Én nem vállalok ekkora kockázatot. Nem csak magam miatt, hanem azok miatt is, akik fontosak a számomra. Biztosan rossz döntés, de messze a kisebbik rossz.

fetisa írta...

Mindez, Ancsa nagyon nagyon ismerős nekem. Az őrlődésed éppúgy, mint a rejtett haragod. A bizalom, ami megbomlott. Egy valódi beszélgetésünk alkalmával anyunak azt mondtam: "Mindahányszor megszegsz egy ígéretet elveszítesz. Elveszíted a bizalmam. Te kereskedő vagy, ha csak egyszer is nem érsz oda egy megbeszélésre, máris buktad az üzletet. Nem gondolod, hogy ez családon belül sokkal inkább igaz?" Valami ilyesmi a viszonyunk...

Szabi írta...

Ancsa amit írsz teljesen jogos. Csak egy helyen sántít az érvelésed. Külön kéne választani két dolgot: a megbocsájtás és a közel engedés nem ugyanaz. Nem vagyok olyan hülye, hogy betegyem a fejem az oroszlán szájába, mert tudom, hogy leharapja. Viszont eszembe sincs haragudni rá ezért, mert tudom, hogy az oroszlán ilyen. Nem is várom az oroszlántól, hogy másmilyen legyen. A harag megmérgezi az ember életét.

Szabi írta...

Egyébként nem semmi, milyen beszédes a magyar nyelv. Ha "elfelejtjük" azt a jelentést, amit öntudatlanul is a szóra aggattunk, és megvizsgáljuk az eredeti értelmet, egészen új mélységeket kaphat egy kifejezés. Itt van pl. a megbocsájtás. Az elbocsájtás szoros rokonságban áll az elengedéssel. Nem csak a másikkal szembeni elvárásomat engedem el, hanem a másik embert magát is. Akire haragszom azzal nagyon intenzív élő kapcsolatot tartok. Akit elengedek, az nem közelebb kerül, hanem semleges lesz számomra, ezért már nem tud úgy bántani sem.

AncsaT írta...

Fetisa: A francba, már megint nem sikerül egyedinek lennem. :) A haragomat igyekszem nem elrejteni. Ha valamit titkolni akarnék belőle, akkor az az, hogy magamra is haragszom. Amiért nem vagyok erősebb.
Szabi: Akkor én valószínűleg "megbocsájtottam". Talán szeretném is, ha közelebb kerülhetnénk, de nem engedhetem. Ezért tényleg magamra haragudhatok leginkább, és ez az "őrlődés". De nem hiszem, hogy nagyon őrlődnék, mert a józan eszem nagyon pontosan eligazít, hogy mit szabad és mit nem.

Szabi írta...

Akkor vagyunk képesek bárkinek megbocsájtani, ha legelőször magunknak bocsájtunk meg. Pont azt nehéz a másikban elviselni - elfogadni - amit magunkban sem tudunk tolerálni. Mondjuk én abban sem vagyok biztos, hogy azért vagyok ilyen meg olyan mert anyám ezt meg azt tette velem. Van egy olyan elmélet is - ami számomra nagyon izgalmas távlatokat nyit -, hogy eleve azért születünk egy bizonyos szülőhöz, egy bizonyos családba mert ott vannak hasonló problémák, mint velem, ott tudom a legtöbbet tanulni.

Szemtelen Tyúk írta...

Én elítélem a biológiai anyámat, mert elhagyott. Senki sem kérte, hogy szüljön meg, bele a világba, aztán 10 év után gondolja meg magát, és passzoljon le. Nem gyűlölöm, nem akarok bosszút állni, de azt tudom, hogy semmivel sem tartozom neki, és nem is fogok megbocsátani neki, mert az nem kifogás, amit a testvére hajtogat 20 éve: "Ő ilyen." Lófaszt.

Jogunk van haragudni a szüleinkre. Jogunk van nem megbocsátani.

Szabi írta...

Mint ahogy jogunk van akár cigarettával, akár alkohollal, akár kábítószerrel vagy bármi mással mérgezni magunkat.

AncsaT írta...

Ez a megbocsájtós-elengedős dolog nekem kicsit zavaros. Ha elengedem, akkor többé már nem érdekel, gyakorlatilag kiírtam az életemből. Ha nem bocsájtok meg, akkor is kiírom az életemből. Én arra voltam képes, hogy kapcsolatot tartok vele, évente meglátogatom. Szerintem így a semminél többet kap. Évi egy napot, meg a reményt, hogy talán lesz ez jobb is.

Az elmélet szerint meg eleve azért kap valaki egy bizonyos gyereket, mert attól tudja a legtöbbet tanulni. Lehet, pont azzal tanítanám anyámat, hogyha még szemetebb módon viselkednék vele, elkerülném nagy ívben, és ha véletlen összefutnánk, leordítanám a fejét. Jók ezek az elméletek, csak a gyakorlatban nem tudok mit kezdeni velük. Megmagyarázni segítenek a dolgokat, csak nekem nem magyaráznom kell ezt a helyzetet, hanem együtt élnem vele.

Ha kétszer belenyúltam a konnektorba, és kétszer megb*szott a kettőhúsz, akkor én megértem, hogy hát ilyen a természete, de had ne kelljen szeretnem, és próbálkoznom, közelebb kerülni hozzá. És a kettőhúsznak nem volt választása. De egy ember, egy anya mindig választhat, és az esetek többségében a könnyebb utat választják, ami akkor nekünk rosszabb volt, neki meg jobb. Ezt én simán önzésnek hívom. Most van egy újabb döntési helyzet, amikor én választhatok. Miért kéne, hogy megint neki legyen jó, és nekem valószínűleg rosszabb. Inkább fordítva döntök. És miért kell ezen csodálkozni? Nem ezt tanította nekem a példával, amit mutatott? Szóval szerintem is, jogos a "lóf*sz".

Szabi írta...

Azért mégiscsak szereted a 220-at mert anélkül sok minden nem működne a lakásodban - nyilván azért még nem simogatod meg puszilgatod. ;)
A megbocsájtással is lehet tanítani.
Lehet játszani a szavakkal, az érvekkel, de attól nem jutunk közelebb a valósághoz.
Azt azért ugye Ti sem hiszitek, hogy jót tesztek vele magatoknak, hogy gyűlöletbe fojtjátok azt, amit eredetileg éreztek az anyukátok iránt. Mer ugye az elfojtás az mindenki szerint káros. Attól még szerethetem az oroszlánt is meg a 220-at is, hogy nem ölelem a keblemre. Egyszerűen csak el kéne fogadni a dolgokat és az embereket olyannak amilyenek. Még anyánkat is - ő is csak egy ember, ő sem tökéletes, mint ahogy mi sem. Ha egy idegen lenne, simán elviselnénk ilyennek.

AncsaT írta...

Jó, a kettőhuszas hasonlat sántít. De nem fojtom el a gyűlöletem. Egyrészt mert az nem gyűlölet, másrészt meg nem elfojtom, hanem kifejezem. És én nem szeretem az oroszlánt sem. :) Azt hiszem, hogy elfogadtam, hogy anyám olyan amilyen. Hiszen nem próbálom megváltoztatni. Nem örülök neki, hogy ilyen, de elfogadtam. Viszont ezzel együtt megszabtam a szabályokat is, hogy hogyan tartok vele kapcsolatot. Szeretném, ha meghitt, bensőséges viszonyban lehetnék vele, de a bizalmam az odalett, és valószínűleg már nem is fog visszatérni soha többé. Ettől szomorú vagyok, de úgy vélem nagyjából ez a maximum, amit ebből az egészből reálisan ki lehet hozni.

fetisa írta...

Érzékeny pont ez mindenkinek, ahogy látom, de egyvalami elgondolkodtatott szabi szavaiban."Akkor vagyunk képesek bárkinek megbocsájtani, ha legelőször magunknak bocsájtunk meg." Magam is anya vagyok és hoztam egy olyan döntést, ami miatt ma/jelenleg nem élnek velem a gyerekeim. Azóta a szeretetük nem magától értetődő, azóta minden áldott nap meg kell érte küzdenem. Ez arra késztet, hogy fejlődjek. Arra, hogy ne kövessek el szarvas hibákat. Arra, hogy ne legyek olyan, mint a saját anyám. Ha "jól teljesítek", akkor talán a lányaim nem gondolnak rám úgy felnőtt fejjel, mint én a saját anyámra...talán nem rontom el és csak remélem, hogy nem tettem semmi maradandó kárt.

Szabi írta...

Ancsa valószínű nem is fogsz találni olyan példát, ami a Te elméletedet támasztaná alá. Alapvetően minden dolog és lény alkalmas valamire más dolgokra viszont nem. Sajnos ez így van az embereknél is. Nem tudatosan választjuk ezt - iszonyatosan be vagyunk korlátozva. Azért mert valaki képes életet adni egy babának még egyáltalán nem biztos, hogy alkalmas is rá, hogy fölnevelje - tökéletes anya meg csak az ideáljainkban él. Azzal okozunk magunknak csalódást, ha mást várunk valamitől vagy valakitől, mint amire képes. Magam sem vagyok egy jó anya esetleg jó haverja vagyok a fiamnak, de nem hiszem, hogy jobb lett volna, ha meg sem szülöm. Azt sem hiszem, hogy jobb lenne, ha Te vagy Tyúk meg sem született volna, vagy bárki más, akinek nem áll az anyja a helyzet magaslatán.

AncsaT írta...

Fetisa: Amikor te meghoztad azt a döntést, akkor nem láttad előre, hogy az a gyerekeid kárára lesz. Talán elsősorban magadra gondoltál, de ha tudod. hogy ezzel elveszíted őket, valószínűleg más megoldáson gondolkodtál volna.
Szabi: Nekem nincs elméletem, csak egy megoldásom, amit találtam a helyzetemre. És a feladatokhoz igenis fel lehet nőni. Nagyjából annyi idős voltam, mint anyám, mikor egy gyerek belepottyant az életembe. Még csak nem is az enyém, de éreztem annyi felelősséget iránta, hogy az megváltoztatta az életem. Nem hozok döntéseket úgy, hogy ne lennék tekintettel őrá is.
Nem vártam tökéletes anyát, egy "elég jó szülő"-vel kiegyeztem volna. De a minimum az ott kezdődik, hogy valaki nem csukja be a szemét, hogy ne is lássa a gyerekét, és követi vakon a saját érdekeit.
Nem mondom, hogy jobb lett volna meg sem szülnie. De ha csak ennyit tesz egy anya, nem értem, miért kéne cserébe annál többet elvárnia, hogy majd elmegy a sírjához a gyereke. Így egálban vannak.

Szemtelen Tyúk írta...

Látjátok, mit érez Fetisa. Ő KÜZD minden órában a gyerekeiért, mert az élete döntés elé állította, és ő így döntött. Holott akár indulhatott volna a kisebb ellenállás irányába is, üldözhette volna a saját boldogságát mások nyomorúsága árán, és eltűnhetett volna a lányok életéből, mégsem tette. Mert ez a helyes erkölcsileg, emberileg, szülőként, karmikusan, mittomén.

Épp ez a választási lehetőség (harcol vagy lemond) az, ami miatt NINCS számomra olyan indok, amely alapján azt mondhatnánk, hogy hé, muter, fátylat rá, most itt vagyunk, szeressük egymást. Mert VOLT VÁLASZTÁSA.
Érted, mit akarok mondani, Szabi?

Az is igaz, hogy én problémám az anyámmal nem kapcsolati probléma, hanem valami egészen más.

AncsaT írta...

Igen, Tyúk kiemelt egy lényegi szempontot. Ahol nem egyetlen hibás döntésről van szó, nem egy egyszeri dologról, ami rosszul sült el, hanem egy folytatólagos "árulásról", amikor volt idő átgondolni és helyrehozni a dolgokat, de az nem történt meg soha.
Egy idő után "elmegy a vonat", és akkor már késő. És az is gáz, hogy akkor gondolják meg magukat, amikor már nem kell mit feladniuk. Inkább előnyöket kapnának a váltással, de nem kell már érte áldozatot hozniuk vagy lemondaniuk valamiről.

Szabi írta...

Ajánlom figyelmetekbe a Vagány nők klubja című filmet. Bár nincs két egyforma történet, azért nem árt elgondolkodni. Nem kéne ilyen súlyos ítéletet mondani mások felett

AncsaT írta...

Ha visszaolvasol, láthatod, hogy nem anyám felett ítélkezem. Nem mondom, hogy ő "ilyen" meg "olyan". A tetteiről beszélek, és arról, ahogy azok rám hatottak. És persze ez hat a kettőnk kapcsolatára, és az visszahat őrá. (Nem ez a karma?)

Szabi írta...

Tök olyan érzésem van, hogy azért nem értesz engem, mert Te ne érzed, azt a kínt, hogy milyen az mikor az ember képtelen megfelelni a saját ideáljainak - tehát, hogy nem bír tökéletes lenni, ha meggebed sem. Ha tényleg így van szerencsés vagy.

AncsaT írta...

Hát, ezt a részét tényleg nem értem. Adott esetben tudom, hogy mit kell tennem. Miért tennék mást?

Vannak abszolút dolgok. Ölök embert, nem ölök. Egyszerű, mert nem ölök. Ebben nincs vita. Nem és kész.
Aztán vannak olyan dolgok, melyekben vannak fokozatok is. Ha vitatkozunk a párommal, igyekszem higgadt maradni, nem elveszteni a fejem. Törekszem rá, hogy minél higgadtabb maradjak. Ebben látszólag gyakran elbukom, mert leordítom a fejét. De törekszem, és van, hogy érzem, most higgadtabban kezeltem a dolgot, mint múltkor. Vannak sikereim, haladok.

A fokozatos dolgokban szabad hibázni. Anya nem figyel rám eléggé? Majd fejlődik, próbál jobban törődni velem, igyekszik, oké. De az abszolút dolgokban, hogy nem hagyom el a gyerekemet, nem mondok le róla, nem teszem ki veszélynek, nem sodrom bajba, ha segítséget kér, nem taszítom el azzal, hogy hazudik, csak azért mert ha hinnék neki, akkor annak következményei lennének rám nézve, szóval az abszolút dolgokban nem lehet hibázni. Az ilyesmit csak egyszer lehet elbukni.

Megjegyzés küldése