Az úri közönség táncol

A kávéház a szárazdokk közelében volt, közönsége a környék ismertebb személyiségeiből állt, és neonbetűkkel egy szép cégtábla függött az ajtón:

KÁVÉHÁZ ÉS ÉTTEREM "A Négy Döglött Patkányhoz" AZ ÚRI KÖZÖNSÉG TÁNCOL!

Ugye ismerős az idézet? (Az elveszett cirkálóból való.) Nekem rögtön ez jutott eszembe az alábbi videóról. Hogy "az úri közönség táncol". Ami ugye egy pireuszi csapszékben helyénvaló, no de az operában???

Ez az André Rieu jópofa, vidám dolgokat csinál. De azért ez nekem kocsmai zenélés. Szimfonikus lakodalmas. A komolyzene valóságsója. A közönség igényeinek (és itt most nem igényes közönségről, hanem közönséges igényekről beszélünk) maradéktalan kiszolgálása. Valahol találok benne pozitívumot: egy ilyen előadásra az is elmegy, aki esetleg komolyzenei koncertre máskor sosem, vigyük el a zenét széles rétegekhez, még mindig inkább ez, mint valami brutálisan igénytelen könnyűzene. De. Ez alapvetően nem kultúraterjesztésről szól. Egészen biztos vagyok benne. Ez tisztán üzlet. Ezzel lehet megtölteni az előadótermeket. A fickó biztosan ért a zenéhez, csodásan hegedül, meg minden. De ha nem úgy lenne, annak sincs túl sok a jelentősége. Ez egy nagy sómen, bizniszmen. Kitalált valamit, ami egyedi, és jól el lehet adni. Attól, hogy engem nem lelkesít, mások még hajlandóak a zsebükbe nyúlni érte.

Oké, most fanyalgok valamin, ami másoknak tetszik. Nekem nem az a bajom ezzel a zenéléssel, hogy létezik. Ha van közönsége, akkor van létjogosultsága is. Éz azon problémázom, hogy elveszi a figyelmet, a közönséget, az időt, a lehetőséget más, értékesebb zenéktől. Persze kérdés, hogy ki dönti el, mi az értékes? Nos, azt hiszem, ezt nem szabad rábízni a közönségre. Ez ugyanaz a csapda, mint a politikában a demokrácia. Van néhány szakértő, aki tényleg tudja mit kéne csinálni. De az nem nyerő dolog. Vannak akik tudják, mit akar hallani a nép. És megadják neki. Nézzük meg, merre tart a világ!

Azt mondják, erre van igény, ez kell az embereknek. Ez a média álszent dumája. Manapság az embereknek arra van igénye, amiről elhitetik velük, hogy igénye kéne legyen rá. A reklámpszichológia az egyik legfejlettebb az alkalmazott tudományok közt. Mert pénzt hoz, rengeteg pénzt, azonnal és közvetlenül. Ezért igen sokat invesztáltak a fejlesztésébe. Manapság egy jó reklámügynökség gyakorlatilag bármit képes eladni. Akár a kutyasz@rt is. Kis golyókat formálnak belőle, bevonják színes cukormázzal, tetszetős zacskókba csomagolják. Kisgyerek és kiskutya az óriásplakáton. A reklámfilmen dögös csaj vastag, rúzsos ajkai közé tesz egy drazsét, csücsörít, kéjesen nyög, a szemeit forgatja, majd szemérmesen lesüti. A sok hülye meg rohan a boltba és megveszi.

Nézem a jutyúbon a repertoárt. Miket játszik André Rieu zenekara. Zseniális zenedarabokat? Kiváló szerzőket? Szép zenéket? Akár ilyesmit is. De ami közös, hogy ismert darabokat játszanak. Amit a közönség már máskor, máshol is hallott. Amit velük tud dúdolni. (Ja, dúdolnak, beleénekelnek, rázzák a fejüket-lábukat, sőt, talán még esznek-isznak meg dohányoznak is közben.) Nekem egy koncert az olyan mint az istentisztelet. Erre meg nem véletlen mondtam, hogy kocsmazene. A kocsmában senkinek nem kell díjnyertes borkülönlegesség, kiváló évjárat. Ott az emberek a megszokott lőrét kérik, gyorsan és sokat belőle. És persze nem úgy viselkednek mint egy templomban.

Szóval én az áhítatot hiányolom. A zenehallgatás misztériumát. A borzongást a gyönyörtől, hogy valami igazán különleges élményben lehet részem. Ez itt olyan, mint egy osztályon felüli menza. Jó is, finom is, de akkor is csak rántotthúst adnak krumplipürével, kovászos uborkával, meg pörköltet rizzsel, vegyes vágottal. A népek meg bemennek, betolják az arcukba ami a tányéron van, közben dumálnak, az egyik a fogát piszkálja, míg a másik befejezi, majd lelépnek. Otthon megjegyzik, hogy anyám, de jót zabáltunk!